A szlovák ész trónfosztása

Annak ellenére az, hogy az új európai rend Szlovákiát is arra ösztönözte, hogy átformálja a nemzetállamról, s a nemzetállami szuverenitásról vallott elképzeléseit. Ebből, ha nem is kitűnőre, dicséretesre mindenképpen teljesített Mikuláš Dzurinda távozó kormánykoalíciója. Kezdetnek nem rossz, mondhatná erre Jan Patočka, aki szerint a nemzetállami eszmény konfliktusos jellege miatt lett a 20. század a világháborúk százada. Kívülről tehát békés, illeszkedő országnak látszott a jobboldali Szlovákia, mert dacára a kifogásolhatóságoknak, az is volt.

Belülről azonban két dolog ébresztett kételyeket vele szemben. Az egyik a gazdasági, a pénzügyi és a szociális reformok érzéketlen radikalizmusa, amely óriási munkanélküliséget és egzisztenciális bizonytalanságot vajúdott világra. A másik az állam működésének állandósult tünete: a korrupciónak mint virulens vírusnak radikális jelenléte, amely nemcsak az állami és az önkormányzati hivatalokba, a nemzetközi vállalatokba, a befektetési alapokba és a magáncégekbe, de még a média, a rendőrség, a titkosszolgálatok és a független bíróságok rendszereibe is behatolt. A szlovákiai demokratikus jobboldalt az önzés génjeinek politikai és pénzügyi érdekháborúi zilálták szét.

Ennek az önzésnek a génjei még Vladimír Mečiart is rejtezkedő partnerré avanzsálták. Kormányzása harmadik évében – úgymond, a reformok fenntarthatóságáért – Mikuláš Dzurinda titkos szövetségre lépett vele. Esetenként paranoid módon kezelt érdekháborúi miatt ekkorra már kisebbségbe szorult a kormánya, s egyedül a HZDS parlamenti szavazataival tarthatta magát hatalmon. Két megmaradt koalíciós partnere, az MKP és a KDH akár két vállra is fektethette volna titkos paktumáért, de nem találtak rajta fogást. Mert akkoriban még egyikük sem mert, meg nem is akart kilépni a koalícióból. A parlamenti szavazásokat minden alkalommal túlvészelő kisebbségi kormánynak a Szlovák Köztársaság és a Vatikán közti szerződés megtárgyalásának elodázása vetett véget. Tiltakozásul a Kereszténydemokrata Mozgalom azzal a morális attitűddel lépett ki a koalícióból, hogy hite-törött keresztény politikusnak bélyegezte a kormányfőt. Az addig főként politikai színfalak mögött zajló küzdelem, amelyet a két szlovák kereszténydemokrata párt már nyolc éve vív egymással, ezzel a villámgyors csörtével mindkettejüket leparancsolta a hatalom pástjáról. Az évek óta lappangó frusztráltság legyőzte a hatalomvágyat. Valójában a KDH abban reménykedett, hogy kilépésük morális interpretációja a nekik köszönhetően előbbre hozott választásokon majd a korábbiakhoz viszonyítva jóval több voksot biztosít számukra. De Isten akarata és az aktív választók értékrendje nem a hitükben töretleneknek, hanem a hite-törötteknek hozott a vártnál jóval többet. Mert Isten és a szlovákiai konzervativizmus útjai kifürkészhetetlenek.

A megannyi eltitkolt és rejtélyes parlamenti és kormányzati történés átvilágíthatóságának hiányában törvényszerűnek látszik, hogy a demokratikus jobboldal az előrehozott választásokon húsz mandátummal kevesebbet szerzett, mint az ellenzéke. Régi tapasztalat, hogy az egymással marakodó kormánypártok egymást gyengítik, elpártoló híveik zöme pedig az ellenzéket erősíti. De nemcsak a fent említett morális attitűd, hanem a nyolc év alatt elburjánzott munkanélküliség, valamint a Pozsonytól kelet felé egyre szaporodóbb szegénység és egzisztenciális bizonytalanság is alaposan belejátszott a demokratikus jobboldal vereségébe. Nem véletlen, hogy választási kampányában az SDKÚ a vidékinél sokkal tehetősebb szlovák városi lakosságra fókuszált. Dzurinda pártja, a Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió (SDKÚ) 31, a Bugár Béla vezette Magyar Koalíció Pártja (MKP) 20, a Pavol Hrušovský irányította Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH) pedig 14 mandátumot szerzett. Ez a 65 mandátum súlyos vereség. A parlamentben kialakult 85:65-ös arányban mégsem a demokratikus jobboldal veresége az igazán veszélyes. A legfőbb veszélyt az jelenti, hogy ezt a vereséget nem egy európai színvonalú, a jobboldali és a baloldali politika erőviszonyában egyensúlyt garantáló szociáldemokrácia mérte rá. Nem egy értékrendjében koherens, a társadalom részéről teljes joggal invokált szlovákiai demokratikus baloldal, hanem egy repedezett foncsorú hármas tükör, amely képtelen önmérsékletre kényszeríteni a demokratikus jobboldalt, s nem tud görbe tükröt állítani – kivált a domináns SDKÚ-pártelit önteltségének és időnkénti cinizmusának. Erre a cinizmusra (tegyem hozzá, legitim cinizmusra) kiváló példa Mikuláš Dzurinda választások utáni látlelete. Szerinte a jobboldal legyőzte a baloldalt, hiszen a Smer 50 mandátumával szemben az Európai Néppárt tagjaként az SDKÚ, az MKP és a KDH 65 mandátumot, a felvételi kérelmét a néppárti frakcióba réges-rég benyújtotta HZDS pedig 15 mandátumot szerzett. Ez összesen 80 képviselői szék. Hehe, vihoghatnék, mint Vonnegut, ezen a furcsa legitimálási fáradozáson, és ha gonoszkodni akarnék, megjegyezhetném, hogy kihagyta azt 20 mandátumot, amelyet a magát ugyancsak jobboldalinak minősítő Szlovák Nemzeti Párt szerzett. Csupán a realitás miatt jegyzem meg, együttvéve ez valóban 100 jobboldali mandátumot jelent…

Az európai demokraták, valamint a szlovákiai magyarok és Szlovákia szerencséjére Mikuláš Dzurinda értékrendjéhez hozzátartozik, hogy nem ez a 100, hanem csupán 80 mandátum ösztönözte még néhány órával a Fico-kormány kinevezése előtt is, hogy kísérletet tegyen egy jobboldali kormány létrehozására. Mi tagadás, legitim kísérlet volt, de realitását már az előző évek súrlódásai és viszályai szertefoszlatták. Második kormányzása alatt a politikai és pénzügyi érdekháborúk, az érdek- és értékszférák elkerülhetetlen sérülései óhatatlanul szétőrölték a demokratikus jobboldal egyébként is törékeny kohézióját, amelyért, posztjából eredően, éppen az exkormányfőt terheli a legnagyobb felelősség. Nem véletlen, hogy a Dzurinda összeadta 80 mandátum ellenére ennek az inkoherens szlovákiai jobboldalnak a reprezentánsai még a puszta esélylatolgatás érdekében sem ültek le egymással beszélgetni. Persze, az ország javarésze érezte, hogy a szinte mozdulatlan eszmények etikai töltetével lövöldöző vaskonzervatívok nem fognak leülni tárgyalni egy hite-töröttel, miként az is várható volt, hogy Mikuláš Dzurinda a KDH-t hibáztatja majd emiatt, s nem önmagát. Az pedig teljesen nyilvánvaló volt, hogy Dzurinda legitimálási törekvéseinek gátat szab a mečiari amorális állam ellen következetesen fellépő KDH. Az ő voksuk nélkül ugyanis a HZDS nem válhat sem egy jobboldali szlovák kormány, sem az Európai Néppárt tagjává.

Mikuláš Dzurinda jellemének szerves eleme az etikai limest túllépő interpretáció, amely a hatalomvágy machiavellista természetéből fakad. Az ilyen lelki alkatú államférfi megnyilatkozásainak erős a spontaneitása, s számára úgy tűnik, hogy azoknak a dolgoknak, amiket ő gondol, elképzel és cselekszik, a kulturális magátólértetődések kategóriájában lenne a helye. Noha Dzurinda visszavonulásra kényszerült, a jövőben is éles szemmel kell figyelni őt. Egyrészt azért, mert mint a hatalom csúcsán lévők többségét, néha őt is megérintette a gyanúból burjánzó paranoia, másrészt azért, mert tehetséges, közép-európai viszonylatban tekintélyes kaliberű politikus került ellenzékbe, aki szigorú önfegyelemmel, mértéktartással és tapintattal a jövőben rengeteget javíthat kohézióteremtő képességén. Politikai és emberi magatartásának inkoherens elemeit kizárólag saját frusztráltságainak önmaga általi legyőzésével lesz képes annulálni. Ez ugyanis egyik előfeltétele annak, hogy néhány szakmailag kiváló társával együtt az elkövetkező években 40–45 mandátumos, mobilis, vitális és nyitott, a magyarfóbiát már egyáltalán nem alkalmazó kereszténydemokrata párttá formálja az SDKÚ-t.

2006. július 4-én, a Függetlenség Napján az euroatlanti szövetség egyik kis országában, Szlovákiában létrejött egy kormány, amelynek összetételét (Smer 50, SNS 20, HZDS 15 mandátum) vehemens kétellyel fogadták az Európai Unió tagállamai, nem kevésbé az Európai Parlament képviselői. A szocialista frakció a Szlovák Nemzeti Párt kormányra jutására azzal felelt, hogy az Európai Szocialista Pártban rögvest felfüggesztette a Smer tagságát. Az új szlovák kormányfő már másnap Strasbourgba utazott, hogy magyarázza bizonyítványát, de nem járt sikerrel. Hazaérkezve pedig a nemzetek fölötti ipari monopóliumok, bankok világában jelölte meg azt az erőforrást, amely a törekvései ellen dolgozik. És amúgy mellékesen az Európai Parlament magyar képviselőiben, akik így álltak bosszút azért, mert az MKP nem lett a Smer koalíciós partnere. Szerencsétlen kezdet. Holott, ha nem is a politikus, a jogász Ficónak tudnia illenék, hogy az összeesküvés-elmélet mint önigazolási mechanizmus a vaksi önbizalom tünete, ahonnan egyenes út vezet a zsákutcába.

Robert Fico pártja egyébként már 2002-ben joggal ábrándozott a választások megnyeréséről, de a felméréseket akkor még meghazudtolták a választók. Mečiartól nem is volt elvárható, de Fico sem volt képes az ellenzékbe szorult pártokat kohézióba gyúrni. A minimális kommunikáció áramkörét sem tartotta fenn velük. Utólag érthető.

Az európai szocialista intézményekben felvételre váró pártként a Smernek távolságtartást kellett tanúsítania az autoriter Vladimír Mečiar és az ókonzervatív kommunisták pártjával szemben, ugyanakkor mérsékelnie kellett önmagának és pártja nacionalista szárnyának magyar- és romaellenes retorikáját is. Mérsékelte is, ezzel is táplálva annak tévhitét, hogy majdan akár az MKP-val is kormányra léphetne. 2000 novemberében még így nyilatkozott: „Mečiartól nem fogadok el semmit, és a legjobb módszer nem hinni neki.” Ennek sokszori ismétlése legitimizálta a Smert az Európai Szocialista Pártban, és bejuttatta a Szocialista Internacionálé várótermébe. Sajnos, sem az európai szocialisták, sem pedig Kovács László, egykori magyar külügyminiszter, akinek mérhetetlen érdemei vannak a Smer európai legitimálásában, nem tartották kockázatosnak Fico Szlovák Nemzeti Pártra vonatkozó, a szélsőséges nacionalizmus despotizmusát relativizáló kijelentéseit. Pedig Fico meglehetősen gyakorta védelmezte a nemzeti extrémizmus ideológiáját azzal a kijelentésével, miszerint „a Szlovák Nemzeti Párt ugyanolyan legitim párt, mint a többi”. Ficónak ezt az alapjában véve a törvényességet, lényegét tekintve azonban a legitimitást érintő, gyakran ismételt általánosítását akár gyermekdednek is minősíthetnénk, ha nem tudnánk, hogy személyében olyan jogász ködösített, aki Szlovákia érdekeit védte az európai emberjogi bíróság előtt.

„A legitimitás egy politikai rend elismerésre méltóságát jelenti” – állítja Jürgen Habermas, a kortárs német baloldali filozófia guruja. Miután Fico az európai szocialisták sorozatos intelmezése ellenére lépett koalícióra a Szlovák Nemzeti Párttal, kétségbe vonta saját pártja elismerésre méltóságát. Két olyan párttal kötött koalíciót, amelyeknek agresszív és autokratikus szellemisége miatt nincsen európai legitimitása. Elismerésre méltatlanságukért az őket partnerül választó párt fizet – időleges legitimációmegvonással. Az új európai rendben a pártok legitimitását nem garantálja automatikusan az államok legitimitása. Ficóék nem vették figyelembe, hogy az európai pártok legitimációjának lebegtethetősége és kétségbevonhatósága a konfliktus-megelőzések egyik szabályozó eszköze.

Ha koalíciós partnereinek kiválasztásánál tudatosította volna, hogy kormánya összetételéért nemcsak Szlovákiában felel, nemcsak itt kell teljesítenie bizonyos követelményeket, hanem az Európai Unió tagállamaiban is, akkor most nem lenne pácban. Ma minden européer politikusnak tudnia kell, hogy tetteiről számadással tartozik a nemzetközi jog szellemének és intézményei képviselőinek. A nemzetközi jog nyelve egyértelmű az extrémizmusok vonatkozásában, és feltételezhető volt, hogy a jogi végzettségű Fico érti azt a nyelvet, amelyet két világháború tragédiákkal teli tapasztalata vajúdott világra. Hogy ismeri a nagy huszadik századi gondolkodók nemzeti konfliktusokról és szélsőségekről megfogalmazott gondolatait, amelyek előrevetítették a háborúmentes Európa új, koegzisztenciára alapozó feltételrendszerét. Hogy tudatosítja, a tehetséghez hozzátartozik annak érvényesíteni tudása is, és nemcsak a szűkebb provinciában, hanem mindenütt, ahol a világban hatnia kell. Különben nem tehetség, legfeljebb lokális tünet. A dilettantizmus sanda bája.

Kínos és intelmező ez az időleges legitimációmegvonás, s jöhetnek még ennél is keményebb intelmezések, de ezekre enyhe gúnnyal azt is mondhatnám, már több is veszett a Trencsén-Zsolna tengelynél. Az állam fejlődésére, a társadalmi szabadságra, az emberi jogokra szinte minden tettével kártékony Mečiar–Slota-kormányzás idején Szlovákia demokratikus érzelmű lakossága a szankciók túlélésében szerzett már némi tapasztalatot, NATO- és EU-tagként pedig már igazi vesztegzár aligha fenyegethet bennünket. Az ország képére kerül némi maszat, pocsék lesz a hangulat, kissé média- és demokrácia- és nyilvánosság-, kissé magyar- meg romaellenes, de oktatási és kulturális téren a kisebbségek feltehetően megkapják mindazt, amit képviselőik eddig kiharcoltak számukra.

A társadalmi békét garantáló ideológiai értékrendek egyensúlyának megteremtése szempontjából a legitimációs kétségeknél nagyobb bajt hozhat a szlovákiai társadalomra az, hogy sokáig nem lesz még korszerű, nyitott szociáldemokráciája. A felháborodott európai szocialisták is leginkább ettől tartanak. Ellentétben Ficóval, ők érzékelik a látszólagos paradoxont: a szlovákiai demokratikus baloldal kultiválódásának esélyét egyedül a szlovákiai demokratikus jobboldallal kötött koalíció garantálhatta volna. Ha tehát nem is volt morális tétje az idei szlovákiai parlamenti választásnak, Robert Ficónak „sikerült” morális tétet konstruálnia belőle.

A kialakult helyzetben az okozhat majd leginkább drámai izgalmakat, hogy Ficónak, a Smer nacionalista szárnyának és két koalíciós szárnysegédjének emlékezete nem a jövőre, hanem a múltra orientálódik. Szerintük a szlovák társadalom még nem készült fel arra, hogy kilépjen a nemzeti romantika és a husáki federáció eredményezte nemzeti „felvirágzás” korszakának elegyéből, s belépjen a világméretű migráció korszakába.

A szlovák múltból a szlovák jövőbe, ahogy azt a Dzurinda-kormányok tették, mindvégig mobilizáló elemnek tartva azt, hogy az ország lakosságának mintegy 15 %-a nem szlovák nemzetiségű. Nemcsak a társadalmi béke, hanem a többségi lakosság mentális pozíciójának módosulása szempontjából is történelmi tény annak a politikai rendnek a legitimizálódása, amelyben a Szlovák Köztársaság arculatáért, jellegéért és sorsáért az őslakos magyarok is hajlandók és képesek felelősséget vállalni. A szlovák államiság utóbbi nyolc esztendejében ennek a politikai rendnek a legitimitását sem külföldi, sem belföldi politikai tényező nem vonta kétségbe, kivéve Ján Slotát és vérrokonait. Hogy a szlovák demokratikus politikai rendnek szerves eleme a többségi szlovákok és a kisebbségi magyarok együttműködése, azt már nem lehet az eufória irracionalizmusára fogni, ahogy azt néhány szlovák közíró az 1989-es első szlovákiai rendszerváltással kapcsolatban még ma is teszi. Ez az 1998 őszétől 2006 nyaráig működő, a kulturális identitás vonatkozásaiban nemzetileg duális szlovákiai politikai rend garantálta a szlovák történelemben először, hogy a szlovák nemzet kollektív habitusát uraló megkésettség-érzetet fölváltotta a történelmi eseményekkel való együtt haladás érzete. A kollektív nemzeti tudat mélyén a passzív jelenlét helyére az aktív jelenlét érzete került. Szlovákia aktív részese, bizonyos vonatkozásokban pedig mobilizáló eleme lett az európai történéseknek. Ehhez az első lépéseket 1989-ben elsősorban a Nyilvánosság az Erőszak Ellen Mozgalom és a Független Magyar Kezdeményezés vezető személyiségei tették meg. Az 1998-as második szlovákiai rendszerváltást követően ennek a mentális küzdelemnek a sikere kivált Mikuláš Dzurinda és pénzügyminisztere, Ivan Mikloš, valamint Bugár Béla és Pavol Hrušovský személyének, az általuk vezetett pártoknak, azok kulcsembereinek, holdudvarának köszönhető, és történelmileg nem kevésbé elvitathatatlan érdeme a folyamatosan kritikai magatartást tanúsító demokratikus szlovákiai médiának.

A nemzeti megkésettség-érzet legyőzésében nagy szerepet játszott a szlovák nemzet két kanonizált érzelmi kötődésének radikális módosulása. Mindkettőnek előfeltétele volt a vasfüggöny lehullása. Az egyik a csehektől való elszakadás tényéből fakad. Ez az állami szuverenitás felelősségén túl 1998-ban olyan jellegű felnőttségre kötelezte az ország demokratikusan gondolkozó politikai, gazdasági és értelmiségi elitjét, amelynek eredményeképpen a szlovákok ma már nemcsak a szívükkel, hanem az eszükkel is szerethetik a cseheket. A másik az őslakos magyar társadalom politikai képviselőinek ugyancsak 1998-as koalíciós partnerré választásából fakad. 1989-ben, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen és a Független Magyar Kezdeményezés jóvoltából erre volt már ugyan precedens, de a Mečiar–Slota kettős ezt az együttműködést legszívesebben kiirtotta volna a szlovák nemzet kollektív emlékezetéből. Nem is szabadítottak fel senkit, legkevésbé önmagukat, és a múltbéli traumák állampolitikává tételével, a nacionalizmus és az idegengyűlölet közhelyszerűsítésével a mindennapi neofasizmus és a látens despotizmus szellemének lidércével kísértették Szlovákia lakosságát, a szlovákiai demokráciát pedig zsákutcába juttatták. A szlovák–cseh és a szlovák–magyar érzelmi viszonyt a szlovák européer eliteknek 1998-ban sikerült új pályára helyezniük, s ezzel az önfelszabadító gesztussal kitágult számukra a világ. Mobilitást nyertek, kezdeményezőkészséget, baráti szellemet, alkotói vitalitást. Habermasszal szólva: elismerésre méltóvá tették az általuk megteremtett politikai rendet. Kollektív identitásképzésükben már nem a szlovák nemzetállam, hanem a szlovákiai politikai nemzet jelenlétének, erejének, hitelességének ténye volt a meghatározó. És ez már több, mint az új európai rend kedvéért megtett gesztus. A demokratikus szlovák államrendnek ez az értelmezése a szlovák nemzeti lélek önfelszabadításának talán legfontosabb eleme.

A szlovák társadalmi elitek érettsége jóvoltából ez ma már garantáltan visszafordíthatatlan folyamat, és nem csak itthon, Európában is sokak számára érthetetlen, hogy ezt a nemzeti identitásmódosulást, a történelmi idővel pulzáló, lelkileg és szellemileg felszabadító államértelmezési eszményt Fico és csapata miért nem érzékelte? Miért nem érzékelték, hogy az extrém nacionalizmus és a többségi nemzet identitásának pozicionálásában etatista szellemiségű állam, a nemzetállam mečiari-slotai anakronizmusa ma már nem jelenthet esélyt Szlovákiának? Walter Benjamin mondja az államról, hogy a fenyegetés révén nem másra, mint az erőszak monopóliumának kisajátítására törekszik. A demokrácia politikai kultúrájának jelenlegi állása szerint az etatizmus legfőbb ellenszere az önmérséklő állam, a decentralizáció és a nemzeti kisebbségek politikai integrációja. Még ha e téren lapszusokat, sőt, visszaéléseket követett is el, ezeket praktizálva rakhatta le a nemzetileg duális szlovákiai demokratikus jobboldal a modern, prosperáló, nyitott, a tágabb világgal is koegzisztens Szlovák Köztársaság alapjait. Kormányzása idején nagyon sok morális, etikai eredetű kétely övezte ezt a jobboldalt, de ezek egyike sem a köztársaság politikai rendjét vonta kétségbe, hanem képviselőinek emberi gyengéit.

„Mi mindig mindenről elkésünk”, intelmezi Ady a múlt század elején a magyarokat. A felvilágosodás és a nemzeti romantika magyar kisebbségpolitikája csak tovább növelte a szlovákok megkésettség-érzetét. Ez egy máig tartó, szerencsére már nem hosszú lejáratúnak mutatkozó negatív kölcsönhatás, amire a cseh polgárságnak talán az volt a legtapintatosabb válasza, hogy a szlovákok nem rendelkeznek olyan erős politikai demokratikus hagyományokkal, mint a csehek. Ez igaz, elsősorban a magyarok miatt nem, de a csehek is, sőt, maguk a szlovákok is ludasak voltak ebben.

Ám Ficóra nem csak a magyar–szlovák, hanem a szlovák–cseh viszonyból fakadó nemzeti megkésettség-tudat is erős hatással lehet. A múlt század derekán a szlovák forradalom lemaradásáról, a hatvanas években a szlovákiai demokratizáló folyamatok megkésettségéről beszéltek a csehek. 1968-ban a csehek demokratáknak, a szlovákok federalistáknak tudták magukat, és a kor reformmozgalmát cseh ügynek könyvelték el. Igazából a Charta ’77-et is. S amíg 1989-ben a csehek a kétségbevonhatatlan demokratát, Václav Havelt emelhették fel a prágai, a szlovákok csak a kétes politikai hitelességű Dubčeket tuszkolhatták fel a pozsonyi néptribünre. Nem tudni, hogy ez a megkövült megkésettség-tudat – a szlovák nemzet már említett két, traumákban kanonizálódott érzelmi kötődése, amelyek fölött nem csak az új európai rend, nem csak a posztmodern bölcselők, hanem a szlovák demokratikus jobboldal szerint is eljárt az idő – milyen mértékben volt kihatással Fico legitimitásértelmezésének hevenyészettségére, koalíciós partnerválasztásának cinikusságára – és nem utolsó sorban: hatalomvágyának mohóságára. Azt viszont majd megtudhatjuk, miről maradtunk le, s mit kell majd újrakezdeni, ha a Smer kulcsemberei mihamarabb nem veszik elő józan eszüket. Már csak azért is, mert a hatalom megőrzésének titka az önkorlátozó mértékletességben rejlik.

Minden jel arra mutat, hogy ez az új európai rend Fico baloldaliságával sem lesz elégedett. Mert Fico nem csupán nemzeti habitusával, baloldaliságával is a múltra orientálódik. Nem kommunista, mint sokan hiszik, csak megrögzött konzervatív baloldali, mérhetetlen fesztávolságra az európai szociáldemokrácia liberális szárnyától. Nem érzékeli, hogy Európában még az egykor példaszerű szociális politikát folytató jóléti államok szocialistái is egyre jobban szűkítik a bőség kosarát, hogy az amortizálódott jóléti szociális állam sosem látott államháztartási átalakulásokat eszközöl. Fico baloldalisága alig tartalmaz korszerű elemeket. A baloldali politikát a szociális és regionális problémákra redukálja, s eközben nem veszi figyelembe, hogy a szociális gondokat, a szegények egzisztenciális biztonságát, a méltányos foglalkoztatottságot, a lakosság életkörülményeinek javítását nem lehet kizárólag a szociális tárcán keresztül, a kiegyenlítő intézkedések elvével megoldani. Azt sem veszi figyelembe, hogy erre a komplex problémacsomagra az európai politika mobilizálása nélkül a jövőben egyetlen uniós állam sem lesz képes önmaga megoldásokat kínálni. Az esélyegyenlőség kényes kérdésköre, a tudásalapú gazdaság kritériumrendszere, a környezetvédelem mint állam- és létezésfilozófia és a jogállamiság nyűgössége is meglehetősen idegenek lelki-szellemi alkatától. Megnyilvánulásai alapján úgy tűnik, marginálisnak vélelmezi az emberi jogok második és harmadik nemzedékét is.

A világot egységes piacnak és kommunikációs hálózatnak tekintő globalizáció pedig egyelőre totális tabu a Smer háza táján. Ezen azonban nincs mit csodálkozni, hiszen míg a Smer szolidárisabb, igazságosabb és bőkezűbb államot ígér, a modern baloldal világszerte megszorításokkal kénytelen válaszolni a globalizáció kihívásaira. Ezt a megkésettséget még a legpontosabb fogalmakkal is nehéz lenne feloldani. Holott a Smer politikusainak és tanácsadóinak kivált a globalizáció kérdéskörében nem szabadna tartaniuk a fogalmak pontos használatától. Már csak azért sem, mert a globális világ jövője éppen a globalizációs identitás pontosabb meghatározásában rejlik. Miként a korszerű társadalmi szolidaritásé és a világméretűvé dagadó szegénységé is.

Fico államigazgatási felfogásában nem a decentralizáció, hanem a centralizáció a domináns elem, s az etatizmusnak ez a szelleme nyilván gazdaságfilozófiai értékrendjére is hatással van. Noha ez utóbbi mindabból, amit eddig medializált, lényegében olvashatatlan maradt, a kormányprogram pedig csak augusztus 1-jén kerül a parlament elé. Várjuk ki.

Annyi azonban már most is elmondható: ha Fico betartja összes választási ígéretét, közel százmilliárd koronával terheli túl az állami költségvetést. Ebből a legkockázatosabb tételt a kedvezményes áfa-kulcs bevezetése jelentené, évente 33 milliárd szlovák koronát. Összehasonlításként: tavaly 34 milliárd volt a szlovák költségvetés, s ezzel együtt közel 60 milliárd az államháztartás hiánya. A bruttó hazai össztermék elérte az 1400 milliárd szlovák koronát, hiánya pedig a 2,95 százalékot. Vagyis 3 százalék alá került, ami a monetáris unióba való belépés maastrichti alapfeltétele. A második legveszélyesebb tételként, mintegy évi 20 milliárddal, a piacgazdasági elvek alapján rendkívül kifogásolhatónak mutatkozó fiatalok lakásprogramja fenyeget. De erre még azt mondja a bennem hunyorgó pragmatikus családapa, akinek két egyetemista fia van: ámbár legyen, költsünk rá, ha van honnan elvenni. Kölcsönökből ne!

A bőkezű osztogatásban Jiří Paroubek Fico példaképe. Nem véletlen, hogy az EU-politikusok tablóján ő az egyetlen, aki kiállt az SNS-szel megkötött paktuma mellett. Paroubek annak a Csehországnak a miniszterelnöke, ahol az elemzések szerint a költségvetési hiány idei tervezete 74,4 milliárd cseh korona, jövőre pedig 88 milliárd hiánnyal számolnak. Egyes elemzők szerint Paroubekék államháztartási fegyelmezetlensége folytán ez 170 milliárdig is elszabadulhat, s akkor a bruttó hazai össztermék hiánya Csehországban elérné az 5,1 százalékot. És akkor oda a csehek monetáris uniójának. Mi tagadás, Csehország államháztartási hiánya még ebben az esetben sem lenne annyira égbekiáltó, mint a 9 százalék körül mozgó Magyarországé, ahonnan Ficónak sikerült a rendszerziláló volta miatt nagy politikai és államháztartási ostobaságról tanúskodó 13. havi nyugdíjat kiszemléznie. Ez évi 10 milliárdjába kerülne a szlovákiai adófizetőknek. Azaz sokkal többe. Mivel a ficói ígéretlista felsorolt és itt említetlen tételeire nincsen pénz a bevételi oldalon, meghirdetett szolidáris állama csak kölcsönökből tudná fedezni megígért kiadásait. Ami már csak azért is igazságtalan, mert az állami kölcsönöket és kamatait nem csak a személyenként nevesíthető kedvezményezetteknek, hanem az összes adófizetőnek kellene majd visszafizetnie.

Félreértés ne essék: nem tagadom a szolidaritás kohéziós erejét. Századunkban két téma fogja uralni a civilizációs diskurzust. Az egyik Isten létezését, pozícióit, a másik a szolidaritást mint elemi emberi szükségletet tárgyalja majd. Nem kétlem a közjó hangsúlyozásának fontosságát, Fico eddig ismertetett „reformjai” azonban torz szolidaritásképről tanúskodnak. Ez a kép nem tükrözi azt, hogy Európában nem csak gazdasági és kulturális téren, hanem a szolidaritás vonatkozásában is megrendültek a tradicionális érvényességi igények. Míg Fico Szlovákia gazdasági szerkezetében és a közigazgatásban nem találja meg a tradíció azon pontjait, amelyekhez a mobilizálás irányába változó szolidaritási elvek és megoldások illeszkedhetnek, addig jó szándékával csak az államadósságot növeli.

Némi reményt sugall Robert Fico azon bejelentése, hogy kormánya ragaszkodik az euró 2009-es bevezetéséhez, vagyis hogy az államháztartási hiányt három százalék alatt tartja. Ha ezt komolyan gondolja, az államháztartás kezelését illetően szigorú önmérsékletre kötelez