A szlovák királyság lehetősége a 20. században

Közismert, hogy Eduard Beneš a szlovák különválást egyáltalán nem támogatta, sőt mindent megtett azért, hogy megakadályozza azt. Érdekes adalék Beneš szlovák politikájával kapcsolatosan, hogy a szlovák nyelvet csak úgy ismerte el, mint a cseh nyelv egy nyelvjárását. A csehszlovák állam a csehszlovakista doktrínára épült, amely támadás volt a szlovák nemzeti identitás ellen. Ezért a szlovákok a két világháború közötti időszakban az autonómiában láttak védelmet a cseh központosítással és nacionalizmussal szemben. A szlovákok elégedetlensége ellenére azonban Csehszlovákiának sem államformájában, sem belpolitikájában nem történt számottevő változás.

1938-ban érett meg a helyzet a cselekvésre. Az év közepére a csehszlovák válság oly mértékben kiéleződött, hogy már felmerült a német-csehszlovák fegyveres konfliktus lehetősége is. A müncheni döntés és az azt követő területi átalakítások a szlovák politikusokban is új eszméket hívtak életre. Ezek a koncepciók Közép-Európa pillanatnyi politikai berendezkedésére és főleg a náci Németország közép-európai terjeszkedésére reagáltak, illetve ezek hatására jöttek létre. A müncheni egyezmény aláírásával Csehszlovákia sorsa megpecsételődött. Beneš köztársasági elnöki tisztségéről 1938. október 5-én lemondott, majd rövidesen Londonba emigrált.

A szlovák politikusok kezdeményezésére október 6-án létrejött az úgynevezett zsolnai egyezmény, amelynek révén Szlovákia autonómiát kapott. Az elfogadott egyezmény gyakorlatilag az 1918-ban aláírt Pittsburghi Egyezmény elismertetéséért folytatott húszéves harc lezárását jelentette a szlovákok számára. Csehszlovákia a Monarchia mintájára dualista állammá alakult át. Csak a külügy, a honvédelem és a pénzügy maradt közös Prágával. Szlovákia kormányának elnöke Jozef Tiso lett. Az öttagú szlovák tartományi kormány a központi kormány részét is képezte. Az államalakulat nevét is megváltoztatták: Cseh-Szlovák Köztársasággá alakult át. Zsolnán elfogadtak egy olyan dokumentumot is, amelyben a résztvevők leszögezték: „Ezen javaslattal Szlovákia államjogi helyzete végleg megoldódik”, ám ez a záradék csak öt hónapig maradt érvényben. A szlovák politikusok 1938 második felében Szlovákia államformájával kapcsolatosan új elemeket tartalmazó elképzeléseket és terveket dolgoztak ki. A szlovák politikusok arra az esetre kerestek alternatív megoldást, ha a csehszlovák állam szétesne vagy megszállás alá kerülne.

Ezek a politikai kombinációk abból indultak ki, hogy az európai fejlődés szempontjából az 1938-as évnek hasonló jelentősége lesz, mint az 1918-asnak volt, vagyis lényeges területi változások mehetnek végbe a térségben. Annak a lehetősége is felmerült, hogy az egyik szomszédos államhoz csatlakozzanak, elkerülve a szlovák nemzet megsemmisülését. A szomszédos országokba való betagozódás alternatíváit autonómia, föderáció, illetve unió révén képzelték el. A királyság létrehozásának lehetősége ekkor még nem merült fel. A szomszédos államok és az európai nagyhatalmak sem úgy gondoltak Szlovákiára, mint egy lehetséges önálló államra. A szlovák politikusok Magyarországgal és Lengyelországgal is titkos tárgyalásokat folytattak. Jozef Tiso az Eucharisztikus Világkongresszuson tárgyalt is Kánya Kálmán magyar külügyminiszterrel a csatlakozás feltételeiről, de eredménytelenül. A lengyelekkel is folytak hasonló tárgyalások. Andrej Hlinka már 1938 áprilisában megemlítette az egyik lengyel diplomatának, hogy „a csehekkel valószínűleg szakítunk”, és jelezte, hogy ehelyett együttműködnének a lengyelekkel. Tisóék azt akarták elérni, hogy a lengyelek támogassák a szlovákok politikai nemzetként való elismerését, esetleges autonómiájukat és önállóságukat. Fölmerült egy lengyel-szlovák unió megteremtésének a lehetősége is.

A müncheni egyezmény aláírása után megszületett az önálló szlovák állam létrehozásának gondolata. Ez a politikai kezdeményezés külföldről is jelentős támogatást kapott. Németország, az egyik fő támogató célja a belpolitikai helyzet destabilizálása, a Csehszlovák Köztársaság létének veszélyeztetése, az állam felszámolása ürügyének megteremtése volt. 1939. március 9-én Szlovákiában zavargások törtek ki a prágai vezetés ellen. Az államelnök Emil Hácha elmozdította tisztségéből a Jozef Tiso vezette szlovák kormányt. Cseh katonai és csendőri erők Szlovákia területén elfoglalták a stratégiai jelentőségű pozíciókat, és több vezető politikust is letartóztattak. 1939. március 12-én a rendcsinálási akciót a cseh-szlovák kormány német nyomásra kénytelen volt beszüntetni. Március 13-án Hitler Berlinbe kérette Tisót, és tudatta vele, hogy ha nem jelenik meg nála, akkor a magyarok nemcsak Kárpátalját, hanem Szlovákiát is megszállják. A Berlinben szerzett benyomások hatására Tiso és a szlovák parlament bejelentette Szlovákia függetlenségét, ezzel formailag is felbomlott a cseh-szlovák államszövetség. Hitler ezzel párhuzamosan megszerezte Emil Hácha elnök beleegyezését ahhoz, hogy a német hadsereg megszállja Csehországot, valamint áldását adta a Cseh-Morva Protektorátus megalakításához is.

A nemzetközi helyzet és a Németország politikai nyomása következtében létrejött önálló Szlovákia függetlensége nem tartott sokáig, mivel 1939. március 23-án Németországgal védelmi szerződést írt alá, az úgynevezett „Schutzvertrag”-ot. Ebben a Német Birodalom biztosította Szlovákia függetlenségét 25 évre, Szlovákia pedig kötelezte magát, hogy külpolitikáját a német kormánnyal, katonai erejének szervezését pedig a német véderővel való szoros együttműködésben valósítja meg, ezenfelül beleegyezésüket adták a Schutzzone létesítéséhez is. A Schutzzone a Cseh-Morva Protektorátus határai mentén, a lengyel határtól egészen a korábbi osztrák határig 30–40 kilométeres sávban húzódott végig Szlovákián. Ezeken a területeken csak német helyőrségek létesülhettek, amelyek erődítményeket is építhettek. Az állam élén – amelyben Hlinka Szlovák Néppártjának egypártrendszere alakult ki – Jozef Tiso állt.

Szlovákia és Magyarország diplomáciai kapcsolatait kezdettől fogva három tényező mozgatta, az I. bécsi döntés következtében elcsatolt területek hovatartozásának kérdése, a területükön élő kisebbségek helyzete, valamint a németek kegyeinek egymás rovására történő megszerzése. A magyar vezetés kezdetben nem vetette el annak a lehetőségét sem, hogy Szlovákia valamilyen formában Magyarországhoz csatlakozzon. Az ország fokozatosan a német nagyhatalmi politika sakkfigurájává vált, és Szlovákia önálló államisága a német külpolitika aktuális érdekeitől függött. A szlovák politikai vezetés, érzékelve a kül- és belpolitikában fennálló nehéz helyzetet, kidolgozott egy alternatívát államformájának átalakítására.

1941. június 23-án a berlini szlovák követség olyan információt szivárogtatott ki, amely szerint Szlovákia királysággá alakulna át. A trónra Cyrillt, Preszlav hercegét, a bolgár cár (király) öccsét hívták volna meg. A berlini szlovák követség úgy tüntette föl, mintha ezt az értesülést a német külügyminisztériumból szerezték volna. A fentiek hátterében az állt, hogy Jozef Tiso és Tuka Béla a szlovákiai Murányban I. Ferdinánd bolgár ex-cárral és annak fiával, III. Borisz akkori cárral is tárgyalásokat folytattak a szlovák királyság létrehozásáról. I. Ferdinánd cár, miután 1918-ban lemondott a trónról fia, III. Borisz javára, gyakran tartózkodott szlovákiai birtokán. 1941. június elején III. Borisz Hitlerrel és Mussolinivel is tárgyalt a kérdésről. Július 19-én Borisz király Berlinből jövet megállt Pozsonyban, ahol Tisóval és Tukával a királyság megteremtésének lehetőségeiről tárgyaltak. A pozsonyi magyar követ, Kuhl Lajos, aki ezekről a tárgyalásokról értesülést szerzett, a szlovák külügyminisztériumhoz fordult információkért, amely hivatalosan tagadta, hogy a bolgár királlyal folyó tárgyalások során szóba kerültek volna a királyság megalapításának kérdései. Alexander Mach, szlovák propagandaminiszter a becsületszavát adta az újságíróknak, hogy a szlovák kormány megváltoztatásáról és Cyrill herceg királlyá való kinevezéséről nem volt szó a bolgár–szlovák tárgyalások alatt. Mach kijelentésével ellentétben állt a pozsonyi magyar követ azon értesülése, amelyet Tiso személyi titkárától szerzett, aki megerősítette a hírek valódiságát. A titkár a részletekkel kapcsolatban kijelentette, hogy az olaszok támogatták a tervet, a németek viszont akadályokat gördítettek annak megvalósítása elé. Kuhl követ Hans Elard Ludvin pozsonyi német követnél is rákérdezett a hír valódiságára. Ludvin elismerte, hogy hallott a tervről, és emiatt Tukánál látogatást is tett, aki személyes beszélgetésük során cáfolta annak valódiságát. A pozsonyi német követ Kuhlnak azt a kijelentést tette, hogy Németország érdeke, hogy Szlovákiában a helyzet konszolidálódjék, illetve, hogy ne legyenek politikai csatározások. Kuhl valószínűsítette, hogy a szlovák vezetés ezzel a lépéssel az ország függetlenségét akarta megerősíteni. Véleménye szerint egy idegen dinasztiából származó, erőskezű király hatásosabban tudna tekintélyt teremteni Szlovákiában. A király vezetése alatt a pártok és az ország irányítása is egyszerűbb lenne. A király nagyobb tekintélyre tehetne szert, mint Jozef Tiso köztársasági elnök. Kuhl a pozsonyi olasz követet is megkereste ez ügyben, aki szintén megerősítette a tárgyalásokról szóló, híreket.

Kuhl végkövetkeztetése a magyar külügyminisztérium számára készített jelentése alapján az volt, hogy a szlovák politikusok valóban felvetették Borisz királynak Cyrill herceg királyságának kérdését. Borisz király Berlinben és Rómában is érdeklődhetett a terv kivitelezhetősége és annak módja iránt. Másodszor már úgy térhetett vissza Pozsonyba, hogy tisztában volt a tengely vezető hatalmainak reagálásával. A szlovák külügyminisztérium tagadása miatt Kuhl azt gondolta, hogy a németek elutasították a királyság gondolatát, ezért az lekerült a napirendről. Úgy látta, hogy a híresztelések célja az volt, hogy a magyarok ne használhassák ki az akkori szlovákiai magyarbarát hangulatot, és ne erősíthessék meg politikai befolyásukat Szlovákiában. A bolgár király látogatásának volt egy másik oka is, a Koburg-családnak ugyanis igen jelentős ingatlan és földvagyona volt Szlovákia területén. Ezen ingatlanok egy része miatt a családban örökösödési vita folyt. Másrészt pedig egy nagyobb birtokállományt még a csehszlovák földhivatal sajátított ki kártérítés fizetése nélkül. Kuhl szerint a Koburg-család Angliában őrzött vagyonát az ottani hatóságok zárolták, ezért elérkezettnek látták az időt ezen területek visszaszerzésére. Kuhl azt sem tartotta kizártnak, hogy a bolgár király a magyarokkal szemben politikai támogatást helyezett kilátásba Tisóéknak, emiatt merült fel a szlovák királyság megalakításának lehetősége.

Bárdossy László magyar külügyminiszter Kuhl jelentése után a szófiai magyar követet arra utasította, hogy nézzen utána e hírek valódiságának a bolgár királyi udvarban. A szófiai magyar követ vegyes értesüléseket szerzett, az udvarhoz közelálló egyének egyszerűen „koholmánynak” minősítették a híreket. A bolgár külügyminisztérium vezértitkára úgy nyilatkozott, kormánya nem tud ilyen tervről. A szófiai német követ, aki beszélt a királlyal, azt mondta, hogy Borisz berlini és római útját követően csak a viszonosság és udvariasság elve miatt látogatta meg Tisót Pozsonyban, mert korábban ő és Tuka is látogatást tettek nála Murányban, mikor apjánál, I. Ferdinánd cárnál járt. A szófiai magyar követ azonban nem zárta ki annak lehetőségét, hogy Murányban szóba került a szlovák királyság létesítésének gondolata és Cyrill herceg trónra kerülése. A magyar követ azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy Ferdinánd cár adta a szlovák politikusoknak ezt az ötletet, azzal a hátsó szándékkal, hogy így visszaszerezhetnék a Koburg-Koháry birtokokat is. A szófiai magyar követ szerint III. Borisz király és Cyrill herceg tisztában voltak a németek törekvéseivel Szlovákiával kapcsolatosan, és egy „szlovák bábkirályság” létesítéséhez végül nem vállalták az asszisztálást.

A vezető szlovák politikusok célja 1918-ban még föderáció, 1938-ban már az autonómia volt, 1941-ben pedig már a királyság létrehozása is fölmerült. 1938 után Szlovákiában a németek befolyása folyamatosan erősödött, és a szlovák politikusok érzékelték teljes külpolitikai elszigeteltségüket. E tervüket a tengelyen belüli nyitás és önállósodás iránti igény szándékaként értékelhetjük. A szlovák vezetés szeme előtt az lebeghetett, hogy a királyság jobban biztosíthatná Szlovákia különálló helyzetét Magyarországgal és Németországgal szemben, és ekként a később bekövetkező általános területi rendezésnél is hatásosabban érvelhetnének korábbi területeik visszaszerzése érdekében. A revíziós politikát folytató magyar királyság sem jelenthette volna be igényét az önálló szlovák királyságra, mivel a Szent-István-i állameszmét ekként nem lehetett volna velük szemben érvényesíteni.

Németország nagyhatalmi érdekei megakadályozták Szlovákia királysággá való átalakulását, amelynek különben sem lett volna jövője. Ha létrejön, hamarosan „bábkirálysággá” alakult volna, mivel a németeknek ez volt az érdekük. A szlovák társadalom sem örült volna a királyság intézményének és csak ideiglenesen, a pillanatnyi politikai helyzetre való tekintettel fogadta volna el.

A szerző az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa. A tanulmánnyal kapcsolatos alapkutatásokat az International Visegrad Fund Scholarship Program támogatása tette lehetővé.