A rendőrnek mindig igaza van?

MIKLÓSI PÉTER

Rövidre nyírt és sötét hajú, fesztelen, a 41. életévében járó férfi. Olyasvalaki, akinek talán nincs is magánélete. Mindig tudják, hol elérhető. Nem rejtőzhet el; tán még azt is bejelenti, ha a feleségével és három gyermekével vacsorára megy. Vagy esetleg moziba, színházi előadásra. Nyilván éjjel is gyakran fölébresztik. Egy járási rendőrkapitányt a nap bármelyik órájában telefonon azonnal meg kell találni. Aközben is, hogy a riporter ott időzik nála, többször megszólal a telefonja. Ritka gráciája a sorsnak, hogy én tehetek föl kérdéseket egy rendőrtisztnek.

Essünk túl rögvest a kulcskérdések egyikén: ismeri a szólást, miszerint a postás, a rendőr meg a vasutas az, akinek mindig igaza van?

A kérdés, legalábbis így feltéve, erősen megtévesztő. Mindig egy-egy adott helyzeten múlik, hogy valójában mi az igaz, kinél az igazság. Természetesen, a rendőr szintén tévedhet, s amennyiben megesik az ilyesmi, az a korrekt, ha ezt beismeri. Sőt, indokolt esetben még elnézést is kér. Ez velejárója a becsületes, határozott, szakmailag alkalmas, udvarias rendőri magatartásnak. Ugyanakkor – indokolt helyzetben – jogos és elkerülhetetlen a magabiztos, szakszerű intézkedés, a törvény bötűjével összhangban álló fellépés. Én mindig arra kérem beosztottjaimat, hogy rendvédelmi hatóságként éppen úgy lépjenek fel és intézkedjenek, ahogy ezt fordított helyzetben ők is elvárnák.

Még a ’89 előtti idők vétke, hogy akadnak bizony rendőrök, akik úgy hiszik: az átlagpolgár szolgálja a rendőrséget – és nem fordítva?

Sajnos, az országos rendőri állomány egészében tényleg máig akadnak kollégák, akik a törvény szigorát sajátosan értelmezve, holmiféle felsőbbrendűségi tévhitben élnek, bár ez a kivagyi szemléletmód fokozatosan eltűnőben van. Ezt igazolja, hogy a lakosságtól hálából manapság azért már elismerő dicséreteket is kapunk.

Lehet a rendőri munka emberi arculatú? A polgárral szemben rendes és tisztelettudó, viszont a bűntettel s annak elkövetőjével szemben mindenkor kemény?

Gondolom, a megfelelő választ az arany középútban érdemes keresni. A mi dolgunk, hogy a rendőrség – alapvető küldetéséből eredően – a törvények betartásának, betartatásának szigorú, ha pedig szükséges, hát erélyes őre, a bűnmegelőzés aktív szereplője legyen, nem pediglen az, hogy hatóságként elnézően túllépjünk a törvény- és jogsértések különböző formáin. A mindennapokban ezért fontos, hogy a közrendőrtől a forgalmistán vagy a vizsgálótiszten át a rendőrség hatáskörébe tartozó okmányirodában dolgozóig mindenki korrekten, határozottan, de előzékenyen végezze a feladatait. Persze, a kérdésben jelzett emberi arculatú jó viszonyhoz bizonyos fokú kölcsönösség kívánatik, hiszen az sem titok, hogy az emberek könnyen vannak előítéletekkel a rendőrökkel szemben. Sokakban, talán még tudat alatt, annak emléke él, hogy a rendőrség egy diktatórikus rendszer védőbástyája, s szerintük ezért szinte kizárólag az egyszerű polgár piszkálására összpontosítja erejét.

Alezredes úr, saját tapasztalataim mondatják velem, hogy a „rendvédelmi közeg” nemigen kedveli, ha egy magamfajta civil, úgymond, szemmagasságban beszél vele: vélt vagy valós igaza mellett érvelve!

Nézze, hogy ezt a tónust a rendőr miként ítéli meg, az főként az ő habitusán múlik. Egy határozott kolléga, aki tisztában van a törvény szabta lehetőségeivel – a körülmények, a helyszín, az időpont, a szóban forgó eset motivációja figyelembe vételével – és helyzetítélete helyességének meggyőző tudatában illemtudóan viselkedik, azt a rendőrt sohasem zavarhatja, ha a vele szemben „szemmagasságban” védekező civil személy magabiztos fellépésű.

Elfogadom, hogy az önök napi munkájában a szolgálunk és védünk elve érvényesül. Az emberek zöme mégsem tudja nyílt szívvel megszeretni a zsarukat. Eltűnődött már ennek miértjén?

Talán az egyenruha teszi az embereket távolságtartóvá. Esetleg egy kellemetlen élmény alapján általánosítanak. Ilyenkor nehéz visszanyerni a rokonszenvet.

Olyat kérdeznék, amire ha nem akar, nem válaszol: miképpen csinálja, hogy kormányok jönnek-mennek, velük a kerületi rendőrkapitányoktól fölfelé rendre az újabb meg újabb vezetés – ön viszont már jó pár esztendeje a helyén maradhatott.

Erre nem az én tisztem válaszolni. Esetleg csak annyit mondhatok, mindig annak híve voltam, hogy amit csinálok, azt teljes odafigyeléssel, erőbedobással, tudásom javát nyújtva tegyem. A becsülettel végzett munka híve vagyok, szerintem pusztán félgőzzel kár belefogni bármibe is. Viszont azt őszintén, érzelgősség nélkül állíthatom, hálás vagyok a sorsnak, hogy éppen itt, szűkebb szülőföldem környékén teljesíthetek szolgálatot. Hogy járási kapitányként ennek a régiónak biztonsága van rám bízva.

Alezredesi rangban nem kevesli, hogy ön csupán egy az ország sok járási rendőrkapitánya közül?

Tényleg nem. Egy kívülálló szemével valószínűleg a rang a legfontosabb, ám a mai rendőrségi struktúrában a hatáskör a lényegesebb. Azzal pedig elégedett vagyok.

Ugyanakkor az szintén benne lehet a pakliban, hogy aki rendőregyenruhát visel, azt esetleg hipp-hopp máshová helyezik.

Természetesen, az embert akármikor érhetik jó és rossz meglepetések egyaránt. A rendőrség parancsnoki posztjain sincsenek bérelt helyek.

Egy rendőrfőnök, a szekrénye alján, mindig gyűjti a papírdobozokat az esetleges költözéshez?

Valóban előfordulhat, hogy akár egyik napról a másikra menni kell. Ami ma így van, az holnap vagy holnapután már a tegnapé lehet.

Nem kívánok a zsaruzsebekben turkálni, mégis érdekelne, hogy fiatalon manapság érdemes-e fölcsapni rendőrnek?

Szerintem igen. Nehéz, felelősségteljes és állandó kihívásokkal teli pálya, bár talán pont ebben rejlik a szépsége. Naponta új meg új helyzetek adódnak, aki akarja, megtalálja hát itt a helyét.

Ok nélkül nem is kételkedem, ám akkor honnan az a rengeteg rendőrvicc?

Azt hiszem, ebben a tekintetben szintén érdemes visszapillantani a múltba. Még a régi idők rendőrségére, csendőrségére gondolni. Amikor nem a rendőr szolgálatkészsége, tanult intelligenciája volt az elsődleges szempont, hanem sokkal inkább az, hogy minél jobban fitogtassa az erejét. A zokszót nem tűrő hatalmát. Így születtek azok a szituációk, amelyek a rendőrviccekben köszöntek vissza. Akár a mai napig.

Ellenben annak már a fele sem tréfa, hogy manapság nem ritka dolog korrupt rendőrökről hallani. Ön szerint az országos állomány hány százalékával lehet „megegyezni”?

Százalékosításra nem mernék vállalkozni. Bár nem hinném, hogy a rendőr korrupttá válásának veszélye nagyobb vagy kisebb, mint az ebben a tekintetben az ország egészére vonatkoztatható. Elvégre az az egyén is korrupt, aki „megegyezést” kínál a rendőrnek! És ez a köznapi fertő másutt is bőven jelen van, miért épp a rendőrség volna kivétel?! A rendőrséghez szegődő fiatalemberek és a leendő rendőrnők szintén csak egy adott társadalmi légkörben, környezetben nőttek föl, ahol sem ők, sem a családjuk nem volt mentes a külvilág negatív hatásaitól. Pusztán attól, hogy valaki szolgálati egyenruhát ölt, még nem válik ma született báránnyá. Az viszont már a mi dolgunk, hogy állományba lépésük első napjától – saját hatáskörünkben – a lehető legszigorúbban fellépjünk a korrupció ellen. A rendőrség soraiban ma már működik az öntisztító folyamat, így aki a megvesztegethetőséget jövedelemkiegészítésként űzi, az inkább előbb, mint utóbb, de okvetlenül lebukik.

Az ön által irányított rendőrkapitányságon gyakran kell ilyen kényes ügyekkel foglalkozni?

Szerencsére egyre ritkábban. Szemben mondjuk a kapitányi időszakom első éveivel. Elegendő volt a napi munkánk valamennyi területén fokozni az ellenőrzések szigorát.

Manapság nem kell ahhoz felügyelőnek lenni, civilként is tudvalévő, hogy az alvilág rendre új munkamódszerekkel kísérletezik. Feltehetőleg az ebben a tekintetben eléggé szeplős múltú dunaszerdahelyi körzetben is. Ismeri a trükköket?

Persze. Bár azt szintén látni kell, hogy a már-már cégként, olajozottan működő szervezett bűnözés, illetve annak belső felépítettsége – amíg csak világ a világ – mindig új feladatok elé állítja majd a bűnüldöző szerveket. Nekünk így az a célunk, hogy törvényes keretek között, a jogok és kötelességek tiszteletben tartásával minél többet tudjunk ledolgozni a mi esetleges lépéshátrányunkból.

Csupán a híreket követve úgy tűnik, hogy újabban alszik a korábban elhíresült dunaszerdahelyi alvilág...

Mert az utóbbi pár évben a gazdasági bűncselekmények kerültek a szervezett bűnözés fókuszába. Az alvilág rájött arra, hogy a különféle erőszakos bűncselekmények, a kisembert sakkban tartó és korlátlannak hitt erődemonstráció a rendőrség fokozottabb aktivitását vonta, vonja maga után. Napjainkban már egyre kevésbé fordulnak elő maffiagyilkosságok, robbantásos merényletek. Helyükbe a jóval finomabb módszerekkel járó gazdasági stiklik léptek, amelyek ráadásul busásabb hasznot hoznak. A pénzmosás, a különböző adó-visszaigénylések, a joghézagokat kihasználva az uniós pénzekkel való fekete bűvészkedés révén viszont már nemzetközi bűnbandákról beszélhetünk. Az egykori nehéz fiúk alvilági aktivitásai mostanában ezeken a területeken keresendők.

Ön sohasem fél?

Nem mondhatnám. Bár őszintén szólva ezen még nem gondolkodtam el.

Fegyver mindig van magánál?

Nem. Csak a szükséges helyzetekben. Egyébként a lőfegyver sem védi meg teljes biztonsággal az embert, ha mások célpontjává válik.

Használnia is kellett már a fegyverét?

Önvédelmi célból szerencsére még nem. Fenyegetésképpen, egy elfogási művelet során viszont már kénytelen voltam kézbe venni.

A szociban a rendőrnek, katonának, munkásőrnek és a vadásznak volt fegyvere. Ma bárkinek. Ez mennyiben nehezíti a munkát?

Szlovákiában egyelőre még nem jellemző a fegyvertartás „természetes” gyakorisága. Az más kérdés, hogy ez utóbbi, mint annyi minden egyéb, valószínűleg majd hozzánk is begyűrűzik. A törvényalkotók felelőssége ennek időben gátat vetni.

Kompromittálni is akarták már?

Többször és különbözőképpen próbálkoztak ezzel, de gyermeteg kísérletek voltak. Persze, nem árt résen lenni, hiszen kapitányként úgyszólván mindenki előtt nyitva az ajtóm, sokakkal akad dolgom.

Minő hatással van a nyomozati és vizsgálati szervekre, miszerint Szlovákiában az a módi, hogy az ügyészségi vagy a bírósági szakaszban az önök hangyamunkája feltűnően gyakran „füstbe megy”...

Szépítgetés nélkül mondhatom, elkedvetlenítően. Egy-egy komolyabb ügy felderítése ugyanis olykor hosszú hónapok munkáját igényli.

Mennyiben zavarja, hogy a mai napig nincs lezárva az évekkel ezelőtti, emlékezetes dunaszerdahelyi szurkolóverés?

Ez a dolog túlnőtt a hatáskörömön. Azt a bevetést az akkori országos rendőrfőkapitány helyettese vezette, ő irányította az ország minden részéből érkezett rendőröket. Én betekintést sem nyertem a kulisszák mögé. Így csak privát véleményem van, amit viszont megtartok önmagamnak.

Ezt csak azért firtattam, hogy rákérdezhessek; akadnak-e kiégett percei, fásult napjai?

Vannak jobb és rosszabb napjaim. Ez így természetes. Az élet alakítja a rendőrkapitányok hétköznapjait is.