Ahogy azt a természet megszabta...

Verresről, Szicília zsarnok és tolvaj kormányzójáról, hogy a tavasz akkor kezdődött számára, amikor az első rózsát meglátta. Mihelyt tehát az első rózsát meglátta, megkezdte igazságszolgáltató körútját Szicília városaiban. Nyolc személy által szállított luxushordszéken vitette magát. Rózsaszirommal kitömött párnákon terpeszkedett. A fejét rózsakoszorú övezte, a nyakán egy másik rózsakoszorú függött, a mellén pedig egy csinos kosárka lógott teli rózsaszirommal. Amikor megérkezett egy városba, tüstént hálószobájába vitette magát, s odarendelte a szenátorokat és a lovagokat, gyorsan elintézte peres ügyeiket, s a nap hátralévő részét a bornak és a szerelemnek szentelte. Megbízottai összeszedték számára a vidék legszebb leányait és asszonyait.

Amikor Cicero beszédeit olvasva ezzel a rózsás részlettel találkoztam, nem értettem igazán, miért kellett Verresnek ez a sok rózsa. Most azonban, hogy kezembe került Philosztratosz Erósz szárnyai című, szerelmes leveleket tartalmazó könyve, végre most megértettem a rózsa funkcióját. A kötet 73 levelet tartalmaz, s e levelek néhány kivételtől eltekintve szerelmes levelek. Nos e 73 levélből 15-ben szerepel rózsa, s ez a 15 vers igazi szerelmes vers. Következésképpen a rózsa a szerelem kelléke, a szerelem szimbóluma; a rózsa szép és illatos, de a szerető még nála is szebb és még nála is illatosabb. Philosztratosz mindezt elmondja számtalan változatban, mert tudja, varietas delectat, a változatosság gyönyörködtet. Egy fiúhoz például ezt írja:

„A rózsák sietve szállnak hozzád, mintha szárnyak lennének a szirmaik… Ne te vedd hát magadra a rózsakoszorút, hanem a rózsákhoz add díszül magadat!” (1) Egy nőhöz pedig ezt:

„Rózsakoszorút küldtem neked, nem azért, hogy téged megtiszteljelek vele (bár természetesen azért is), hanem hogy maguknak a rózsáknak a kedvükben járjak, hogy ne hervadjanak el.” (2) Egy másik szeretőhöz pedig ennek éppen az ellenkezőjét írja, hiszen a retorika az a tudomány, amely in utramque partem, azaz pro és contra érvel:

„Mi történt a rózsákkal? Mielőtt hozzád kerültek volna, szépek voltak, igazi rózsák – de hiszen el sem küldtem volna őket, ha nem lettek volna méltók arra, hogy a tieid legyenek! Ám amint odaértek, rögtön elfonnyadtak és lelküket is kilehelték. (…) Nem viselték el, hogy valaki felülmúlja őket, és nem is tudtak versenyre kelni veled: alighogy hozzáértek az illatosabb bőrhöz, már végük is volt. A lámpás is kialszik, ha az erősebb láng legyőzi, és a csillagok is elhomályosulnak, hiszen nincs erejük a napba nézni.”

Ez a levél igazi epikheiréma, amelyet a hellenisztikus kortól kezdve a rétorok a legtökéletesebb érvelésnek tartottak. Lényege az, hogy valamit kijelentünk: „Küldtem neked rózsákat, de azok elhervadtak.” Utána következik az indoklás, azaz megmondom, hogy miért: „Mert nem viselték el, hogy valaki felülmúlja őket.” Ezután következik a harmadik fokozat: az indoklás díszítése, felnagyítása: „A lámpás is kialszik, ha az erősebb láng legyőzi, és a csillagok is elhomályosulnak, hiszen nincs erejük a napba nézni.”Philosztratosz

a Kr. u. 165–244 közt élt. Ez az időszak a második szofisztika kora volt, amikor az emberek a retorika és a logika bűvöletében éltek: szerették ékes stílusban, alakzatokat és szóképeket alkalmazva, epigrammatikus tömörséggel és szellemességgel előadni gondolataikat, megtűzdelve bölcs mondásokkal, és fűszerezve finom iróniával. Van adatunk ebből a korból arra, hogy miután a szónok előadta terjedelmes beszédében, a hallgatóság könyörgött neki, hogy most bizonyítsa az ellenkezőjét, de ugyanolyan hosszan.

Természetesen első rangú kérdés volt a szónok előadásmódja. A retorikák részletesen taglalták, hogyan kell hatásosan előadni a beszédet. Nemcsak a hanggal foglalkoztak, hanem a testbeszéddel is. Ez utóbbiban különösen fontos szerepet szántak az arcnak és a szemnek. Quintilianus ezt írja róla: „De magán az arcon is a szem a legfontosabb, mert leginkább benne tükröződik a lélek, mert mozdulatlanul is felragyog az örömtől, a szomorúságtól pedig elfátyolosodik. Továbbá a természet könnyeket adott neki, hogy kifejezze hangulatunkat, hiszen vagy fájdalmunkban erednek el, vagy örömünkben csordulnak ki. A mozgás pedig figyelmessé, álmossá, gőgössé, mogorvává, szelíddé és szigorúvá teszi: ezeket mindig aszerint váltogatjuk, ahogy az előadás megköveteli” (11, 3, 75).A szemnek ez az első rangú szerepe Philosztratosz szerelmes leveleiben is többször tetten érhető. Egy fiúhoz ezt írja:

„A madarakat a fészkek fogadják magukba, a halakat a sziklák üregei, a szép fiúkat pedig a szemek. A madarak és a halak költöznek és vándorolnak, hol ide, hol oda telepednek át, vonulásukat az időhöz igazítják – ám ha a szépség egyszer befészkeli magát a szembe, erről a szálláshelyről sohasem távozik el” (10). Egy másik szerelmeshez írja a következő levelet:

„Hányszor hagytam nyitva számodra a szemem, hogy elmenj, ahogy a vadászhálót bontja ki valaki, hogy lehetőséget adjon a vadnak a menekülésre. De te továbbra is bent ülsz, mint a kellemetlen jövevények, akik egyszer birtokba vették más földjét, és már nem is hajlandók távozni onnan. De szokásom szerint megint felemelem a szemhéjamat – röpülj ki végre, oldd fel az ostromzárat, és légy más szemnek a vendége. Nem hallgatsz rám, sőt, még jobban előrenyomultál, egészen a lelkemig. De mi ez a váratlan tűzvész? A veszély közepette vízért kiáltok, de senki sem csillapítja le, mert lehetetlen olyan anyagot találni, ami ezt a lángot oltaná, akár a forrásból hoz valaki vizet, akár a folyóból meríti – a szerelemtől ugyanis a víz is meggyullad” (11). Egy nőhöz pedig így ír:

„Melyik irányból vetted birtokba a lelkemet? Hát nem nyilvánvaló, hogy a szemeken keresztül, mert csak ott találhat utat magának a szépség? Ahogy a zsarnokok birtokba veszik a fellegvárat, a királyok a támaszpontokat és az istenek a magasságot, úgy a szerelem is elfoglalja a szemek fellegvárát, melyet nem védenek sem facölöpök, sem téglafal, csupán a szemhéj. Behatol a lélekbe, nyugodtan és lépésről lépésre, mégis gyorsan, hiszen szárnyai vannak, szabadon, hiszen meztelen és legyőzhetetlenül, hiszen íjat hord. A szemek pedig, mihelyt tudomást szereznek a szépségről, egyszeriben lángra gyulladnak tőle – azt hiszem, egy isten rendelte úgy, hogy azonos útja legyen a szemlélődés gyönyörének és a fájdalom indítékának” (12).

De szálljunk le

immár a rózsák illatfelhőjéből és szemek fellegvárából, s álljunk két lábbal a földön, de csak akkor, ha e lábak szépek. Puskin panaszkodik valahol, hogy az egész nagy Oroszországban nincs egy szép lábú hölgy. Philosztratosz szerencsésebb helyzetben volt. Így biztatja az egyik leányt:

„Ne húzz lábbelit soha, ne takard el a bokádat… Légy magabiztos és bízz a lábaidban: megkíméli majd őket a tűz, és megkíméli a tenger is; ha a folyón akarsz átkelni, megállítja majd a folyását, ha meredek kőszirtre próbálsz felhágni, úgy fog tűnni, mintha réten sétálnál. (…) Gyűlölöm a bokaperecet, hiszen nagy értékük csak büntetés… Ne gyötörd a lábadat, szépségem, és ne takard el, hiszen nincs rajta semmi rejtegetnivaló! Lépkedj inkább lágyan, és úgy hagyd hátra lábnyomaidat, mint aki a földnek is kedvében akar járni.”

Tobzódik Philosztratosz a szépség dicséretében, s vele tobzódik az árnyalatokra, a fokozásokra, az epigrammatikus csattanókra fogékony műfordítója, Polgár Anikó is. Azt hisszük, hogy nem lehet jobban dicsérni a szép lábú lányt annál, mint ha ezt mondjuk róla: „boldog a föld, amelyen jársz.” Ám ha olvassuk a következő levelet, kiderül, hogy ugyanez a leány okosabb még a szépség istenasszonyánál, Aphroditénál is, aki csattogva jár sarujában, „s ez a zaj idegesítő.” „Te azonban, úgy tűnik, Aphroditénál is bölcsebben jársz el, ha úgy használod a lábad, ahogy azt a természet megszabta. Háromszorosan boldog lennék és szerencsés, ha rajtam taposnál.”

(Philosztratosz: Erósz szárnyai. Ógörög szerelmes levelek. Fordította és az utószót írta Polgár Anikó. Kalligram, Pozsony, 2008, 133 old.)