Ahol a szólásszabadság véget ér

A szólásszabadság alapvető emberi jog. Éppen ezért 1977-ben az Amerikai Polgári Szabadságjogok Szövetségének (American Civil Liberties Union, ACLU) ügyvezető igazgatójaként vállaltam el a jogi képviseletét egy amerikai náci csoportnak, amely felvonulást akart szervezni Skokie városkában, Illinois államban, ahol sok holokauszttúlélő él.

A vitát számos bírósági ügy követte, amelyeket az ACLU mind megnyert. E küzdelem megítélése a következő években is felemás volt, az egyik tábor üdvözölte, hogy védelmeztem a szólásszabadságot, másokból ellenérzést váltott ki. Ha ma kellene döntenem egy ilyen helyzetben, ugyanígy járnék el.

Seselj esetében azonban helyesen döntött az ENSZ nemzetközi törvényszéki mechanizmusa, amikor elítélte a szerb politikust. Seseljt, aki a Szerb Radikális Párt vezetője volt, eredetileg azzal vádolták, hogy az ultranacionalista, uszító beszédeivel elősegítette a horvát–bosnyák konfliktust.

A volt Jugoszláviában elkövetett háborús bűnöket vizsgáló Nemzetközi Törvényszék végül is felmentette Seseljt. A fellebbviteli kamara megerősítette az alacsonyabb fokú bíróság döntését – egy kivétellel: az 1992. május 6-án Herkócán (Hrtkovice) tartott beszéde ügyében nem mentették fel.

A bíróság szerint Seselj a beszédben kijelentette, hogy „a horvátoknak nincs keresnivalójuk Herkócán”, és felszólította a szerb hallgatóságot, hogy „szabaduljanak meg a többi horváttól” a faluban és a környéken. A tömeg a „Horvátok Horvátországba!” és az „Ez itt Szerbia!” skandálással válaszolt.

Nem a tartalomnak volt kulcsszerepe, Seselj többi nacionalista beszéde is hasonlóan gyűlöletkeltő volt. A fellebbviteli kamara szerint a Herkócán elmondott beszédet az különböztette meg a többitől, hogy ez után gyorsan etnikai tisztogatásra került sor: „a kényszerítés, a zaklatás és a megfélemlítés kontextusában”. A bíróság megjegyezte, hogy Seseljnek jelentős befolyása volt a pártjában, sőt, egyesek „istenként tisztelték”.

Seselj herkócai beszédét a kontextus is megkülönbözteti a Skokie-ban tervezett amerikai náci fölvonulástól. Megismétlem, a beszédek tartalma mindkét esetben gyűlöletes lett volna. Ellenben azok, akik a Skokie-ban szervezett felvonuláson részt vettek volna, utálták a nácikat, így nem lett volna kit kényszeríteni, zaklatni vagy megfélemlíteni. Az egyetlen erőszakfenyegetés magukra a nácikra irányult, amelyet – tekintettel arra, hogy időben bejelentették a rendezvényt – megfelelő rendőri jelenléttel megelőzhettek volna.

Valójában a nácik, amint megkapták a felvonulási engedélyt Skokie-ban, áttették a tüntetést Chicagóba. Valószínűleg tudták, hogy maroknyi táboruk esélytelen lenne az ellentüntetők túlerejével szemben. Más szóval: a nácik megijedhettek.
A tartalom és kontextus különbsége szintén döntő volt az amerikai szólásszabadságról született fontos döntésben. 1969-ben a Brandenburg v. Ohio ügyben az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága felmentette azt a Ku-Klux-Klan-vezért, aki egy KKK-összejövetelen gyűlöletbeszédet mondott. A kulcs – ebben az esetben is – a kontextus volt: a Legfelsőbb Bíróság úgy ítélte meg, hogy az erőszakra való felbujtás vádja nem állja meg a helyét, mivel a beszéd nem olyan kontextusban hangzott el, ahol az erőszak fenyegetés valós lett volna.

A Brandenburg-, Seselj- és Skokie-ügyek tehát ugyanazt az elvet támogatják: elsősorban a kontextus számít. Abban az esetben lehet valakit elítélni, ha bűntényre bujtogat, például erőszakos kitelepítésre vagy etnikai tisztogatásra, amikor valószínű, hogy a tömegből valaki cselekedni fog. Ám ha közvetlenül ez a veszély nem fenyeget, akkor a szólásszabadságot tiszteletben kell tartani. Ezért – a Legfelsőbb Bíróság egy korábbi döntésére hivatkozva felhozok egy példát –, ha valaki a színházban, amelyben megtelt a nézőtér, elkiáltja magát, hogy „Tűz van!”, nem hivatkozhat a szólásszabadságra, mert az nem védi meg a büntető eljárástól; ha egy üres színházban kiáltaná ugyanezt, akkor nem törne ki pánik, és bűntényt sem követne el az illető.

Seselj elítélésének a konkrét következményei korlátozottak lesznek. Mivel csaknem tizenkét évet töltött előzetes letartóztatásban, nem küldik vissza a börtönbe. A szerb törvények nem teszik lehetővé, hogy egy megválasztott tisztségviselő a kormányban helyet kapjon, ha korábban hat hónapot meghaladó börtönbüntetésre ítélték. Ez a törvény megakadályozhatja, hogy visszatérjen a szerb parlamentbe, bár egyelőre kérdéses, hogy Szerbia betartja-e saját törvényét.

Mindazonáltal a Seselj-ügyben hozott ítélet precedens értékű és fontos, mert meghúzza a szólásszabadság határait a nemzetközi törvény keretén belül, s mindezt olyan korszakban, amikor etnikai tisztogatásra biztatnak és később végre is hajtják. Például Mianmarban, ahol a rohingyákat brutális módon elüldözték a falvaikból; a támadásokra gyakran a szélsőséges buddhista szerzetesek beszédei után került sor, akik pont úgy viselkedtek, mint Seselj. Talán soha nem emelnek vádat ellenük gyűlöletbeszédért, azonban a beszédek olyan kontextusban hangzottak el, ahol a törvénysértő cselekvés veszélye közvetlen volt, elítélhetnék őket anélkül, hogy sérülne a szólásszabadsághoz való joguk.

Aryeh Neier
a Nyílt Társadalomért Intézet (OSI) egykori vezetője, a Human Rights Watch alapítója

© Project Syndicate