A párbeszéd és a megoldás biztató jelei

A több mint száz résztvevő kisebbségi, egyházügyi, jogi, történelmi, gazdasági és pedagógiai tematikájú, rendkívül színvonalas előadásokat hallhatott és vitathatott meg. A házigazdákkal folytatott beszélgetések és a jugoszláviai polgárháború e területen zajló eseményeiről, az első napok kétségbeeséséről szóló dokumentumfilm, meg a házfalakon sok helyütt még mindig látszó puskagolyónyomok az itt történt szörnyűségeket idézték fel. Az Akadémiai Napok helyszínétől nem messze van Vukovar, a véres testvérháború egyik csatatere. Vagy a szinte porig lerombolt Szentlászló, ahová évekig nem térhettek haza az onnan elűzöttek. S amikor ezt már megtehették, szívfacsaró látványként fogadta őket a gyommal belepett egykori otthon. Természetesen ez is témája volt a rendezvénynek, de nem csak ez. A szervezők ugyanis a Nyugat- és Közép-Kelet-Európából érkezett vendégeknek a vidék természeti szépségeit és történelmi műemlékeit is meg akarták mutatni. ĺgy került a programba egy sétahajózás a gyönyörű, védett Kopácsi-rét dunai árterületén. Ahol zavartalanul úszkál a búbos vöcsök, a tőkés réce, a folyópart az otthona a kanalas- és fürgegémnek, dankasirálynak, kárókatonának, kiskócsagnak és a tizennégy pár feketególyának. De itt tanyázik a nyest is, melynek szép bundája hajdanán fizetőeszközül szolgált, s a mai horvát pénzt e kis állatról nevezték el kunának s ábrázolják a pénzérméken is. A park tőszomszédságában van az elhanyagolt állapotában is megragadó tökösi kastély, sok titkos politikai találkozó és megbeszélés színhelye. Előbb Tito, majd családja élvezte kényelmét, legutoljára Tudjman és Milosevics tárgyalt itt. Ha falai beszélni tudnának… Ugyancsak a közelben van a kiskőszegi-batinai kilátó, ahonnan nagyszerűen tárult elénk a horvát–szerb határt alkotó, hatalmasan hömpölygő Duna panorámája. Kissé illúzióromboló ugyan a kilátó hatalmas, felszabadulási emlékműve, de ismervén a szobrok sorsát, ezek vannak, majd nem lesznek, míg a természet a durva emberi beavatkozás ellenére is megőrzi szépségét.

Az igen jelentős magyar állami támogatással épült Horvátországi Magyarok Oktatási és Művelődési Központjában Eszéken óvodáskortól az érettségiig tanulnak a fiatalok. Létszámuk nagyon alacsony, itt mégis ez az egyetlen lehetősége az anyanyelvi oktatás biztosításának, az önazonosság-tudat megőrzésének a fiatalokban. A központ diákjainak színi előadása és a néptánccsoport műsora kedves kulturális színfoltja volt a napoknak. S hogy valóban konfliktusban avagy dialógusban élnek-e a volt Jugoszlávia népei, arról egy nagyon érdekes kerekasztal-beszélgetésen mondta el véleményét a zentai Hajnal Jenő magyartanár, az eszéki Kovacsevity Anna igazgató, a szabadkai Dudás Károly újságíró és a lendvai Bence Lajos költő.

A Drávaszög a Duna, a Dráva és a horvát országhatár által körbeölelt terület, horvát neve Baranja. Itt található Hercegszöllős, melynek hajdani lakói feltehetőleg az elsők között vették fel a református hitvallást Sztárai Mihály 1544 táján végzett prédikátori tevékenységének köszönhetően. Itt áll a vidék egyik legrégibb temploma, amelyben Veresmarti Illés helyi prédikátor és alsó-baranyai püspök elnökletével 1576-ban tartották meg a híres hercegszöllősi zsinatot. A megjelent negyven prédikátor fontos egyházi törvényeket fogadott el, a 46 articulust tartalmazó Hercegszöllősi Kánonokat, amely a református egyház és követői életét kívánja szabályozni. E szabályok jelentőségével ismertette meg a szabadegyetem résztvevőit Varga György csúzai lelkipásztor, aki ökumenikus istentiszteletet is tartott. A felújított tornyú, ám belül még romos református templomban szívet melengetően hatottak a lelkipásztor szavai, a 432 éves dokumentumról elmondottak pedig a résztvevők egyháztörténeti tudását gyarapították. S hogy nem csak a lélek, hanem a test táplálásával is törődtek a vendéglátók, annak a Piros csizma vendéglőben szervezett ebéd, majd a Vörösmart egyik várhegyi pincészetében tartott borkóstoló volt legékesebb bizonyítéka.

A vendégek aktív részvételével zajló rendezvénysorozat utolsó napján kértem fel egy beszélgetésre a Svájcban élő Szöllőssy Pált, a szabadegyetem egyik megalapítóját.

Kérem, ismertesse az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem 39 évvel ezelőtti megalakulásának előzményeit!

1956 vége felé, a magyar forradalom leverése után, mint köztudomású, csaknem kétszázezer magyar került Nyugatra. Köztük számos értelmiségi volt. Ezek az emberek a kezdettől érezték annak a szükségét, hogy egymással valahogy kapcsolatot tartsanak, megbeszéljék a hazai gondokat, Magyarország és a környező államok jövőjét, de Európa és a protestantizmus jövőjét is. A kezdeményezők – és ez nem szégyen – nem mi voltunk, hanem a Pax Romana. Ez a katolikus magyar egyetemi mozgalom, később értelmiségi mozgalommá nevezték át, létezett Magyarországon már a két háború között is. A kommunista időkben betiltották, de 1958–59-ben a belgiumi Leuwenben tanuló katolikus magyar egyetemisták tanáraikkal együtt újjáalakították. A céljuk az volt, hogy minden évben rendeznek egy konferenciát, amelyen az Európa különböző országában élő magyar értelmiségiek találkozhatnak és megtárgyalhatják az égető kérdéseket. Ennek mintájára két evangélikus és egy református lelkész 1959-ben Norvégiában megalakította az Európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferenciát. Kifejezetten ifjúságinak indult, kezdetben korhatár is volt, amit előbb 35, majd 40 évre emeltek fel. Mi mint protestáns értelmiségiek oda párszor elmentünk. Szeretném hangsúlyozni, hogy a katolikus mozgalom nem zárt ki bennünket, protestánsokat, mint ahogy mi sem zártuk ki sohasem a katolikus vagy az egyházhoz nem tartozó barátainkat. De ott a hangadók, az alapítók katolikus teológusok, tanárok, lelkészek voltak. Mi úgy éreztük, hogy szükség van egy protestáns felnőttszervezetre is, mert kinőttünk az ifjúsági konferenciából. 1968-ban Växjö dél-svédországi városban tartott az ifjúsági konferencia találkozót, ezen hárman-négyen eldöntöttük, hogy meg kell alakítani ezt a szervezetet. Először úgy képzeltük el, hogy az ifjúsági konferenciának a szabadegyeteme legyünk. 1969 áprilisában, és ezt tekintjük a megalakulás időpontjának, Bolzanóban, Dél-Tirolban tartottunk egy konferenciát, és ott elhatározta a jelenlévő értelmiségi csoport, hogy megalakítja a szabadegyetemet. 1970-ben még nem tudtunk konferenciát tartani, de egy jugoszláviai tanulmányutat szervezett a most is jelen lévő Balla Bálint és Szépfalusi István bécsi evangélikus lelkész, aki sajnos már rég nincs közöttünk. 1971-ben a svájci Sion nevű városban volt az első közös magyar kezdeményezés: katolikus és protestáns értelmiségiek közös, ökumenikus konferenciát tartottak. Ettől fogva mi minden évben tartottunk egy legalább hat-hét napos konferenciát. És hogy mi késztetett bennünket erre? Nemcsak az, hogy láttuk, hogyan csinálják a katolikus ifjak meg evangélikus testvéreink. Hanem a szükséglet, hogy egymással találkozzunk, hogy ne csak a számunkra egyelőre idegen környezetben éljünk, esetleg levelezéssel vagy a Nyugaton megjelenő egy-két újság révén tartsunk kapcsolatot. Hogy összejöhessünk, fenntarthassuk, elmélyíthessük a barátságot és megbeszélhessük a bennünket érdeklő kérdéseket. Például hogy mi a helyzet a forradalom eltiprása után Magyarországon, mi lesz a Kádár-rendszerrel, mi lesz Európával és mi lesz a saját jövőnkkel.

Milyen volt az érdeklődés a szabadegyetem iránt?

Sosem voltunk tömegmozgalom. A szabadegyetem nem akarta átvenni a sok országban alakult magyar egyesületek szerepét. Ezek megünnepelték a nemzeti ünnepeket, bálokat rendeztek, ahol több százan is megjelentek. Mi értelmiségi klub voltunk, és nem kínáltunk könnyű szórakozást. Bevettük a programba a népzenét, és a néptáncot is, de a fő témák elsősorban tudományos és teológiai kérdések voltak. És ezek aránylag kis réteget érdekeltek. Az első években 35–50 között ingadozott a létszám, leszámítva a ’71-es, már említett ökumenikus összejövetelt, amikor jóval többen voltunk. Más alkalmakkor 50–55-en jöttek el. Ez így volt éveken át, amíg a rendszerváltozás meg nem történt.

Kik voltak az első meghívottak a Magyarországról?

Magyarországon bennünket egy disszidens és a Magyar Népköztársasággal szembenálló emigráns szervezetnek tartottak. S ha nem mondták is, hogy senkit nem engednek ki hozzánk, mégis ez volt a hivatalos álláspont. Amikor koszorús költőnk, Weöres Sándor valamilyen díj átadására Bécsbe meghívást kapott, úgy éreztük, meghívhatjuk őt a mi nem messze, Dél-Tirolban, Innsbrucktól délre tartott konferenciánkra. Először úgy is volt, hogy eljön. De a tiszteletére tartott fogadáson a magyar kultúrattasé azt tanácsolta neki, hogy ne menjen el az országgal szemben ellenséges társasághoz. Ez elég volt ahhoz, hogy ne jöjjön el hozzánk. Ezzel szemben Ceausescu nagyon ügyes, látszólag liberális politikát vezetett be a nyugati közvélemény elaltatására. Ő kiengedett magyar írókat, művészeket. 1972-ben, amikor Karintiában, San Georgenben tartottuk a konferenciát, és oda fogunk visszamenni sok év után jövőre is, Lászlóffy Aladár s ha jól emlékszem, Sigmond István és még egy erdélyi író kijöhetett hozzánk. A következő években Illyés Kinga, Farkas Ibolya, Lojinszky Lóránt színművészek jöttek. Veress Dániel író kétszer is volt nálunk. Szóval, Erdélyből jöhettek. Kezdetben jugoszláviai résztvevők is voltak. De ahogy arra most is utaltak az előadásokban, 1974 körül megkeményedett a titói nemzetiségi politika, olyan nagy lett a nyomás, hogy az a két jugoszláviai értelmiségi, aki benn volt a mi elnökségünkben, nem tudta ezt már tovább vállalni. És hogy mikor jött ki az első magyarországi vendég? 1978-ban Damülsben, Ausztriában az első magyarországi előadónk, Frenkl Róbert. Ő akkor sportorvos volt, fontos ember. Mégsem tüntettük fel név szerint, mert az volt az álláspont, hogy ezzel ártanánk neki. Úgy szerepelt egy előadással a magyar sport helyzetéről a programban, hogy az előadó a Nemzetközi Olimpiai Bizottság vendége. Ő ugyanis kint volt egy nemzetközi megbeszélésen Bécsben, és ezt felhasználta arra, hogy eljöjjön hozzánk. Egy bátor, nyílt, őszinte előadást tartott a magyar sport helyzetéről. Azóta szinte minden évben kijött, gyakran előadóként is. Éveken át az evangélikus egyház képviselője volt körünkben. A rendszerváltás után az evangélikus egyház országos felügyelője lett, egyetemi tanár, szellemes előadó, mint arról most is meggyőződhettünk. A szabadegyetemnek már vannak társegyesületei: a budapesti, az erdélyi és a délvidéki kör. A budapestinek Frenkl Róbert az elnöke. Legelőször én voltam, perszonálunióban, aztán Topolánszky Ákos szociálpolitikus, és tőle vette át Frenkl Róbert. 1979-ben Mönichkirchenben, a magyar határtól nem meszsze, Alsó-Ausztriában tartottuk a konferenciát. Jelzést kaptunk: hívjuk meg Keresztury Dezsőt, aki akkor a Magyarok Világszövetségének alelnöke volt, és a rendszer szemében elfogadott ember. Ha tarthat nálunk előadást, akkor más is jöhet. ĺgy aztán elértük, hogy vele együtt kijöhetett Andrásfalvy Bertalan, a híres pécsi etnográfus, a szintén etnográfus Krizsa Mária és Losonci Anna szociológus, a forradalom alatt a börtönben elhunyt Losonci Gézának a lánya. Ez nagy lépés volt. A ’80-as évek kezdetétől már engedtek ki embereket, de ez is változó volt. Nagyjából úgy a ’80-as évek közepétől már rendszeresen voltak magyar előadók is. Röviddel a rendszerváltás előtt, talán ’88-ban volt ez, Strasbourg mellett tartottuk a konferenciát, amelyen két magyarországi előadó volt, akik akkor még barátságosan beszélgettek egymással: Bauer Tamás és Csurka István. Azóta már nem állnának szóba egymással. Mindkettőnek érdekes előadása volt. Mi tehát kinyitottuk a kaput. Csoóri Sándor gyakran szerepelt nálunk, de itt volt Molnár Gusztáv, Vásárhelyi Miklós és sokan mások. Nem akartuk magunkat soha egyetlen párt vagy irány mellett elkötelezni, és kizártuk a szélsőségeket. Tehát aki rasszista, szélsőjobboldali vagy demokráciaellenes volt, akár jobb-, akár baloldalon, azokat nem hívtuk meg, azokat nem kívántuk a sorainkban látni.

Mikor kerültek a látókörükbe a csehszlovákiai magyarok?

Ők valamivel később. A ’80-as évek második felétől volt előadónk többek között Duray Miklós, Bauer Edit, Dobos László pedig kétszer is járt nálunk. Egyszer előadást tartott a szlovákiai magyar kisebbség helyzetéről, az 1995-ik évi gyulai irodalmi estünknek meg a főszereplője volt.

A szabadegyetemen elhangzott előadások magas színvonalúak, az élet minden területét érintők voltak a múltban, de a mostani rendezvényen is. Világiak elsősorban. Mennyire fontos szempont az, hogy ez a rendezvény a protestánsok és a hívők találkozója legyen?

Fontos szempont, hogy protestáns kezdeményezés, mert az alapítók, a katolikus Szabó Zoltán kivételével, aki mellettünk állt, segített a kezdeteknél, de nem akart katolikus létére egy protestáns elnevezésű és alapokon álló szervezetben vezető szerepet, szóval a többiek mind protestánsok voltak. Ezért nem volt Szabó az elnökségünkben. Ez azóta megdőlt, van már római katolikus tagja is az elnökségünknek, persze ökumenikus beállítottságú kell, hogy legyen. A protestáns alapállás fontos. A protestantizmus haladó hagyományára építünk, bár ez nem jó szó, nagyon lejáratták az utóbbi fél évszázadban. A tordai országgyűlés 1568-ban elismerte a lelkiismereti szabadságot, erre építünk. De hangsúlyozni szeretném: az elnökség és a vezetőség túlnyomórészt protestáns és hívő. Hogy a közönség körében mennyi a hívő, mennyi nem, azt nem tudom. Szép számmal vannak itt lelkészek főleg Erdélyből, hiszen ott a protestáns lelkészeknek a kisebbségi életben általában kulturális, népnevelő, népvezető feladatuk is van. De nyilván vannak olyanok is, akik nem hívők. Például Hanák Tibor filozófus kétszer is volt előadónk, már meghalt, ő magát nyíltan agnosztikusnak nevezte. Ha jól emlékszem, egy ökumenikus konferencián volt egy nagyon érdekes vita közte és Békés Gellért bencés tanár között, aki a római San Anzelmo Egyetem ökuméniaprofesszora volt. Ez egy nagyon érdekes beszélgetés volt a hitről, a hit alapjairól, Istenről. Tehát ebből a szempontból is nyitottak vagyunk. A ’95-ös gyulai ökumenikus konferencia, sajnos, nem ismétlődött meg, pedig érdekes lenne. Erre Gyulai Endre püspök egészen kivételes engedélyével került sor, és egyedi alkalom volt. Például Feldmayer Péter is áhítatot tartott, a zsidó hitközség részéről. Mondjuk, muzulmánt még nem hívtunk meg, de van egy Németh Pál nevű református lelkész, nagy arab- és muzulmánbarát és -ismerő. Nincs kizárva, hogy egy következő alkalommal ő is itt lesz.

Úgy látom, hogy a mostani rendezvényen sok a 30-40 éves, sőt a még náluk fiatalabb is. Szükségesnek tartja ezt az épp most zajló nemzedékváltást?

Nagyon fontosnak és szükségesnek. Ezért küzdünk. Nem könnyű ma fiatalokat találni és toborozni erre a célra. Most nagyon örülünk, hogy érdeklődést mutatnak, mert ez is hullámzó. Volt, hogy 20-25 fiatal is megjelent, például Beregfürdőn külön műsoruk volt: fiatalok délutánja és estje. Ezt az utóbbi 2-3 évben nem tudtuk megismételni, mert kevesebben voltak. De itt most biztató jelek vannak, és ez az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem jövőjének a záloga.

A szabadegyetem egyik nagy érdeklődést kiváltó előadását az előzőkben már említett Frenkl Róbert tartotta A sport mint konfliktusforrás és megoldás címen. Beszélgetőpartnere a komáromi származású, jelenleg a magyar vízipóló-válogatottban játszó Gergely István volt. A fiatalember megnyerte a közönség tetszését büszkén vállalt hovatartozásával, identitástudatával, amelyről, mint kijelentette, soha nem akart lemondani.

Viszonylag gyors és sikeres pályafutása hogyan s mivel indult?

Hatéves koromban írattak be a szüleim Komáromban egy úszótanfolyamra. Mivel az edzők vízilabdások voltak, kimazsolázgatták a tehetségesebbnek tűnő gyerekeket. Én is közöttük voltam. ĺgy kezdtem ott a pályafutásomat és maradtam is Komáromban tizennyolc éves koromig. Aztán Pozsonyban felvettek az építészeti egyetemre. Ekkor volt Berlinben az olimpiai selejtező, onnan valószínűleg sikerült volna kijutnunk az atlantai olimpiára. Engem a rektor választás elé állított: vagy vízilabda, vagy iskola. Ha elmegyek a selejtezőre, ott kell hagynom az egyetemet. Ezzel egy időre el is dőlt a sorsom, mert én a vízipólót választottam. Az olimpiára sajnos nem jutottunk ki. Pozsonyban még játszottam két évet, aztán átmentem Novákyba, majd külföldre, végül Magyarországon állapodtam meg.

Külföldön melyik csapatban, melyik ország színeiben játszott?

A nemzetközi sportéletben ez úgy zajlik, hogy meghirdetnek egy posztot, és erre keresnek játékosokat. ĺgy kerültem ki Szardíniára egy évre, majd Spanyolországban két évet töltöttem, és voltam három hónapot Izraelben. Tapasztalatban sokat adott mindhárom helyszín.

Miért nem maradt kint valamelyik csapatnál? Vagy ezek csak meghatározott időre szóló szerződések voltak?

Minden sportoló olyan csapatba szeretne igazolni, ahol jól keres és eredményes tud lenni, nagyobb sikereket tud elérni. A szlovák válogatott igazából nem volt nagy csapat. Mindenkit meg tudtunk szorongatni, de kimagasló eredményt sohasem értünk el. A sydneyi olimpia sikeres volt, mert szlovák csapat először volt olimpián. De ott sem szerepeltünk túl fényesen. Szlovákiában vannak jó játékosok, ám a sportág rossz irányban halad. Igazán senkinek nem szívügye. Beszélnek róla, de nem tesznek érte semmit. Sok lehetőséget látok, amivel előbbre lehetne vinni az egészet, de úgy érzem, egyelőre süket fülekre találnék. Engem az akkori legjobb magyarországi csapat, a Honvéd keresett meg és ajánlotta fel, hogy játsszak náluk. Most hat éve, hogy a Dominó Honvédba igazoltam, és azóta megnyertünk mindent, amit csak lehetett.

A szlovák csapatban magyarként hogyan fogadták be? És a magyar pólósok között a „felvidéki fiú” volt, vagy elfogadták annak, aki: Gergely Istvánnak?

A szlovák csapatban a helyzetem pluszmunkát igényelt, de ez természetes volt. Mire eljutottunk a felnőtt válogatottsághoz, már ugyanolyan játékos voltam, mint bármelyik csapattársam. Belátták, hogy fontos része vagyok a csapatnak, bármilyen is az anyanyelvem vagy a szlovák akcentusom. Tudták, hogy a célt csak akkor érjük el, ha közösen dolgozunk érte. ĺgy a fenntartások velem szemben megszűntek. Pályafutásom alatt azt tapasztaltam meg, hogy ott merülnek fel a nemzetiségi kérdések, ahol csak egy nemzet él. Ott hallomás alapján terjednek a hamis információk. Ahol a lakosság vegyes, ott sokkal megértőbbek. Pesten először persze hogy szlovák gyereknek szólítottak. De hozzátették, hogy ne változzak meg, ne váljak olyanná, mint ott sokan. Maradjak meg annak a józan parasztgyereknek, amilyen voltam, és bízom benne, amilyen most is vagyok. Mivel Szlovákiában születtem és ott tudtam magyarnak lenni, annak is maradni, ezt átmentettem magammal Magyarországra is. Itt talán sokan irigyek rám, hogy pontosan meg tudom fogalmazni, mit jelent számomra a „magyarnak lenni” érzés. Nekem tiszta ez az eszme. Talán azért tartanak úgymond józan parasztgyereknek, mert merem vállalni azt, aki vagyok. Míg környezetemben jó páran nem.

További aktív pályafutását hogyan képzeli el?

A kérdés nagyon időszerű. Szerintem az a sportoló hibázik, aki erre nem gondol, hiszen a váltást elő kell készíteni. A sportoló addig fontos a klubja, de az ellenfél vagy a média számára is, amíg teljesít, amíg profin áll hozzá a sporthoz. Amint nem tud csúcsokat dönteni és már nem reklámhordozó a médiában, nem ér semmit. Senkinek nincs rá szüksége, nem kap pénzt semmihez, téved, ha azt hiszi, tárt karokkal várják mindenhová.

Ez elég kegyetlenül hangzik...

De így van. Vagy kilencvenkilenc éves koromig megpróbálok vízilabdázni, és közben hülyét csinálok magamból, vagy tudatosan készülök a befejezésre, és átállok egy másik munkára. Nem szeretnék megélhetési sportoló lenni és minden erőmet arra fordítani, hogy eltartson a vízilabdázás. Mást is szeretnék csinálni. Négy év múlva, harmincnégy évesen szeretném a vízilabdát befejezni. Aztán hogy medenceközelben maradok-e mint edző, csapatvezető vagy menedzser, ez talán még belefér az elképzeléseimbe. De inkább másfelé kacsingatok. A váltásra azonban fel kell készülni, tanulni, kapcsolati tőkét kiépíteni. Erről most többet nem szívesen beszélnék.

Ha mégis edző maradna, fel tudná karolni a tehetséges komáromi fiatalokat?

Nagyon szeretnék ott segíteni nemcsak a vízilabdásoknak, hanem bármilyen más sportolónak is, ha erre igényt tart: tanácsot adni, a kluboknak pénzt szerezni, egy-egy rendezvényre elmenni vagy magyarországi kapcsolataimat mozgósítani. Mindezt szívesen megteszem, ha elmondják igényüket. Az utóbbi hat évben egyszer hívtak meg Komáromba díjátadásra egy vízilabdatornán. Ebből én azt a következtetést vontam le, hogy nincs rám szükségük. Pedig én az ő helyükben bizony kihasználnám azt, hogy van egy onnan származó sportoló, egy ismert arc. De ne kelljen már rájuk erőltetnem a szívességet...

Ne vegye rossz néven, de nem sokat hallottunk Önről a szlovákiai magyar médiában sem...

Az Új Szóból Zsigárdi Laci a komolyabb mérkőzések után többször megkeresett. De tény, hogy például a vízilabdás gyerekek nem ismernek. Én tizenéves koromban mindenkit ismertem a medencében, a fejemben volt a teljes válogatott. Akkor Roman Poláček volt a legnagyobb vízilabdás, és én tudtam, hogy ő kicsoda. Az öcsém a példaképét a pénztárcájában hordta, úgy nőtt fel vízilabdásnak. Engem nem ismernek meg a gyerekek a komáromi uszodában. Nem látom bennük azt az elszántságot, ami bennünk megvolt. Talán kényszerből csinálják, nem elhivatottságból. De így soha nem lesz belőlük jó pólós.

Ön az első pillanattól kezdve érezte az elhivatottságot?

Édesanyámnak elég nagy szerepe volt ebben, meg másrészt ez adottság is. Nem szeretek veszíteni, és ha elkezdek valamit, azt rendesen el akarom végezni. Ha egy mérkőzés rosszul sikerül és kikapunk, éreznem kell a kellemetlenséget, meg hogy legközelebb megpróbálok jobb lenni. Ha nincs ez az érzés, nincs, ami előre vigyen. Hogy több edzéssel, nagyobb erőfeszítéssel tudjak majd nyerni. Ezt ma nem látom a komáromi vízilabdásokban.

Jelenlegi csapatában értékelik Önben ezt a kitartást és elszántságot?

Úgy érzem, nagyon-nagyon megbíznak bennem mind a vízben, mind a parton. Nem vet rám rossz fényt, hogy kétszeres olimpiai bajnokok teszik azt a vízben, amit mondok nekik. Elfogadnak ugyanolyan sikeres sportolónak, mint amilyenek ők. Dicsérnek egymás közt a csapaton belül, de a médiában is. Én nagyon büszke vagyok arra, hogy ilyen emberekkel játszhattam, hogy köztük csiszolódhattam olyan játékossá és emberré, mint amilyen most vagyok.

A szabadegyetem résztvevői pontozással a legsikeresebbnek Horváth Gizella egyetemi docens előadását minősítették. A Partiumi Keresztény Egyetem Bölcsészettudományi Karának dékánja a toleranciára való nevelés általuk kitalált és igen sikeresnek bizonyult módszerét ismertette a hallgatósággal. A nagyváradi egyetemen 1994-ben egy különleges képzést tartottak a tanárok részére, az úgynevezett pedagógiai disputát. Egy évre rá megszervezték az első magyar nyelvű vitaversenyt. 1998-ban létrejött a Romániai Disputa Egyesület, 2000-ben pedig ennek erdélyi testvérszervezete. Az immár országos mozgalommá nőtt kezdeményezésről csupán egy villáminterjút sikerült készítenem a rendkívül rokonszenves Horváth Gizellával, aki sietett haza, egyetemi hallgatóihoz.

Milyen meggondolásból indították el a vitamozgalmat?

Meggyőződésünk, hogy mindent meg kell tenni a közéletben aktív fiatalok képzéséért. A vitára való felkészültség pedig egyik módja a demokratikus politikai életben való részvételnek. ĺgy tanulják meg a szabályait és e szabályok megtartását.

A vitakészség magabiztossá teszi a fiatalokat, megtanulnak határozottan fellépni és érvelni. De ahogy Ön is elmondta, nagyfokú toleranciára is nevel a disputa. Ez is céljuk volt?

Igen, maguk a résztvevő fiatalok mondják, hogy minden helyzetben képesek magukat kivágni. Persze nem csak erről van szó. Hiszen fejlesztjük a beszédkészséget, a másik figyelmes meghallgatásának készségét, tanulnak érvelni, cáfolni, információkat begyűjteni és nem utolsósorban csapatban dolgozni. A vitaversenyeken ugyanis csoportmunka folyik, ezt is értékeljük. A fiatalok megtanulják, hogy a másképpen gondolkodó nem feltétlenül ellenség, ő is racionális lény, neki is vannak érvei. Ezek megértése a toleranciát és a kompromisszumkészséget fejleszti a fiatalokban.

Mit tapasztaltak: a román–magyar viszonyon is javított, javíthat a jövőben ez a fiatalok körében egyre népszerűbb mozgalom?

Magában a vitamozgalomban ez már megtörtént. Vannak román és vannak magyar vitakörök, és ezek jól együttműködnek. Toleráljuk egymást. Ők megtanulták, hogy mi magyarul vitázunk, mert románul nem tudunk olyan jól érvelni. Ezt figyelembe veszik, ha pályázatot írnak ki vagy ha projektet terveznek meg.

A versenyző középiskolás fiatalok hogyan élik meg, hogy néha könnyebb helyzetben vannak, mert magyar csoportokkal versenyeznek, máskor meg nehezebben, hiszen románokkal együtt szerepelnek, idegen nyelvű közegben, idegen zsűri előtt?

Nincs problémájuk. Attól ugyan nem fognak jobban tudni románul, hogy részt vettek egy ilyen versenyen, de ezek a fiatalok sokkal nyitottabbá válnak.

Tehát jó ötlet volt elindítani a vitamozgalmat?

Persze, nem bántuk meg. Most annak örülnénk, ha be tudnánk vonni néhány fiatal pedagógust, mert mi már kezdünk kiöregedni belőle.