A számvetés megalapozása

Évtizedeken keresztül hiába vártuk a cseh/szlovákiai magyar irodalom — s általában a kultúra, mi több, a társadalom — történetét, s az utóbbi időkben mintha kiszakadt volna a zsák, egyre-másra jelennek meg a különböző történetek, köztük irodalmunk történetei. Igaz, hogy a mindent átfogó irodalomtörténeti szintézisre még mindig várni kell, a legátfogóbb ilyen jellegű munka még mindig a debreceni Görömbei András több évtizede megjelent monográfiája, A csehszlovákiai magyar irodalom 1945—1980, de a résztanulmányok már sorra jelennek meg, Turczelnek a Két kor mezsgyéjénnel kezdődő sorozatától Janics Kálmán, Vadkerty Katalin, Szarka László könyvein át (hogy a társadalomtörténettel kezdjük) Koncsol, Tőzsér, Szeberényi, Zalabai, Tóth László, Pomogáts Béla résztanulmányaival folytatva a legutóbb megjelent munkákig.

Ami magát az irodalomtörténetet illeti, az egyik legszorgalmasabb munkása e területnek nyilvánvalóan Fónod Zoltán. Régóta ígéri már irodalmunk történetét, s hogy erre éppen ő a hivatott személy, azt bizonyítja egész eddigi életútja. Újságírói, szerkesztői, könyvkiadói tevékenysége egyrészt, eddigi munkái másrészt. Melyek közül különösen kiemelkedik az Üzenet című monográfia (A magyar irodalom története Cseh/Szlovákiában 1918—45), amely először a pesti Akadémiai Kiadónál jelent meg, aztán a Madách-Posoniumnál második kiadásban (ami elég ritka eset, irodalomtörténeti munkáról lévén szó), aztán a Fábry-monográfia, amely ugyancsak két kiadást ért meg, s végül itt említendő a Közelkép is, a szerző mélyinterjúi a cseh/szlovákiai magyar irodalom és közélet szereplőivel. Mindez, valamint az Irodalmi Szemlében újabban megjelenő tanulmányai azt sejtették velünk, hogy készül a Fónod-féle irodalomtörténet is, s ugyancsak meglepődtünk, amikor olvastuk, hogy a Számvetés már meg is jelent. Ám örömünk korainak bizonyult: amint kiderült, ez még mindig csupán előkészület a nagy műre. Igaz, hogy az írások nagy része ennek a jegyében készült, ám a szintézis, sajnos, még mindig várat magára. ĺgy hát egyelőre továbbra is csak azt kapjuk, amit egyébként a kötet alcíme (Irodalmi tanulmányok, kritika, közélet) ígér.

Lássuk közelebbről, mit ígér!

Az első ciklus (Kisebbségben) két hoszszabb tanulmányt foglal magába. Az első (Sorskérdéseink keresztútjain) arról szól, hogy milyen volt a múlt, és milyen lesz a jövő, míg A kisebbségi magyar irodalom Cseh/Szlovákiában 1945 után az újrakezdés éveiről, a korszak irodalmának általános jellemzőiről értekezik. Leginkább e két tanulmányban érezzük az előkészületeket a szintézisre, oly értelemben, hogy minden irodalomtörténetnek természetszerűen alapoznia kell társadalomtörténeti szempontból is. S ezzel az alapozással kapcsolatban kétféle megközelítési mércét állíthatunk föl. Az egyik természetesen a szélesebb, laikus olvasóközönségnek szól. Ritka jól sikerült összefoglalása a cseh/szlovákiai magyarság történetének e két tanulmány, ha ilyen, ismeretterjesztő szempontból vizsgáljuk. Hisz, valljuk be, máig oly keveset tudunk közel-, hát még távolabbi múltunkról. A kérdés, hogy elegendő-e egy tudományos munkának, még ha csak alapozásaként is, csak eddig közismert tények ismertetésével beérni? Ha magában a szintézisben, annak indításában olvassuk, rendben van. De tanulmánykötetben?

Ugyanez a helyzet a második ciklus (Érték és mérték) két tanulmányával („…leomlanak bálványok, trónok, égi-földi szentek”, illetve „Mindig világba öltözöm”) is, melyek az 1945 utáni magyar költészet és próza útkeresésével foglalkoznak Cseh/szlovákiában. Ezekben is az ismeretterjesztés árnyéka kísért, hisz igaz, hogy egy irodalomtörténeti szintézisnek ilyenfajta keresztmetszetekre is szüksége van (ha ez volt a céljuk egyáltalán), ám ezekkel is az a probléma, hogy a szintézisben jobban helyükön vannak, mint egy esszékötetben. A tájékozottabb olvasót inkább érdekelték volna eddig ismeretlen összefüggések. Márpedig szerzőnk szinte kínosan ragaszkodik az eddig föltárt tények újraismétléséhez, egyéni megközelítését általában elég ritkán érhetjük tetten. Különösen zavar, hogy szinte alig tudjuk kihámozni, Fónod kiket tart például az újabb nemzedékekből igazán jelentőseknek, s kiket sorol csak a futottak még kategóriába, a többiekhez. E szempontból, noha árnyaltabb, osztozik a Szeberényi Zoltán esszéportréinak köteteivel, melyekben mindenki fölsoroltatik, aki csak egy novellát is írt, de nem tudjuk meg, kik az igazi protagonisták.

A Számvetés második része (az Őrhelyen ciklus) Márai-, Fábry-, Dobos-, Duba-, Tőzsér-, Cselényi- és Szeberényi-portréja ugyan elárulja jobban, hogy kik a szerző szíve választottjai, ám ami az ifjabbakat illeti, hát azon ugyancsak elcsodálkozhatunk, hogy Győry Attila meg Z. Németh István emeltetik ki különösképpen, s egyáltalán nem vagy alig esik szó, mondjuk olyanok könyveiről, mint Farnbauer Gábor, Juhász R. József, Szűcs Enikő vagy akár Csehy Zoltán, akik pedig a fiatalok legtehetségesebbjei. Csak föltételezhetjük, hogy az igazi szintézisben erre az árnyaltabb szemrevételezésre is sor kerül, hiszen az idősebbek közül is sok mindenkinek (Turczelnek, Bábinak, Zs. Nagynak, Koncsolnak, Zalabainak) elsikkadt a jelentősége ebben a gyűjteményben.

A Számvetés számomra legérdekesebb tanulmánya viszont egyértelműen az „Egyszer mindenki hazaér…” című, amely Márai Sándor meneküléseiről és magányosságáról szól. Márai mára divatba jött, Dunát lehet rekeszteni a róla szóló írásokkal, Fónod esszéje mégis fölfigyeltető. Egyrészt mert nem a lerágott csontot rágja tovább, inkább a mi Márainknak szentel nagyobb figyelmet; aki nemcsak azért a mi írónk is, mert Kassán született, hanem főként azért, mert életművének oroszlánrésze Kassáról szól.