A rövidzárlat

Azért számos humoros epizód is akadt az idei választásokon. Egyik kassai barátom (amúgy sokat próbált, tapasztalt ember) nagy vehemenciával robogott be körzete szavazóhelyiségébe. Hatalmas terem, rengeteg asztal, minden asztal mögött bizottság, az asztalokon az ábécé betűi – a körzet lakónyilvántartás szerinti lebontása, a választók névjegyzéke. Mihelyst barátom belépett, megtorpant és teljesen összezavarodott. Nem találta hirtelen a P betűs asztalt– neve kezdőbetűjét. Kínos tizedmásodpercek, bénázás, de ahogy az lenni szokott, minél inkább koncentrál az ember efféle helyzetben, annál inkább begörcsöl. Áll tehát barátom, tipródik, kezében a személyije és érzi, ahogy a homlokán gyöngyözik a verejték. Nincs az a fránya P betű. Egy hölgy siet hozzá, kérdi mi a gond, de ismerősöm ekkorra már annyira megilletődött, hogy a neve kezdőbetűje helyett a T betűs asztalt mormogja a hölgynek. A nő kedvesen a T betűs asztalhoz kalauzolja, barátom szinte hipnózisban odanyújtja személyijét a választási bizottság tagjának. S ekkor mintegy varázsütésre véget ér a „rövidzárlat”, haverom kikapja, szinte kitépi az illető kezéből az igazolványt. „A francba, egy pillanatra még a nevemet is elfelejtettem” – nevet felszabadultan. A bizottság néz mint a moziban, aztán ők is kapcsolnak és kacagnak, utána már simán zajlik minden: barátom annak rendje és módja szerint a P betűs asztalnál jelentkezik, majd leadja a voksát. Egy pillanatra mintha valóban történelmi felelősséget éreztem volna – mondta tegnap nevetve a telefonba – mert azért az én szavazatomon is múlt a dolog.