A szlovákkal küzdenek a menekült gyerekek

A latin ábécével máig sem voltak képesek megküzdeni, és az írott betűkre sem áll rá a kezük. Nem csoda, hiszen eddig csak arabul, jobbról balra írtak, már aki egyáltalán járt közülük iskolába. 

A szlovákiai iskolákban minden más számukra, tudjuk meg a nyitrai Szent Márk Egyházi Általános Iskola igazgatónőjétől, Alena Jančoková Žiačikovától. Irakban nem mentek iskolába, ha esett az eső, vagy ha nem volt kedvük, a 16 éves, kilencedikes Rani szerint akár harminc napot is kihagyhattak egy évben. Rani ottjártunkkor is szeretné megúszni a pluszfoglalkozást, próbálja meggyőzni a tanítónőt, hogy haza kell mennie, mert magántanár foglalkozik vele matematikából. Nem túl meggyőző, az igazgatónő nem is engedi el, ezért az óra első felét duzzogva üli végig. Ketten betegség miatt hiányoznak, ezért ülnek csak négyen a padokban: a hetedikes Mari, a másodikos Mirna és a negyedikes Habib testvérek – az asszisztens, Anna missziós szerzetesnővér az ötödik. Láthatóan nagyobb kedvvel betűzgetik az ábécét, főleg a kislányok ügyesek, bár őket is úgy terelte össze a folyosón Anna nővér. Végül is érthető, hogy nincs különösebb kedvük a tanítás után, amikor a többiek már hazamennek, külön szlovák társalgási órához. Pedig érdekes dolgokról van szó, a nagyobbak levelet írnak a tanító néninek, a kisebbek az abécé betűit szedik ki egy dobozból, és miután felismerték, szavakat mondanak az adott kezdőbetűre, majd felírják a táblára. Szép szálkás nyomtatott majd, girbegurba írott betűkkel, és végül a mi kedvünkért pár ügyes vonással arabul is. „Nagyon idegen számukra a szlovák ábécé, összekeverik a hangzókat, az írott betűket pedig csak a kisebbek lesznek képesek elsajátítani. A nagyobbaknál már nem is forszírozzuk, mert a középiskolában írhatnak nyomtatottal is” – mondja Mária Dobrovodská szlovák szakos tanítónő, aki csak a hat iraki gyerekkel foglalkozik. Amikor az osztályukban szlovákóra van, különvonul velük, plusz hetente két társalgási órán is találkoznak. Azt mondja, ez is kevés, főleg úgy, hogy minden módszertani segítség és tankönyv nélkül kellene megtanítania szlovákul hat olyan gyereket, akik még a latin ábécével sem találkoztak. 

Sokan hazamentek 

Az iraki asszír keresztények 149 fős csoportja a katolikus egyház szervezésében 2015 karácsonya előtt érkezett Szlovákiába. Hónapokat töltöttek a homonnai menekülttáborban, majd Nyitra környékén magánházakban és egyházi ingatlanokban helyezték el őket. Az iskoláskorú gyermekek tavaly április közepén kezdtek iskolába járni, a felnőttek kilenc hónapos intenzív nyelvtanfolyamon vettek részt az egyik nyitrai nyelviskolában. Akik tudtak angolul és ismerték a latin ábécét, azoknak könnyebb dolguk volt, de a nyelvi és a beilleszkedési nehézségek miatt sokan feladták. 62-en vissszamentek Irakba vagy valamelyik, az ország határán működő menekülttáborba. Igaz, némileg gyarapodott is a közösség, egy év alatt három kisgyermek született a menekültek családjaiban. 

„Főleg azok a családok mentek el, ahol idős emberek is voltak, vagy akik Irakban a felső középréteghez tartoztak és magas életszínvonalon éltek. Itt sokáig csak segédmunkát tudtak volna végezni, attól féltek, nem tudják majd eltartani a családjukat, és visszamentek oda, ahol számíthatnak a rokonság támogatására. Az idős menekülteket a honvágy gyötörte, számukra annyira idegen volt ez a környezet, a közlekedés módja, az ügyintézés, hogy úgy érezték, sosem tudnának itt megszokni” – tájékoztatott Stanislav Horák, az iraki menekültek integrációját segítő Békesség és Jóság (Pokoj a dobro) polgári társulás ügyvezető elnöke. Azt is elmondja, hogy az itt maradt családokat ma is asszisztensek segítik, elkísérik őket az orvoshoz, hivatalokba vagy a munkahelyi meghallgatásokra. „Tíz felnőttnek sikerült állást találnunk, van köztük asztalos, gépész, kőműves, szakács, eladó és óvodai asszisztens is. Nem ez az eredeti foglalkozásuk, sokkal magasabban képzettek, de nyelvtudás híján bankárként, pedagógusként vagy gyógyszerészként nem tudnak elhelyezkedni. Eleinte tartottak attól, hogyan fogadják őket a kollégák a munkahelyen, de ma már elégedettek és a munkaadóik is elégedettek velük” – mondja Stanislav Horák, hozzáfűzve, hogy szerencsére a hazai lakosság körében is lecsillapodtak a kedélyek. Kifejezetten ellenséges hangnemmel nem találkoztak az irakiak, bár kezdetben sokan tiltakoztak ellenük azokon a településeken, ahol önkéntesek ajánlottak nekik lakást. Ma már csak Vicsápapátiban él egy család – ott ahol a Békesség és Jóság polgári társulást létrehozó katolikus pap, Peter Brenkus is működik, a többiek Nyitrán, egyházi ingatlanokban laknak, vagy hazamentek. A hazatérés mellett döntött az Üzbégre költöztetett család, és végleg távozott Szlovákiából az a két család is, amelyek tavaly márciusban költöztek Nyitragerencsérre. „A nyolctagú család nyáron, a héttagú októberben ment el. Nem volt velük gond, a gyerekek is beilleszkedtek az iskolában, de a felnőttek nyilván nem érezték itt jól magukat. Ahogy azt nem tudatták velem, hogy ideköltöztek, arról is csak utólag értesültem, hogy elmentek” – mondta Vrábel Anna, a falu polgármestere. 

[[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"263976","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"2183","style":"width: 600px; height: 515px;","title":"Jobbról balra még jobban megy","typeof":"foaf:Image","width":"2544"}}]]

Menekülésre készen 

Stanislav Horák szerint nem lehet kizárni, hogy lesznek még, akik elmennek és ennek egyik oka az, hogy nagyon nehezen boldogulnak a szlovák nyelvvel. A felnőttek az életkoruk miatt is, annak dacára, hogy profi nyelviskolában idegen nyelvként tanulták a nyelvet, a gyermekek pedig azért, mert minden előkészítés nélkül dobták őket a mély vízbe. Mostanra kiderült, hogy van köztük autista, Down-kóros és tanulási zavarokkal küzdő gyermek is – nekik speciális foglalkozásokra lesz szükségük, de ezt is bonyolítja a nyelvi akadály és a még mindig idegen környezet. 

A 6–15 éveseket négy nyitrai alapiskolába íratták, ezekből három egyházi. Egyik intézmény pedagógusainak sincs tapasztalatuk a szlovákul nem beszélő gyermekek oktatásával, és külön ennek a célcsoportnak kidolgozott tantervek, módszertani útmutatók sem állnak rendelkezésükre, mivel Szlovákiában ilyen nem is létezik. A külföldről ide költözött gyermekeket az itt tartózkodás kezdetétől számított hat hét után kötelezően be kell íratni az iskolába, függetlenül attól, értik-e, beszélik-e a tanítás nyelvét. Innen kezdve pedig minden pedagógus úgy boldogul velük, ahogy tud. 

Mária Dobrovodská a Szent Márk Alapiskolában minden órán egy-egy témát vesz át velük, szavakat tanulnak és ezeket próbálják mondatokba foglalni. A hétfői társalgási óra mindig azzal kezdődik, hogy a gyerekek beszámolnak arról, mit csináltak a hétvégén. A kislányok elmondják, hogy szánkóztak és kalácsot sütöttek, Rani csak evett és aludt, a szégyenlős Habib meg sem mukkan. Mint megtudjuk, neki kezdetben az sem tetszett, hogy lányokkal kell egy osztályba járnia, vagy hogy a tanító néni megérintette és a táblán próbálta vezetni a kezét, de ez mára elmúlt, mint ahogy a kezdeti megilletődöttség is. Ahogy az óra halad, egyre gyakrabban jelentkezik, azt is megengedi, hogy lefényképezzük, csak azt nem árulja el, még a tanító néninek sem, miért nincs füzete és tolla. Mária Dobrovodská szerint azonban már az is előrelépés, hogy itt van, mert kezdetben kulcsra kellett zárnia a tanterem ajtaját, hogy a kisdiákok ne szökjenek el. „Úgy érezték, itt mindent szabad, mert én nem büntetem őket. Elmondták, hogy Irakban bevett szokás a testi fenyítés, ha nem fogadtak szót, verést kaptak. Sokáig egyáltalán nem vették komolyan ezt az iskolát, de most már kezdik megszokni, hogy itt verés nélkül is tanulni kell.” Főleg a nagyobbak igyekszenek, ők már értik, hogy a tanulás által vihetik valamire ebben az új hazában. Rani például gimnáziumban szeretne továbbtanulni, hiszen a bátyja már egyetemre jár Pozsonyba – angol szakos. 

Alaptalan félelmek 

Az iskola igazgatónőjétől megtudjuk, hogy eredetileg kilenc iraki származású kisdiák kezdett járni hozzájuk, de hárman hazamentek. „Nem firtattuk, milyen okból, ez az ő döntésük. Ma két másodikosunk, egy harmadikosunk, egy negyedikesünk, egy hetedikesünk és egy kilencedikesünk van, valamennyien egy évvel alacsonyabb évfolyamba járnak, mint a koruk indokolná. Az ittmaradottaktól sem kérdezzük, mit éltek át otthon, nem akarunk a sebeikben vájkálni. Tudjuk, hogy üldözték őket, komoly megpróbáltatásokon mentek keresztül, ezért érthető, hogy itt is sokáig félénkek voltak, minden ajtócsapásra megrezzentek. Minden óra után összecsomagoltak, mintha menekülésre készülnének. Ha a pedagógus felszólította őket, hogy vegyenek elő egy könyvet vagy füzetet, mindig pont csak azt vették elő, és ha rájuk szóltak, rögtön el is tették. Az is érthető, hogy a menekülttáborokban megszokták a semmittevést, elfelejtették, milyen naponta iskolába menni, leckét írni, készülni. Hetekig küzdöttünk velük, mert nyíltan megmondták, hogy ma nincs kedvük tanulni, majd holnap, vagy csak ültek szó nélkül. Ma már épp olyan csintalanok, mint a többiek, sőt, már az iskolai menzát is megszokták, pedig kezdetben semmit nem akartak megenni, mindenre azt mondták, hogy nincs íze.” Az erősen fűszeres arab konyhához képest a mi főzelékeink tényleg íztelennek tűnhetnek, de azért az itteni menüben is akadnak már kedvencek. Saját szemünkkel látjuk, ahogy az egyik kislány repetázik a sült csirkemellből, krumplipüréből, és megköszönni sem felejti el. 

[[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"263977","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"1716","style":"width: 600px; height: 388px;","title":"A tanulás nehéz, de az osztályközösségekbe könnyen beilleszkedtek az iraki gyerekek","typeof":"foaf:Image","width":"2652"}}]]

A kis irakiak az osztályközösségekbe is hamar beilleszkedtek, barátokat szereztek, a szlovák diákok nem idegenkedtek tőlük. Sőt, az igazgatónő szerint azok az osztályok panaszkodtak, amelyekbe nem jutott iraki gyerek. A hatodikosokhoz tavaly olyan diák került, aki nagyon jól tudott angolul, ez a többieket is motiválta, de épp ez a fiú elment. A szülőkkel már nem volt ilyen egyszerű a helyzet, sokan közülük attól tartottak, hogy a szlovákul nem tudó gyerekek miatt majd csökken a tanítás színvonala, vagy neadjisten terrorista eszméket terjesztenek. A szülők nagy része azt sem tudta, moszlimokról vagy keresztényekről van-e szó, egymást hergelték. „Ma már úgy látom, hibát követtem el, amikor szülői értekezletet hívtam össze és mindenkit tájékoztattam, hogy iraki diákjaink lesznek. Ha nem tettem volna, a gyerekek mondták volna el, hogy iraki osztálytársuk is van, és semmi gond vele. Így azonban egy anya, akinek arab férje volt és erőszakoskodott vele, mindenkiben elültette a kételyt. Sok energiámba telt, amíg elmagyaráztam nekik, hogy ezek a családok keresztények és gondosan kiválogatták őket. Végül abban maradtunk, hogy adjunk esélyt a gyerekeknek, egy hónap múlva találkozunk és beszélünk a felmerülő gondokról. Erre a találkozóra már senki sem jött el” – mondja az igazgatónő. Az iraki gyerekek viszont arról számolnak be, hogy látogatóban, születésnapi bulin is voltak már a szlovák osztálytársaknál. A hétköznapi kommunikáció nem okoz gondot, de azt a pedagógusok is beismerik, hogy a tananyagból nem sokat értenek. 

Végül úgyis megtanulnak 

„Akikkel a szülők is foglalkoznak, azok nagyon jól haladnak, itt is látszik, mennyire fontos a családi környezet. Fogékonyak arra, ha az itteni dolgokat összehasonlítjuk az iraki szokásokkal. Ilyenkor megnyílnak, szeretnek az otthonukról beszélni. Ez a mi diákjainkat is gazdagítja, hiszen megismernek egy másik világot. A mobiltelefonokat, számítógépes játékokat, focit illetően pedig abszolút egy húron pendülnek, szavak nélkül is megértik egymást” – mondja Mária Dobrovodská. A szlovák társalgási óra a végéhez közeledik, és mi nem tudjuk eldönteni, hogy a diákok fáradtabbak vagy a tanárnő. Habib érdektelenül néz maga elé, Rani a mobiltelefonját pötyögteti, Mari és Mirna egymással csacsognak – csak ők tudják, miről. Anna nővér, akit a francia „soeur” (nővér) alapján mind csak „maszőrnek” szólítanak (ma soeur=kedves nővér), próbálja rábírni őket, hogy koncentráljanak a feladatra, de nem jár sikerrel. Mária Dobrovodská azt mondja, nem kell erőlteni a dolgot, a hétköznapokban az osztálytársakkal úgyis rákényszerülnek a szlovák nyelv használatára. Ő csak az alapok lerakásában tud segíteni nekik, a többi úgyis rájuk ragad. Rendszer nélkül, csakis egyes pedagógusok és a civilszervezetek munkájának köszönhetően, akik az állam feladatait végzik el. Úgy, ahogy tudják, mert megítélni sem tudja senki, hogyan kellene. 

[[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"263978","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"2027","style":"width: 600px; height: 424px;","title":"Mária Dobrovodská szlovák szakos tanítónő jelenleg csak a hat iraki tanulóval foglalkozik","typeof":"foaf:Image","width":"2871"}}]]

Szlovákiában nem létezik egységes tanterv és módszertani útmutató az idegen ajkú diákok szlovákoktatásához, nem is képezik erre a pedagógusokat. „Az országban mintegy 1500 külföldről idetelepült gyermek él, az ő oktatásukkal senki nem foglalkozik. Ha tehetősek a szülők és Pozsonyban élnek, akkor angol iskolába íratják őket, ha nem, akkor csak a pedagógusokon múlik, hogyan és mit tanulnak meg” – mondja Júlia Vrábľová, a Komenský Egyetem égisze alatt működő, külföldiek szlováktanításával foglalkozó Studio Academica Slovaca pedagógusa. „Az egyetemre jelentkező külföldiek egyéves nyelvi előkészítésen vesznek részt, de az alap- és középiskolások számára nem létezik sem tankönyv, sem módszertan. Ezek a gyerekek kimondottan szenvednek az iskolában. Aki szorgalmas és tudatosítja, hogy az iskolában tanulni kell, az mindent lemásol, megtanul anélkül, hogy értené, de így a szaktantárgyakból szinte semmit nem tanul meg. Sajnos,Szlovákiábanseholnem képezik a pedagógusokat arra, hogyan tanítsák meg szlovákul azokat a gyerekeket, akiknek nem a szlovák az anyanyelvük. Nincs egységes pedagógiai program és koncepció, teljesen amatőr módon folyik az oktatás, több-kevesebb sikerrel. Ezek a gyerekek sok szenvedés árán sajátítják el a nyelvet, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy mindeközben mekkora a lemaradásuk más tantárgyakból” – figyelmeztet a szakember, és nekünk óhatatlanul eszünkbe jut, hogy ugyanez érvényes a szlovákiskolába íratott, de szlovákul alig, vagy egyáltalán nem tudó magyar gyermekekre is. Az állam itt élő magyartól, idetelepült kínaitól és menekült irakitól egyaránt azt várja el, hogy amint beül az iskolapadba, máris tudjon szlovákul. Előbb-utóbb, persze, mindenki megtanul, a kérdés csak az, nem lehetne-e előbb, könnyebben, játékosabban. Úgy, hogy akár Csabának, akár Habibnak hívják a kisdiákot, ne érezze úgy, hogy ahhoz, ami az órán elhangzik, az égvilágon semmi köze.