[A] pillanatnyi elmezavar naplója. 1928

1. Babits Halálfiairól […] tanulmányt írtam. Őrült merészségnek látom ebben a pillanatban: ezer mondat- és gondolatsablont ráhúzni valamire, amitől távol vagyunk, mint a csillagok.

2. Tizenhét évemnek leghelyrehozhatatlanabb hibája volt, hogy tizenkét év óta olvasok. Különálló szent egyéniségemet bunkózták le a könyvélmények. Ma, tizenhét éves koromban a legsablonosabb ember vagyok az eredetiség álarcában. Amit most csinálok (Jegyzőkönyv, mely az elszórt gondolatoké), ez is irodalmi reminiszcencia. […]. Ki tudja, voltam-e valaha én – én? (Lásd Peer Gynt.) […]

4. Ha most kitennének egy szigetre, dehogyis vinnék magammal könyvet! Elég volna egy emberöltőn keresztül megemészteni azt, ami olvasmányemlék-zűrzavar feltorlódott bennem. […]

9. Érzem, nem lehet: láncaim csörgetem, de le nem rázom. A szavaim megfenekelnek a torkomon, a hang nem tud kibuggyanni a számon: mire hang lesz a mozdulat, mire szó lesz a hang, mire mondat lesz a szavakból, mire gondolat a mondatból, már nem az enyém. Nem vagyok elég merész és kegyetlen [?] és tudatlan. Elvesztettem a legbiztosabb vezért és kormányost: az ösztönt. […]

12. Most, hogy átpillantom ezt a gagyogást, észreveszem, hogy egypár visszatérő szavak vannak [benne] konstruálva. Tagadom azt, hogy az ember mindig birtokában van szókincsének. A szókincs a tudat köde alatt van. Egy-két (100–200) szót időnként kimerítek a ködből, s avval operálok egy-két hétig, azután jön a frissítés, mely nálam olvasmányok útján történik. […]

14. Perverz dolog, akárhogy titkolom. Dehogyis ezt magamnak írom. [Sic!] Mégiscsak titokban arra gondolok, hogy egyszer nyomdafestékben fog ragyogni a nevem alatt. Pedig furcsán vagyok az én nyomtatott betűimmel. Gyűlölöm őket, meg szeretném fojtani őket, untatnak, undorodom [---] (hazug [?] asszociáció), és mégis, addig nem alszom nyugodtan, amíg írásom a nyomda révébe nem ér, és ha megjelent valamim, százszor elolvasom. Tán ez a bizonyítéka annak, hogy gyűlölöm igazán, szívemből az én „szellemi tevékenységemet” (csak akkor nem [?], mikor kidobtam magamból őket).

16. Hiszen őszinte úgysem tudok lenni. Őszinteség – nem létező fogalom, egyenesen hamis és hülye dolog. Nincs. Punktum.

Tizenhét gondolat. Mennyi az enyém? Mennyi a még nem elgondolt? Hány százalék az irodalmi reminiszcencia? Hány százalék a közönséges plágium? Érdekes volna irodalmi vegyelemző[nek] lenni! Hány százalék Balzac van Flaubert-ben, és [hány százalék] Flaubert van Baudelaire-ben. Analízis, percent, koordináta-rendszer, kicsapolás, lepárlás, [---]elemzés, reagensek. Élj, [?] kémikus! […]

19. Ami a természetben a bámulatos: az aszimmetria szimmetriája. Ennek legszebb igazolása az Einstein-elmélet. […]26. Ötéves koromban nagyon érdekes [---] voltam. Ha ma szépet és rendkívülit álmodok, mindig gyermekségemben álmodok. Ötéves koromban enciklopédikus elme voltam, önálló gondolkozó, ma fantaszta és költő. Határozott és kemény véleményem volt mindenkiről, s már ötéves koromban volt „Énkém”. […]

28. Azt hiszem, Edgár nem is lenne kíváncsi rám, hogy igazában milyen vagyok. Én legalább[is] nem vagyok kíváncsi őreá. Úgy szeret, ahogyan nem ismer, mert ő nem engem szeret, hanem azt a valakit, akit az én figurám és vonásaim és villanásaim segítségével konstruált. Én se őt szeretem, hanem azt a valakit vagy valamit, amit ő nekem jelent. […]

33. Múltkor álmomban jutott az eszembe, hogy milyen jó volna gólyakalifa lenni, sorozatos álomélettel! De hiszen mindenki sorozatos áloméletet él itt kint a „valóságban”! […]39. A markom hatalmas, széles, gyűrött, a bőröm hólyagzott és az ujjaimon sebek vannak. Valamelyik ősöm ács lehetett. A körmeim szélesek, és körülöttük barnás-vöröses a bőr. A körmöm széle beszakadozott. S mégis az én tenyereim. Látszik rajtuk, hogy gondolkoztak és szenvedtek. Olyanok a kezeim, mint a „calais-i polgárok” lábai. Gyűröttek, tapasztaltak, és elmesélnek egy kamaszkort.

40. Most jövök rá, hogy az egész itt, ez a negyven pürtyögés [sic!] nem [---]! Csak azért írtam le, hogy elolvassam, hogy írjak, hogy meglegyen, hogy gyönyörködjem benne, hogy összehasonlítsam mással. Nem abból a primer parancsból íródott, mely közlésre kötelez, hajszol, zaklat. Ez magáért való dolog. Nem ér semmit, szellemi onánia. Pont. De azért tovább csinálom. Hisz az ember mindent úgy csinál itt az életben, hogy belülről már rég unja, s tudja, hogy hiábavaló és hogy „kár a benzinért”. Határozottan kár.

De azért ezek briliáns gondolatok, ugye, Schwartz úr? Persze, tehetséges fiú, és még csak tizenhét éves. Feltétlenül. Persze. […]

44. Szász Zoltán „européer” tanulmányának olvasása között jutott az eszembe valami, amit így fogalmazhatnék meg: „a közelben-élés veszedelme”. Fölsorolja az európai elit írókat, s mikor olyan a sor, hogy közötte van Wells is, egy Babits vagy egy Karinthy kimaradt. Pedig felér akármelyik Wellsszel. A sznobizmus limese az, hogy ha valaki európai kultúráról beszélve magyar neveket szégyell említeni. Bartók – Kodály – Móricz – Karinthy – Babits ma felér akármilyen európai névsorral. Ha esetleg Jules Romains vagy Romain Rolland írta meg volna a cikket, nem udvariasságból, de igazságszeretetből említette volna meg Ady nevét, aki több mint egy Baudelaire vagy Verlaine. A közelben-élés nagyon veszedelmes. Különösen olyan „européer”-ekre, mint a monoklis Szász Zoltán. […]

48. Tekintélytisztelet, óvatosság és álszemérem. Hamarjában azt gondolom, hogy ez a nyárspolgár arany hármasszabálya.

49. A legsajnálatosabb emberi sors? A tárgyak rabja lenni. […]

56. Ez nem igaz! Nem úgy van! Nagy tévedés! Ez nem szép, ez nem jó, ez nem igaz! Csak az elfogult és vak ember mondhat ilyet. […]

72. A legkínosabb élményt éli meg az ember, ha mint én, borús felhők alatt, szürke fák alatt, szemergő eső alatt, esetleg enyhe dér verte vidékre tekintve, kátrányos tetőket, feltúrt dombokat, sáros utakat, kopott kerítéseket nézve egyszerre csak halkan észreveszi, hogy megfakult az élete, hogy megszürkült körülötte és benne minden. És most három pont kellene ide, mint a romantikus regény fejezeteinek végére, mert ez az egész. Hogy észreveszem [?], hogy nagyon jól megvagyok, hogy nem bánt semmi, hogy nincs semmi bajom, hogy csendesebbek lettek a szavaim, hogy szokottabb[akk]á lettek a betűim, hogy engedelmesebb[ekk]é lettek a gesztusaim; észreveszem, hogy kezdek parírozni, [s] már figyelem, hogy betörtem. Egy kicsit úgy érzem, hogy ez már a halál, amibe[n], ó, igen, lehet élni még vagy negyven-ötven évecskét, ó, lehet még robotolni és gürcölni, nem, nem mondom: élvezni, és most jön a halál, mert talán kezdődik az „élet”. Borotválkozni fogok, lesz három gyerekem, és feleségem, és „boldog családi életet” fogok élni, és orvos leszek, vagy szürke tanár, borocskákat fogok szörpögetni [?]; tata, megyünk szépen, vidoran a halálba! Első stádium: meghalkultam, megfakultam, megszürkültem, betörtem. Parírozok. Már nem lázadok, és egészen engedelmes vagyok. „Uram, én megadom magam. Én nem ágálok. A kezem odaadom a bilincs alá. És a lábaimmal ezentúl csak járni fogok, és a kezeimmel ezentúl csak kenyeret fogok keresni, és a szemeimmel, ó, a szemeimmel csak az élet dolgait fogom nézni: házakat, fákat és embereket. Megyek, megyek már a halálba. Csak most, egy pillanatra, egy egész kicsit engedtessék meg nekem, hogy egy kicsit csak kapva hátravágjam félig a fejem, hogy hátranézzek. [Hogy] egy pillanatra eldadoghassam a tegnapi tegnap siratását. Hogy is volt? De félek reprodukálni, hogy ne túlozzak, s a kontúrokat ne bővítsem [?] el a romantikus távlatokba. Mert ezt a szürke emberek szeretik a régvoltról beszélve megtenni. No, megpróbálom.” Miben áll a cezúra, ami a tegnapi és a mai én között megvan? Fővonása ennek a különbségnek a reagálás. Fiatalabb éveimben élénk reagens voltam, érzékeny, minden benyomásra színesülő jelző; reagáltam tájakra, vidékekre (ó, a fiatal korban bebarangolt Tátra!), amik érzéseket és gondolatokat hoztak ki belőlem. Emberarcokra éppúgy reagáltam, mint az évszakokra, ahol tavasszal, olvadáskor, balladát jártam a véres naphunytakor, és őszkor elégikus csatangolást [---] avarban vagy télen [a] süppedő hóbetétben. Reagáltam egy elolvasott mondatra, mely gondolat-[---]pet nyitott, és élénk asszociációláncot csörgetett meg; szavakra, jelzőkre és igékre, melyeknek lendülete és ritmusa belém vésődött; merész megállapításokra, melyeket magamé[i]vá fogadtam. [---]tem egy kép láttára, melyet okvetlen meg kellett magamnak fejteni, mellyel szembe[n] mulaszthatatlanul állást és magatartást kellett foglalnom; zenére, melyet meg kellett magamban határoznom, s melyre vártam határozott emóciókat, és mérges voltam, ha ilyen jellemző, folyton ismétlődő, ködös érzést éreztem, bizarr dolgokat sejtettem. Ha kirándulni mentem erdőkbe vagy ó templomokba, jelzett a finom szeizmográf, a magány minden perce új és új élményként jött, külön magánélményként, amire vörös lett a kék lakmusz. Az ember fiatal korában jó antenna és biztos hullámfogó, s ó, édes zenék, mik lesznek e kósza rezgésekből!

Ennek a cezúrának a másik ismertetőjegye a különállása. Az ember tizenöt-tizenhat éves korában egyedül van, reménytelenül egyedül, keményen szembe[n] az élettel és a dolgokkal: a fák hajladozó és láncolt lelkek, mint Dante poklában, minden fát pányvás léleknek lát ez az ifjúság. Mindent külön lát, egyénien lát, máshogy lát: ezért nem tudták a kamasz fiút megérteni, ezért kitagadott a tizenöt éves, és [ezért] nem társaságbeli. Még nem törött be, külön áll, különebbül [sic!], mint a Mont Blanc, komor, égnek szegezett fejjel, harcolva a szörnyűen hősi harcot a szélmalommal. Később azután lemegy az emberek közé, és elfelejt látni, szépen és csöndben beszél, úgy, ahogy a többiek.

Ha további különbségeket keresek, rögtön előttem van a cezúra újabb jegye: „a világ mint lelkiismereti kérdés.” Régebbi időimben [sic!] kétségbe voltam esve, ha valamit nem vettem komolyan, szidtam magam, mint egy bokrot, ha egy dadaista képen csak nevetni tudtam; bárdolatlan vagyok, és durva – mondtam, ha valamit nem akaródzott komolyan venni. De ez ritkán fordult elő. Minden a saját privát lelkiismereti dolgom volt. Egy kislány szemeit megfejteni, egy Testvér- [?] meg nem emésztett mondatot átszívni és magamévá tenni, egy száz papnemzedék át[---]pelte hamis mondatfoszlányt megmagyarázni, szintetikusan életembe, „világnézetembe” összehangolni egy rossz szimbolikájú mozifilmet, vagy mélyebb értelmét keresni egy versnek. Ebben az értelemben lelkiismereti dolog volt egy kiállítás, egy mozifilm, egy emberarc, egy verssor, egy regényfejezet. Azután nagy [?] megkülönböztetés az élés intenzitása. Ha valamely öreg akadémikus kezébe kerülne a noteszom, azt mondaná: „Istenem, istenem, egy tizenhét éves fiú beszél így, hisz itt harminc év múlva se szabadna lenni különbségnek az életintenzitásban, legfeljebb a rokkantság éveiben.” Pedig nem igaz! Nagy cezúra van életintenzitás tekintetében tizenöt és tizennyolc éves magam között. Akkor: csupa szívó orr, szagló [?] fül, látó szem, belevető mozdulat, habzsoló gesztus, csupa százszázalék-vágy, színeket, fényeket, hangokat, ízeket, szagokat, élményeket élvezni fenékig! Csupa lihegés és rohanás és maradék nélküli élés minden pillanat, nyíló [?] csodákkal! Nagy, tengerfenéki egzotikus virágok voltak akkor a dolgok, amikbe beletemettem az arcom, és a fájásig szagoltam föl a tulipán [?] kenyérszagát, [az] új tavaszban a szakadásig szívtam a tüdőmet a buja levegővel, és nyarakon kiégettem a bőrömet. Most csendes vagyok, lassú és megtisztult, ó, nagyon óvatos lettem, én uram, és nagyon vigyázok. Fáradt, levert vagyok, olyan tűrhetetlen, unalmas és [---], mint egy bál utáni vasárnap délután, mikor kifogyott a mozijegy. Végül, hogy negációt mondjak: no, hát nem bánom: erős kritikai érzékem nem volt. Mondjuk így: ez az egy fejlődött bennem egy kissé. A higgadtság és a szkepticizmusom hozta azt a kis kritikai érzésemet [sic!]. (De azért tudok máma élénk különbséget tenni a jó és a rossz vers között, azon kívül, hogy az egyik teccik [sic!] nekem, a másik nem, az egyikre valahogyan tisztább húrok rezonálnak?) És mi ez a kritikusi véna[?] Megint csak egy szempontú elfogultság, megint csak életintenzitás, hiány és aktivitáshiány. Abnormitás, betegség. Tudom határozottan, azóta csúnyul a Dorian Green[?] arcképe, mióta a rettenetes rémnek foglya vagyok.

Milyen tűrhetetlenek és kicsinyesek és pokoliak körülöttem a feltúrt dombok és kis életek. Hogyan szürkül és kopik az életem. Milyen csúnya és öreges már az a kép. […]

74. S. O. S.!

75. A 74. írása közben már éreztem, hogy lelki összeroppanás előtt állok. Most ennek tizenegy napja, s ma keltem [föl] először az ágyból, roppant legyöngültség[gel] fáradt tagjaimban. Érzem, ma február negyedike van, ha új életre bírok szokni – talán még ember lehet belőlem. Bár magamban szkeptikus gesztusaim vannak, és csendesen nem hiszem, hogy sikerülni fog, muszáj bízni és remélni benne, hogy hátha, hogy talán. ĺgy betegen csodálatos[képp] könnyebben megy a dolog: a lefáradt [sic!] hús nem kívánja az örömeit. Talán tavaszig kihúzom. Azután sport, torna, kirándulás. Esetleg, elvégre sikerülhet. Az utolsó terminus, hogy moslékba merült bárkámat tiszta vizekre hozzam. Talán még nem késő. Határozottan megpróbálom. Most megfáradt inakkal ülve itt: [---]isten fáj az az indiszkréció, amivel ezeknek a dolgoknak piszkos szatírarcát meg[---]om. No, megpróbálom még egyszer a tavasz [---] iskoláját végigjárni. […]

80. Talán a vérösszetétel eredménye ez a nyugtalanság, ez a talajtalanság, ez az ide-oda kapkodás? Magyar, mégpedig palóc, tót, mégpedig elszászosodott [?] kisnemesi vér, felvidéki és nyugodt [?] sváb – pozsonyi német keveréke ez. Ez az oka abszolút negyedemberségemnek, erőtlenségemnek. Vagy koraszülött és beteg anyám, akin keresztül alkoholista és a Lipótmezőn pusztult boros nagyapám gőgös, romlott fáradsága érzik rajtam? Az ember determinált lény, és nem vonhatom felelősségre egyedül az én megromlott akaratomat és megfáradt energiáimat, megolvadt inaimmal [?], rossz kurbli[j]aimmal. […]

84. Ma hallottam egy szót. Huszonöt éves lány mondta, aki intellektusnak tartja magát: a szálak, amik az embert a kozmoszhoz kötik. Jól emlékszem: ennél a szónál határozottan összerázkódtam. Én ilyet sohasem fogok mondani: kozmosz. Nem emlékszem, hogy egy Ady-versben olvastam volna ezt a szót: kozmosz. Egy szó, amire nem vagyok berendezve; egy szó, amit hallok, és nem jöttem vele tisztába; egy szó, aminek értelmét nem alkottam meg; egy szó, aminek szobrát még nem építettem meg. Azért ha hallom, szúr. Mint a tüske vagy csalán. Félek tőle. Kozmosz. Csak huszonöt éves intellektuel nő szájába való. Móricz Zsigmond biztosan nem mondaná. Mi az? Mit érzek, ha azt mondom: kozmosz? Látok valami beláthatót, érzek valami egységet, sejtek valami nagyot? Legfeljebb bizonytalanságérzetem van, ha hallom: kozmosz. A virágokon keresztül jutunk a kozmoszhoz, és megérezzük a kozmoszt. Kozmosz. Zuhanásérzetem van, elvesztettem az egyensúlyomat, kibillenek. Bűnös dolog kimondani ezt a szót. Hihetetlen, isteni vízió kellene, hogy megérezzem, mit jelent ez a szó. Roppant vakság a látáshoz.

Nem szeretem az ilyen szavakat. A becsületességem és szerénységem tiltakozik ellene. Legyünk alázatosak, és beszéljünk szerény és fakó szavakkal. De olyanokkal, aminek urai vagyunk.

[A] kozmosz rendet jelent. Hiszen: Én voltam az Úr,

A vers csak cifra szolga.

A vers, a szó.

De féljünk, ha a szolgák fellázadnak! […]

88. Öngyilkosság

Már egészen biztosan tudom. Ha volna bátorságom és erőm hozzá, véget vetnék ennek a komédiának. A komédiának: az életnek. Kissé egyszerűbben és kevésbé nagyképűen mondva: agyonlőném magamat. Úgy, fejbe. Pedig most sajnálom, hogy ezt leírtam. Ide, ebbe a jegyzőkönyvbe csak azt szerettem volna leírni, amit érzek, amiért jótállok, ami az én gondolatom vagy élményem, ami mögött vonal vonal mögé élesedve, tehát százszázalékig én állok. Ez a szó romantikus meghatódottságot kelt: öngyilkosság. Talán nem is mondom komolyan. Két napja nagyon szomorú vagyok, s ezzel élvezni akarok. Azt is „egészen biztosan” tudom, hogy ez tetszik nekem, hogy ide van írva: ha erőm lenne, főbe lőném magamat. Utólag rájöttem, hogy ezzel imponálni akartam saját magamnak. Mert az öngyilkosok bátorságát nagyon tisztelem és becsülöm. Nem is a bátorságot, hanem a belátást, [a] nyugodt átgondolást és a józanságot. Egyelőre ezért nem lennék öngyilkos. Nem vagyok elég vidám, józan, nyugodt, hogy szépen, derülten és tisztán végiggondoljam az életemet, az életem tarthatatlanságát, s bölcsen, finom [?] okosan belássam az öngyilkosság biztos szükségét. Ma szomorú vagyok, és nem tudok gondolkodni. Ma bágyadtan hencegek, és fáj, hogy az a kis emberke ott, a mély testkoporsóban vigyorog, és azt mondja: Öregem, ne akarj tetszelegni magadnak. Nem vagy annyira okos, erős, megfontolt, vidám ember, hogy fejbe durrantsd magadat.

Egyelőre, hiába, előttem állanak a megoldások. Félmegoldások, piszkos, bűnös, kis kompromisszumok, de egyelőre mégsem reménytelenség. Ha tisztákat lélegezve, vidáman, okosan írom ezt, akkor súlya van, s akkor megbecsülendő és [---]. De nem kell bedűlni. Szomorú vagyok, és a szomorú kis lelkek tipikus harmadrendű gondolata – tippje – az öngyilkosság. Jó egy kicsit ijeszteni, vele, egy kicsit kéjelegni vele, de nem komoly dolog. Zúg a fejem, csüggedt vagyok, és ezer ilyen lógó fejű között [---] motoz [?] az eszébe a „megoldás”: a „szabadító golyó”. Semmi, wertheri ködök. Hülyeség. Középszerű lelkek szürke átlaggesztusa. Ha vidáman, hittel írnám, súlya volna, és emberi dokumentum volna. De akkor viszont becsesebbnek tartanám, semhogy témaszűkülésben témának használjam. S arról is határozottan meg vagyok győződve, hogy olyan egészséges életösztönök élnek bennem, hogy azt az utolsó mozdulatot nem tudnám elvégezni. Fölülről, az agyból a mozgás-beidegzettséghez menne a parancs: erősnek lenni, nem engedelmeskedni. Vagy ahogy mindenben, itt is csődöt mondana az ellenállás-képességem? Ma úgy érzem: nem. Ma úgy érzem: én nem fogok evvel a halálnemmel Kháron csónakjába lépni.

Ma hittel és becsülettel érzem és írom: öngyilkosság?

Szomorú és gyenge vagyok, tehát frázis!

89. Töredékek „egy magányos tizennyolc éves panaszaiból”

Kis lélek vagyok. Romain Rolland Michelangelojának előszavában kaptam meg az ítéletemet. Mert nem tudok győzni a szomorúságon, mert nem tudom megváltani könnyes fetrengésem, mert csak hadonászok és kiálto[zo]k a ködben, mert rémülten süppedezek a lápban, sárban, mert csak szenvedni tudok, de örülni és nevetni nem, s mert azt hiszem: a szomorúság és a szenvedés kereszt, amit viselnem kell hős lélekkel, mert nem tudok boldogan nevetni, vagy nem merek, és nincs tehetségem hozzá, mert nincsenek biztos lépéseim és víg dalaim, amiket bátran és emelt fővel énekelek, mert nem tudom, hogy

„a szenvedés, a szenvedés

bután kevés”,

s mert nem tudom, mit jelent ez a szó: öröm, s mert örülök neki, hogy nem tudom, mi ez, s mert e magatartásban imponálok magamnak és sajnálom magamat, mert csak ezeket a szavakat ismerem vagy vélem, vagy képzelem ismerni: […]

(Válogatta és közzéteszi: TÓTH LÁSZLÓ)