A sziget öröme

Kellett hat év még a tengeren, végül is egy szigetre lelt Szászi Zoltán. Ekkor természetesen a hat évvel ezelőtt megjelent kötetére gondolok, a Tenger címűre, amely most, ennyi idő után a Szigettel folytatódott, vagyis lassan már épp egy éve annak, hogy pont partra vetődött a könyvkiadás kies kontinensén.

Sziget és tenger, tenger és sziget. Hálás hagyomány, kép, metafora ez a magyar irodalomban, gondoljunk csak például Babitsra, aki ezt persze rögtön egyszerre hozta egy fedél alá, egy kötet erejéig címként, de a poétikája, megszólalása is könnyen köthető a Szigetéhez, a Szásziéhoz, a flórához és faunához, és a transzcendenshez természetesen.

Pedig számomra Babits nem lenne rajta azon a tízes listán, akiknek kapcsán a Szászi-féle-fajta versezet, stílus simán beugrana. De ha nem is ama ominózus kötetében, hanem az 1929-ben kiadottban, ilyen sorok vetődnek nála papírra: „Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt, / ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas / fényes, páncélos, ízelt bogarat…” Eddig az idézet Babitstól, és innen kezdi, kezdhetné el aztán Szászi verseivel megvalósítani, megalkotni a saját, privát bejáratú szigetét, annak meghitt mikrovilágát.

A terület, amelyet Szászi Zoltán versei kijelölnek a tartományban, a kötetben cirka hetven oldalra rúgnak. Ezen a terepen, ebben a terjedelemben rajzolja magát körbe a költő, meghatározva azt, ami ebben a szavakra bízott viszonylagos birodalomban megadható, határolható és kifejezhető.

Fontos, meghatározó mozzanata a verseknek a természeti tájban megbúvó Isten képe, és a viszonyokat folyton módosító, a hangulatra és a látásmódra reflektáló évszakok, természeti események alakulása, folytonos változása (Őszi kép, Ritmusok téli reggelen, Ölelés után). Az alkotott világ magában hordozza azt a költői pozíciót, amely a szemlélődés és téma kijelölésének akaratát, kimondását rendezheti, és rendületlenül felül- és átírhatja, önnön örömére, képére formálva azt: „didergő platán alatt ellesem az este titkát / főzz egy teát kedves / nem tudom magam se mi van velem ma / megtanultam árnyakat terelni”(Árnyékterelő).

Szászi egy olyan versvilágot birtokol, hoz létre, amely önállóan is képes a hatások, észlelések, érzetek hűséges, adekvát tolmácsolására, kifejezésére. A kifejezésnél azonban meg is állhatunk egy pillanatra. Mert tulajdonképpen mi is az, amit elmondhatunk a szigeten való létezésről(-ből), hisz főként a látványelemek dominálnak, a külvilág jelenéseihez fűződő már-már romantikus kapcsolat. Ez nem egy aktív, robotoló Robinson lakhelye, sokkal inkább egy szemlélődő, a változás és azonosság perspektíváját jegyző, rögzítő költőé (Esti futam, Japán, Esti kocsma).

A sziget itt a várakozás helye, a lassulásé és a(z) (meg)emlékezésé. Várni valamiféle megváltásra, megváltódásra. Túl a húszon, még innen a negyvenen. Bizonyára nehéz teher az, hogy Isten csak teremt meg teremt. Jelent, múltat, történelmet. Túl mindenen, de az innenen mindenféleképp.

Türelmesen, tényleg tengerré duzzad a múlt, a megélt idő. Ebbe írja bele saját szuverén szigetét a költő, s nekünk nincs is más dolgunk, mint hogy élvezzük, olvassuk, belakjuk azt.

Jó hely ez, mondogatjuk: Szásziget.