A Vízöntő kora

GYÖRGY NORBERT

Élni: ami annyit tesz, jól élni. Belépni egy helyre, egy príma kis pizzériába mondjuk: csak úgy, mész az utcán, sétálgatsz kicsit, meglátod, belépsz. Megérzed azonnal, hogyne, sőt, mielőtt még, az édes, meleg tésztaillatot. A fokhagymát, az oregánót. A sajtot. Tulajdonképpen nem vagy éhes, de a nyál reflexszerűen összefut a szádban. Ez ellen semmit sem tehetsz, mondod, és ezzel mintegy fel is mented magad bárminemű önmegtartóztatástól. De hát miért kéne lemondanod bármiről is, kérded, ha egyszer megengedheted magadnak. Ha egyszer telik rá, akkor miért? Asztalhoz ülsz – illetve ülnél, de ott az ablak mellett, ahová szeretnél, most éppen Én ülök. Pedig Neked most kedved lenne, hogy éppen oda. Mert jólesik nézegetni az embereket, mondod, ahogy jönnek-mennek, ahogy mindenkit lekötnek a szürke hétköznapok ügyes-bajos dolgai. Ez némileg kizökkent, hogy az ablakhoz most nem, sőt, egyenesen dühít, bár ezt így, ebben a formában nem mernéd kijelenteni. Egy ilyen semmiség miatt nem hagyod magad felbosszantani, mondod, és leülsz egy másik asztalhoz. A kiszolgáló személyzet tapintatosan megvárja, amíg kényelmesen elhelyezkedsz, amíg nyugodtan végigböngészed az asztalon heverő ital- és étellapot. Kedvedre való az efféle diszkréció, viszont egyúttal elismered, hogy dönteni bizony nem is olyan könnyű. De szereted a kihívásokat. Az Új Korszak embere vagy, egy Vízöntő, és eszedbe sem jut, hogy megfutamodj. Előbb valami üdítőitalt kérsz, ami remek húzásnak bizonyul, mivel egyrészt plusz időt nyersz egy izgalmas és nem utolsósorban minőségi tészta kiválasztásához, másrészt kivívod a pincérlány – ez is milyen kedves így, hogy „pincérlány” – rokonszenvét, aki reményeid szerint mindezt ígéretként értelmezi majd a további rendeléssel kapcsolatban. Most már teljesen magabiztosnak érzed magad, sőt, ellentétben az eredeti terveddel, hogy nem fogsz inni alkoholt, valami remek aperitifre – igen, egy príma Vilmoskörtére – is kedved szottyan. De nézzük csak az étlapot, mondod: ezeket az egyszerű és fantáziátlan tételeket itt a carte elején egyből átugorhatod, és kezdheted rögtön a második, igényesebb felével. Ez a sajtos-gombás-brokkolis vari már jól hangzik, de most valami másra vágysz. A tonhalat nem szereted, a csípőset viszont a gyomrod nem bírja, végül egy rusztikusabb – az obligát zöldségek mellett sonka, kolbász, angolszalonna – kombinációt választasz. Tulajdonképpen már örülsz is, hogy nem az ablak mellett kaptál helyet, mivel innen, ebből a szögből, ahol éppen ülsz, némileg belátni a konyhába, így nemcsak passzív vendégként statisztálhatsz e remek gasztronómiai mulatsághoz, hanem afféle titkos tanúként részt is vehetsz benne. A látottak alapján elégedetten konstatálod, hogy például a hústermékek, a tej és a zöldségfélék tárolása külön-külön frizsiderben történik, s bár nem vagy zsidó, fontosnak tartod Te is, hogy a szagok ne keveredjenek. Mert Neked vannak bizonyos elvárásaid, mondod, bizonyos igényeid, és mélyen megveted az olyan embereket, akiknek minden mindegy. Akik csak élnek bele a nagyvilágba, anélkül, hogy bármi elképzelésük volna róla. Mert Neked fontos, hogy az életed úgy legyen berendezve, hogy az a lehető legkevesebb bosszúsággal és a lehető legtöbb kényelemmel járjon. Mert Te többet kívánsz, mint vajas kenyeret, és azt is tudod, hogyan szerezd meg. Kocsi, telefon, ma már nem téma, bárkinek lehet, de azt nehezebb kiharcolni, hogy reggelente ne mindig a szomszéd kutyájának a hangjára ébredj. Mert ahhoz picivel több kell. Itt, a fejben, mondod, elsősorban. Hogy meg tudd teremteni a lehetőséget. S aztán megragadni az alkalmat. Egy telek, házikóval, valahol az Alacsony-Tátrában. Vagy a Balatonon, mólóval, kis vitorlással. Egy kisebb jachttal. Mért ne legyenek vágyaid? Vágyak, tervek, elképzelések, amelyeket meg lehet valósítani. És amelyeket meg is kell! Kérdem én, mondod, az a sok szerencsétlen, akikkel nap mint nap összefutsz az utcán, akik úgy járnak-kelnek, mint a szellemek, tesznek bármit is azért, hogy az életük jobb legyen? Nem tesznek, mert nem is tehetnek. Ahhoz hiányzik belőlük az intelligencia. A tehetség, hogy egy-két lépést előre gondolkozzanak. Zabálni, azt igen, ahhoz értenek, hogy az utolsó morzsáig felzabáljanak mindent. Holott a művelt ember tudja, hogy nem illik torkoskodni, és mindig hagyni kell valamit a fatányéron. Egy hagymakarikát legalább. Egy olajbogyót. Vagy valamit…