A SZERETET Karácsonya

#Szabó Ottó akvarelljeA Karácsony, ahogy mondani szoktuk, a szeretet ünnepe, de a szót, hogy szeretet, ilyenkor többnyire kis kezdőbetűvel képzeljük magunk elé, s ajándékot veszünk egymásnak. Nagy, sok pénzen vett fa, sok drága dísz és villanygyertya, fényár a szobában, muzsika, csengettyűk, sokfogásos estebéd, ujjongó apróságok, ragyogó kamaszszemek, mert az új számítógép a fa közelében várakozik, a kisebbekre első maroktelefonjuk számos gombszeme mosolyog… Ilyen a keresztyén világban élő mai családok Karácsonya. Jön a templom, az esti istentisztelet, az éjféli mise, majd az első és ritkábban a második nap szertartásai – és kész. A fákat előbb-utóbb leszedjük és kidobjuk, díszeiket elrakjuk, s folytatjuk az életet, ahol az ünnepeket előtt abbamaradt.

A vallásos emberek a frissen világra hozott kisdedet szokták ilyenkor ünnepelni, nekik erről beszél a Karácsony. A Szent Család meghitt háromságáról valamelyik zsúfolt betlehemi vendégfogadó istállójában, ahol a hivatalos ügyben eljáró ácsmesternek és várandó hitvesének a tulajdonos helyet szorított. Mindazok a dolgok, amik a betlehemi születés körül zajlottak, a csillag, a pásztorok és a bölcsek, az arany, a tömjén és a mirha, a jászol és a barmok valóban meghatnak bennünket, s olyanformán érzünk, hogy minden szeretettel várt csecsemő születésekor, legalább bennünk, szülőkben–nagyszülőkben nagyon mélyen ugyanaz játszódik le. Minden kisdeddel az élet győz az elmúláson, a jövő a múlton, s ezt ünnepelnünk kell, de úgy, hogy közben a világegyetem is velünk ujjong. Közben mégis érezzük, hogy a mi emberi születésünk nem az a születés, gyermekünk vagy unokánk pedig nem az a kisded.

Ő más volt. Isten volt, aki az Atya akaratából testté lett, s elvégezvén földi küldetését visszaistenült. Mi azért születünk, hogy éljünk, és természetes úton vegyünk búcsút testünktől. Ha nem így sikerül, vértanúságunk nincs a sejtjeinkbe kódolva. Ő viszont, a betlehemi kisded eleve azért vált csonttá, hússá, vérré és idegekké, mint mi, hogy az Ókor egyik leggyalázatosabb kivégző eszközén, egy primitív fakereszten adja vissza lelkét az Atyának. A legtisztább, legéteribb, legtartalmasabb küldetést, amelynek nem volt, nem is lesz párja a világtörténelemben.

Amit tehát Karácsonykor ünnepelünk, az nem csak a születés, hanem egy egész Isten-sors drámai küldetése. Állomásairól megemlékezünk, de nem árt, ha az egész krisztusi életművet, amelyért az isteni gyermek közénk jött, a születés ünnepén is egészben látjuk. Tudnunk kellene, hogy ha nem haláláért és mennybemeneteléért meg a Szentlelket, az isteni sugallatot látványosan kitöltő Pünkösdért, akkor szellemi hagyatékáért, amely az Evangéliumokban és az apostoli levelekben maradt ránk, szüntelenül gondolnunk kell a most ünnepelt gyermekre. Ez az, amiért nemcsak a hívők, hanem a szkeptikusok és az Őt tagadók is nyugodtan ünnepelhetik Európában, mely három vallás, a görög– római, a zsidó és gyermeke, a keresztyén konfesszió humuszából kevert talajban gyökerezik, s ez a három volt az oktatója és nevelője. Az első az élet és az ember, a másik Isten és a Törvény ismeretére oktatja, a harmadik a cselekvő szeretetre neveli az emberiséget.

Az ember persze mindig méltatlan volt tökéletes nevelőjére, ahogy egy rossz osztály sem érdemli meg kiváló tanárait. Tudását és csodatevő hatalmát Krisztus az ő tulajdon isteni erőforrásából s az Atyával volt folyamatos benső kapcsolatából merítette. Egy mértékig ezt mi is megtehetjük, kérhetünk Istentől sugallatokat, s minél fogékonyabbak vagyunk rájuk, annál igazabbul szólhatunk és cselekedhetünk embertársainkért.

Krisztus testet öltött, s végigjárta az emberélet stációit. Született, tanult, dolgozott, evett-ivott, élt családban, társaságban, barátkozott, próbálta a pusztai magányt, böjtölt, megélte a kísértéseket, élt emigrációban, üldözték és ünnepelték, gyűlölték és rajongtak érte, megismerte a bűnök forrását és természetét, s mivel megismerte, meg is bocsátotta őket. Ő tiszta maradt, mert isten volt, de tudta, hogy az ember képtelen megállni a kísértések zuhatagában. „Az vesse rá az első követ…” – ez az emberiség történetének egyik legmegrendítőbb mondata. Lehet, hogy Krisztus azért öltött emberi alakot, hogy ezt a pár szót a házasságtörő asszony megkövezésére egybeverődött férficsapatnak kimondja. „ĺme, az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit… ”Megismerte, magára vette és istenként megbocsátotta őket.

Ez a gyermek Isten ajándéka. Ő a csupa nagybetűs AJÁNDÉK és a csupa nagybetűs SZERETET. Tökéletes ajándék, aki minta minden ember előtt. Megmutatja, ki lehetnél, és ki vagy; magadat minden pillanatban hozzámérheted. ĺtéletet mond mindarról, ami az elmúlt kétezer évben történt, amit a magát keresztyénnek valló, forma szerint Őt követő világban az emberek egy része ellen, nem ritkán, nagyon is gyakran az Ő nevében is elkövettek. Milliók éppen ezért fordulnak el Tőle, a mintától, az eszménytől, a nagyszerű, lángeszű, isteni nevelőtől, mint a nevelhetetlen, rossz osztály a tanárától, pedig nem a mintát, az igaz képünket mutató tükröt kellene összetörnünk, hanem arcunkat kellene lelkünk és elménk, ösztöneink és érzelmeink megtisztításával torzról igazra formálnunk.

Ünnepeljük hát a szeretetet, de közben Karácsonyunk forrására, a Krisztusban testet öltött, nagybetűs SZERETETRE is gondoljunk.