A természetbarát dokumentarista

Nem akárkire bíznak rá ugyanis Pesten egy Szász Endre-portréfilmet, s nem minden mezei operatőr készíthet egész esti dokumentumfilmeket – adott esetben a Duna Televíziónak.

Gyűgyi Lászlót a tévés szakma már itthon is régóta számon tartja, s nem is oly rég a helyi televíziók országos fesztiválján operatőri különdíjat kapott. Nem kenyere a beszéd, inkább képekben fogalmaz, egyszerűen, szerényen mesélt lapunknak hivatássá komolyodott hobbijáról is.

Kilenc éves volt, amikor először került a kezébe egy régi 6x9-es német fényképezőgép, s a szomszéd kisfiával ún. kontaktképeket készítettek. Ez annyit jelent: az előhívott, keretbe foglalt negatívhoz fényérzékeny papírt illesztettek, majd ezt a pinceablakba, a fény elé tartották, így született meg a kontaktkép. – Szinte ősi módszer, ma ezen akár nevetni is lehet, de nekem akkor ez óriási élmény volt. Azt a pillanatot sem felejtem el soha, amikor keresztanyám ajándékozott meg egy Smena 8-as géppel. Attól fogva rengeteget jártam ki a természetbe, s máig a természetfotózás a szívügyem – mondja Gyűgyi László. Különösen a kora hajnali, reggeli órákat kedveli, ilyenkor szokott portyázni, mint elmondta: újra és újra meglesni, megcsodálni az élet, a természet örök újjászületését, a kezdetet, a nagy színjáték első perceit. – Kedvenc témám a napfelkelte is. Tudom, ezt sokan már önmagában giccsesnek tartják. Csakhogy: nem mindegy, milyen nyersanyagra, milyen időpontban és mit fotózunk – akár egy témán belül is. Mert látni is kell, nem csak nézni. Úgy vagyok ezzel, mint amikor Munkácsy Mihálynak mondták, hogy a napfelkelte egy giccs, mire a mester azt válaszolta: csak annak, aki még sose élte át teljes egészében ezt a megrendítő élményt – fűzi tovább a szót Gyűgyi László, és hozzáteszi: a születő napban, a hajnalban mindig ott a misztika, egy pici impresszionizmus, ha úgy tetszik, na és persze jó adag líra is. S bár évtizedekig fekete-fehér fotókat is készítettem, s ma ez újra reneszánszát éli, a természetfotózáshoz kellenek a színek, a színes nyersanyag. – Noha Gyűgyi Lászlót a Párkányban, Vácott, Budapesten rendezett önálló kiállításairól, továbbá a Lilium Aurum kiadó által gondozott, a Mária Valéria hídról készült gyönyörű albumáról ismerheti a nagyközönség, és nem utolsó sorban arról a legendás képéről, ami még a csonka hídról készült, ma már egyre ritkábban fényképez. – Bár most is van egy újabb tárlatra való anyagom, ahogy öregszem, egyre szigorúbb vagyok magamhoz, rostálok. Emellett sokszor hetekig ott lapul a gépben a diafilm, s csak pár kockát exponálok, mert ez nem úgy működik, hogy az óriási mennyiség egyszer majd minőséget is terem – fejti ki kesernyés mosollyal Gyűgyi László. Másik nagy szerelme a film és a videotechnika. – Még 1992-ben Miroslav Rehák forgatott itt, Párkányban egy játékfilmet, pontosabban a film zárójeleneteit a hídnál, Jozef Krónerrel. Akkor még a papírgyárban dolgoztam, de annyira érdekelt a forgatás, s főleg az operatőr, a gyártásvezető és a rendező munkája, hogy szabadságot vettem ki, és állandóan a stáb körül csellengtem. Miro Reháknak is feltűnt ez, s ebből végül egy jóízű beszélgetés kerekedett. A filmes pályafutásomat is lényegében a Mária Valéria hídnak köszönhetem, mert az újjáépítésről készült fotósorozatomra figyelt fel Paulus Alajos, Balázs Béla-díjas dokumentumfilm-rendező. Ennek köszönhetően a Duna Televízió hídról szóló, egy órás dokumentumfilmjének nagy részét már én forgathattam le. Nagy megtiszteltetés volt, s még nagyobb szerencse, mert ezen a pályán abból is kell „egy zsákkal” – mondja Gyűgyi László. Ezt a dokumentumfilmet egy szlovákiai magyar vonatkozású újabb két részes film követte a Duna Televíziónál, s ezt már teljes egészében Gyűgyi László fényképezte: a Burián László esperes úrról készített film, amelyben az atyával bejárták mindazokat a csehországi helyszíneket is, ahová a kitelepítésekkor ill. a kényszermunkára hurcolás idején az atya követte a híveit, hogy ne maradjanak pap nélkül. – Aztán jött egy még komolyabb felkérés, s bevallom, a kész filmet nézve ezzel vagyok szakmailag is a legelégedettebb: Szász Endre festőművészről készítettünk egy portréfilmet – mondja Gyűgyi László. Azt már csak mi tesszük hozzá: a Duna Televízió főállásban is foglalkoztatta volna a párkányi mestert, ő azonban itthon maradt, s a városi televíziót választotta. Pici stábbal dolgoznak, sokszor elképesztő körülmények között, nevetséges pénzből – s ezt csak az tudja igazán, aki valamicskét is konyít a profi tévétechnikához. A felszerelés a sajátjuk, erre a város ugyanis nem áldozott, de még helyi tévésként is arattak sikert: legutóbb tavaly a szlovákiai helyi televíziók szövetségének fesztiválján, Túrócszentmártonban, ahol a drog témakörével foglalkozó filmjüket dicsérte meg a zsűri, s Gyűgyi László operatőri különdíjban részesült. Rendszeresen dolgoznak a tévé magyar adásának is.

Szívügye a városi tévé

Pályafutásom alatt sok elismerést kaptam profi operatőröktől, gyártásvezetőktől, híradósoktól is, s bár mindez roppant jólesik az embernek, s tán az is igaz: másutt jobban megbecsülnék a munkámat, ez a szívügyem. Ebben nem lehet méricskélni, itt az ember önmagával szemben kell, hogy maximalista legyen. Másképp nem érdemes. Csak mások ne éljenek vele vissza. Akkor marad kedv és erő a továbbiakhoz – búcsúzott az ősz hajú operatőr.