Adalékok a „Van-e osztrák irodalom?” témakörhöz

Nehéz egyértelműen válaszolni, mert az osztrák irodalomba sorolható művek mindenképpen a német irodalom részét alkotják, mivel német nyelvű szépirodalomról van szó. Az irodalomtudomány képviselői, főleg a németországi irodalomtudósok az osztrák irodalmat a német irodalom részének tartják, és az egyes korszakok tárgyalásakor az osztrák irodalom képviselőit is megemlítik. Nem különböztetnek meg osztrák, svájci vagy másfajta német nyelvű irodalmat. Az osztrák irodalomtörténészek ezzel szemben az osztrák irodalomtörténet megírásával, az osztrák irodalom sajátosságainak felkutatásával próbálkoznak (osztrák irodalomtörténet tanszék működik Bécsben, Grazban, Salzburgban és Innsbruckban). Az osztrák irodalom tárgyalásakor az egyes korszakokon belül sajátos „osztrákos” vonásokat hangsúlyoznak. Példának említhető a barokk korban alkotó Johann Beer, a XIX. században élő Franz Grillparzer, Nikolaus Lenau, Ferdinand Raimund, Johann Nepomuk Nestroy és Adalbert Stifter, vagy a XIX. és XX. század fordulóján alkotó Arthur Schnitzler, Hugo von Hofmannsthal, Karl Kraus, Stefan Zweig és mások, akiknek műveiben egyfajta „osztrákos” (Österreichische) magatartásforma, jellemvonások figyelhetők meg.

Az osztrák irodalom tárgyalásakor figyelembe kell venni ennek az irodalomnak a sajátosan regionális kultúrtörténeti jelentőségét. Az osztrák irodalommal foglalkozó szakemberek az irodalomtörténet „nyi?tottságát” hangsúlyozzák. Nyitott hozzáállást követelnek a kritériumok, a módszerek és a hipotézisek meghatározásában is. Wilhelm Voßkamp szerint az „irodalomtörténeteket mindig funkciójuk határozza meg, és ezért nem függetleníthetjük el őket keletkezésük időszerű feltételeitől.” Megegyeznek abban, hogy a konkrét irodalmi műveket szociális, társadalompolitikai és kultúrtörténeti kontextuson belül kell vizsgálni. Az osztrák irodalomba tartozó művekre ez még fokozottabban érvényes. Az osztrák irodalomtörténet (vagy az osztrák irodalom történetének) megírása azért is tűnik nehéz feladatnak, mert az osztrák irodalmat úgy kell elkülöníteni a német nyelvű irodalomtól, hogy közben ne kerüljön sor a kirekesztésére.

Vita tárgyát képezi az osztrák irodalom kezdetének időpontja és periodizációjának meghatározása is. Vajon mikortól számítható az osztrák irodalom? Egyesek II. József uralkodásának idejére teszik a kezdeteket, mások a barokktól számítják, sőt vannak olyanok, akik a középkortól tárgyalják az osztrák irodalmat. Történelmi szempontból a XVII. századot vehetjük alapul, földrajzi elhatároltság tekintetében pedig a Habsburg Birodalom területét. Ugyanakkor figyelembe kell venni azoknak a német, valamint osztrák íróknak és költőknek az irodalmi tevékenységét is, akik a mai Csehországhoz, Szlovákiához vagy Magyarországhoz tartozó területekről származtak. Az irodalomtörténészek nehezen tudják eldönteni, vajon a kultúrtörténeti, szociális és politikai kontextus legyen-e a meghatározó, vagy inkább a konkrét irodalmi szöveget vegyék kiindulási alapul? Ezekkel a kérdéskörökkel az osztrák irodalomtudósok gyakran foglalkoznak egyes konferenciákon, szimpóziumokon.

Az osztrák irodalomtörténet megközelítése során gyakran esik szó a komplexitás vagy a többszörös identitás fogalmáról. A régebbi német történelemtudomány túlnyomórészt nemzeti és protestáns jellegű volt. Ezért a történelmi vagy irodalomtörténeti események, jelenségek magyarázata és értékelése is a nemzeti és protestáns szellemiséget tükrözte és ennek az érdekeit szolgálta. A német irodalmi korszakok periodizációja gyakran nem teszi lehetővé az osztrák írók besorolását. A németországi irodalomtörténet az osztrák irodalmat bizonyos értelemben lekicsinylően kezeli, gyakran hang?súlyozza a németországi irodalmi fejlődéssel szembeni lemaradását, miközben nem veszi figyelembe az osztrák irodalom sajátos kultúrtörténeti fejlődését. Többek között ezért is sürgetik egyre többen egy részletes osztrák irodalomtörténet megírását.

Az osztrák irodalom egyik érdekessége, specifikuma, hogy fontos interaktív és közvetítő szerepet töltött be a soknemzetiségű Habsburg Monarchiában. Megemlíthető ezzel kapcsolatban a német nyelvű színjátszás széles körű elterjedése az egész birodalmon belül, amely sok esetben kiszorította vagy lehetetlenné tette a kevés anyagi eszközökkel rendelkező és alacsonyabb színvonalú nemzeti nyelvű színjátszás kibontakozását. A német nyelvű színtársulatok széles körű repertoárjukkal nemcsak a német drámaírók darabjait közvetítették a cseh, magyar és szlovák ajkú nézőközönségnek, hanem az angol vagy a francia drámákat is. Sok esetben a német nyelven keresztül ismerkedett meg a nem német anyanyelvű olvasóközönség – vagy akár az írók és költők is – az egyes világirodalmi művekkel (angol, francia vagy olasz regényekkel, elbeszélésekkel, versekkel).

Melyek azok a jellegzetes vonások, amelyek az osztrák irodalmon belül az osztrák irodalmat a némettől megkülönböztethetik? Ide sorolható néhány sajátos irodalmi műfaj és forma, amely az osztrák irodalmon belül alakult ki. Ilyen sajátosságnak számít a katolikus prédikáció vagy a népszínmű (Volkskomödie) kialakulása és művészi szintre emelése. Az osztrák irodalmon belül a népszínmű a XVIII. századtól egészen a XX. század feléig közkedvelt műfajnak számított, és számos elismert író kedvelte és gyakorolta. Nem beszélhetünk viszont sajátos osztrák regényről, drámáról vagy líráról. Az „oszt?rákos” (Österreichische) vonás ismertetőjelei elsősorban a távolságtartásra való törekvés és az aktuális hatásról való lemondás. Az osztrák személyiség számára ellenszenves mindenfajta nagyság, hangoskodás, a kierőszakolt változás. Gyakorlatias módon ellenszegül minden spekulatív, konstruált, elméleti, absztrakt és filozofikus gondolkodásmódnak. Az „osztrákos” magatartásra jellemző a modernséggel szembeni tartózkodás is; sajátos módja ez a kételkedésnek, amely megkérdőjelez mindent, ami fontosnak és helyesnek tűnik.

Az osztrák irodalmi öntudat a német kultúrterületen belül először a felvilágosodás korában jelentkezett, szellemi központjának pedig Bécs tekinthető. A bécsi értelmiség a XVIII. század második felében döbbent rá arra, hogy pótolnivalója van, elsősorban az irodalom terén, hiszen a bécsi udvar kulturális légköre erősen francia és még inkább olasz hatás alatt állt. Nem véletlen az sem, hogy a felvilágosodás szellemében kibontakozó bécsi német nyelvű irodalmi és kulturális élet a színház?művé?szetben és a zenében ért el először európai szintű sikereket. A bécsi műveltség és az olasz kultúra összefonódása figyelhető meg e jelenség mögött.

A XVIII. század végén II. József reformintézkedései hatására a Habsburg Birodalmon belül nagyrészt tért hódítottak a felvilágosodás eszméi, bár nem olyan mértékben, mint Német- vagy Franciaországban. A reakciós ellenforradalmi intézkedések, a cenzúra és az erős rendőri felügyelet nehezítette a romantika mozgalmának kibontakozását a monarchián belül. Az európai romantikus mozgalmaknak, elsősorban a német romantikusoknak a hatása azért itt is érződött. Az irodalom helyett a klasszikus zene (Joseph Haydn, Wolfgang Amadeus Mozart és Ludwig van Beethoven) ért el európai színvonalat. A társadalmi viszonyok inkább fékezték, mint elősegítették egy romantikus csoportosulás kialakulását. Egyedül a színház területén érződött némi felszabadultabb légkör. Amit nem lehetett szóban elmondani, azt ének formájában fejezték ki az irodalom és zene összefonódásával. A felvilágosodás eszmevilága, a liberalizmus iránti érzék, amely államhűséggel párosult, II. József halála után tovább hatott a közép-európai térségben, és a következő évtizedekben számos követője akadt. Egyfajta ellenpólust jelentett a katolikus barokk hagyománnyal szemben.

Mária Terézia okos és liberális kultúrpolitikájának köszönhetően a császárváros az egész közép-európai térség kulturális központja lett. Míg a XVIII. és a XIX. század fordulóján Nyugat-Európában Párizs jelentette a kulturális és szellemi élet központját, Közép-Európában Bécs töltött be hasonló szerepet. A császárváros egyben közvetítőként is fellépett a közép-európai nemzetek kulturális fejlődésében. A német művelődési kapcsolatokat kutatók közül Heinrich Gusztáv (1845–1922) bécsi „szűrő”-ről beszél, Bleyer Jakab (1874–1933) pedig bécsi „kapu”-nak nevezte a császárváros közvetítő szerepét. Az udvar liberális kultúrpolitikájának következtében Bécs európai nagyvárosi rangot vívott ki magának. A felvilágosodás szelleme a Bécsben tartózkodó magyar testőrírók (Kisfaludy Sándor, Bessenyei György) gondolkodását is befolyásolta.

Bécs sajátos földrajzi, politikai és történelmi helyzeténél fogva magja lett a különböző kulturális térségeknek Közép-Európában. A XVIII. és XIX. század fordulóján itt nemcsak a német nyelvű irodalmi élet bontakozott ki, a monarchián belül élő más nemzetiségek értelmiségi rétegei is itt kezdték el saját nemzetük újjáébresztését. A XVIII. század 80-as éveitől számos magyar újság jelent meg Bécsben. Itt látott napvilágot a Szacsvay Sándor, majd Décsy Sámuel szerkesztette Magyar Kurir (1786–1793), a Hadi és Más Nevezetes Történetek, amelyet 1789-ben Görög Demeter és Kerekes Sámuel indított, vagy a Bécsi Magyar Mercurius Pánczél Dániel szerkesztésében. Egészen 1806-ig a magyar sajtó központja az osztrák főváros volt.

A szláv nyelvű és vonatkozású könyvek gyűjtése és kiadása is Bécsben kezdődött. Samuel Gottlob Linde Slownik jezyka polskiego című lengyel nyelvtana itt jelent meg 1814-ben. Jernej Kopitar szlovén, Vuk Stefanovic Karadzić szerb, Josef Dobrovský cseh nemzetébresztők kezdeti tevékenysége szintén a császárvároshoz kapcsolódott. A szláv nemzetek öntudatosodási folyamatában jelentős szerepet játszott a szlovén Jernej Kopitar (1780–1844), aki munkásságával a cseh Josef Dobrovský mellett a szlavisztika alapjait is lerakta. Kopitar 1808-ban Bécsbe került, ahol alkalma volt találkozni a többi szláv nemzet értelmiségével. A bécsi „Zum Weißen Wolf” című fogadóban Kopitar törzsasztalát számos szláv és német filológus ülte körül. A szlovén szlavista szerint a monarchián belül élő összes szláv nemzetnek Bécsben kellett volna összpontosítania erejét, és egy egységes szláv kulturális közösséget alkotnia. A szerb Vuk Stefanovic Ka?radzić (1787–1864), aki a törökök elől Bécsbe menekült, Kopitar ösztönzésére kezdett szerb népdalokat gyűjteni, amelyek később fokozatosan megjelentek és nagy visszhangot keltettek. Karadzićnak köszönhető a szerb hősök mítoszának elterjedése az európai köztudatban. 1814-ben megalkotta a szerb nyelvtant, és szerb–latin szótárt szerkesztett. Nézeteit a szerbek sokáig elutasították, ők elsősorban Belgrád felé orientálódtak. A szerbek gazdasági és kulturális központja a század első felében a Vajdaságban volt. A legjelentősebb szerb kulturális intézmények viszont Bécsben vagy Pesten mű?ködtek.

A XVIII. század hatvanas éveiben Joseph von Sonnenfels (1733–1817) állami tanácsos felvilágosult kritikusi állásfoglalásával megpróbálta irodalmi szintre emelni a művészileg kevésbé értékes bécsi színjátszást. A felülről irányított hivatalos kultúrpolitika mellett Aloys Blumauer (1755–1798) osztrák író iroda?lom?szervező tevékenységével nagyban hozzájárult a császárváros irodalmi életének kibontakozásához. Az egész bécsi értelmiségi réteget áthatotta a szabad?kőművesség szellemisége. Az első bécsi páholyt 1743-ban Lotharingiai Ferenc herceg alapította. Az osztrák szabadkőművesek feje Ignatz von Born mineralógus és udvari tanácsos volt. A bécsi páholynak számos magyar testőr és testőríró is tagja volt (Bessenyei). A szabadkőművesség tagjai több társadalmi réteghez tartoztak, voltak közöttük arisztokraták, hivatalnokok vagy politikusok (Van Swieten, Sonnenfels). A mozgalom, amely világpolgári gondolatokat és liberális humanista eszmeiséget hirdetett, két fontos funkciót töltött be: egy ezoterikus kör kialakítását és egy nemzetközi kommunikációs hálózat kiépítését. Az egyes páholyok tagjai tulajdonképpen a világ összes szabad?kőműves-páholyaiba bebocsátást nyertek, és ennek konkrét kozmopolita jelentősége volt. A szabad?kőműves-páholyok befolyással voltak a köztársasági szervezkedésre is. 1795-ben, miután felszámolták a bécsi és magyarországi jakobinus mozgalmakat, a bécsi udvar betiltotta a bécsi páholyokat. Ekkor számos páholy alakult a magyarországi és erdélyi városokban, melyek tagjai között megtaláljuk Kármán Józsefet, Kazinczy Ferencet, Martinovics Ignácot, Ráday Gedeont, Bessenyei Györgyöt, Batsányit és másokat.

Miután a császári hivatal takarékossági célokból korlátozta a szellemi életet az udvarban, az irodalmi élet a szalonokban összpontosult. Franz Sales Greiner (1732–1798) udvari tanácsos háza főként az irodalmi személyiségek és értelmiségiek gyülekezőhelye volt. A konkurens szalont a gazdag bankárfeleség, Fanny Arnstein (1758–1818) tartotta fenn. Az Arnstein család művészi fogadásain a pénzvilág és az arisztokrácia tagjai, valamint magas rangú hivatalnokok és politikusok vettek részt. A bécsi szalonokban gyűlt össze az akkori művészi és társadalmi élet legjava.

A felvilágosodás eszméi a bécsi udvar reakciós politikája ellenére mégis a nyilvánosság elé kerültek, többek között Wolfgang Amadeus Mozart (1756–1791) operáinak közvetítésével. A Varázsfuvola címűben, amely Emanuel Schikaneder (1751–1812) drámájából készült, az Éj Királynőjének uralkodási módszere XIV. Lajos francia királyéra emlékeztetett, később pedig Metternich reakciós rezsimjét látta benne a közönség. Sarastro személyében és a bölcsesség templomában a szabadkőművesség allegorikus dicsőítése érződik. A Figaro házassága (Le nozze di Figaro) című operában a korabeli szociális konfliktus kerül a figyelem középpontjába. Almaviva grófnak megtetszik Susanne szolgáló, akit Figaro borbély feleségül akar venni, de a gróf nem akarja ezt a házasságot jóváhagyni. A grófnak meg kell tanulnia, hogy tehetetlen a szolgapár integritásával szemben, amely a polgári értékeket képviseli. A mű alapgondolata: minden embernek joga van érzéseinek és vágyainak megvalósítására. A zene és az irodalom együtthatásával kifejezésre jutottak a felvilágosodás eszméi: egy harmonikusabb társadalomnak és a magánélet boldogságának az eszményképe.

A közép-európai kulturális közegből kifolyólag az egyes nemzeti irodalmakban sokszor hasonló vagy azonos témaválasztást figyelhetünk meg. Az osztrák írók, költők vagy drámaírók gyakran választottak magyar vagy cseh vonatkozású történelmi, esetleg korabeli témát. Az eszmei vagy az erkölcsi mondanivaló interpretálásában azonban sokszor eltérő szemléletet képviseltek, mint a nem német közép-európai nemzetek írói, költői.

A XVIII. és XIX. századi osztrák irodalom tárgyalásakor mindenképpen számolni kell a közép-európai térség sajátos geopolitikai és kulturális vonatkozásaival. Az osztrák irodalomtudósok (Wendelin Schmidt-Dengler, Klaus Zeyringer) az osztrák irodalmi közeg hangsúlyozásakor kiemelik a közép-európai irodalmak egymásrahatását, interakcióját a térségen belül. Walter Weiss úgy véli, aki közeledik az osztrák irodalomtörténethez, annak figyelembe kell vennie összetettségét, többsíkúságát, több?szörös identitástudatát. Az osztrák irodalom bár nyelvezetével, kulturális és irodalmi hagyományaival a német irodalomhoz kapcsolódik, amelytől számos ösztönzést kapott, tipológiai és műfaji szempontból némileg rokonságot mutat a nem német nyelvű közép-európai irodalmakkal. Több kulturális közeg találkozott itt össze a Habsburg Monarchián belül, amely Bécs, Budapest, Pozsony, Brünn és Prága között irodalmi és kulturális kapcsolatokat hozott létre. A hasonlóságok vagy párhuzamos jelenségek nem mindig közvetlen egymásrahatás következményei, sok esetben a közös politikai, társadalmi, szociális és kulturális légkör, közeg váltotta ki.