A nyugatos Kalligram

Produktív ötlete a Kalligram áprilisi (nyugatos) számának, hogy a Nyugat folyóirat megidézéséhez – a Másik Nyugat című összeállításban – Kálmán C. György kiváló (Avantgardista ön-értékelések című) tanulmányát társították. Igaz, magában a nyugatos blokkban is több helyen megidéződik a százéves fórumnak az avantgárdhoz való felemás viszonyulása – kitüntetett helyen Szili Józsefnek A Nyugat modernsége című tanulmányában. Az már azonban nemcsak termékeny olvasatot kínáló szerkesztői lelemény, hanem ragyogó ötlet, hogy a Nyugat-blokkban a folyóirat nesztoraihoz és vezéregyéniségeihez kötődő nők jutnak főszerephez, s nemcsak Babits, Kosztolányi vagy Karinthy felesége, s nemcsak róluk, hanem általuk is szól a Kalligram áprilisi száma. Természetesen további példák is hozhatók szép számmal a lap tagoltságának és anyaga koncepciójának átgondoltságára; például Borgos Anna egy dolgozata a hátsó, kritikai traktusban több szállal is kapcsolódik a legújabb kötetét ismertető kritikával: Portrék a Másikról (Alkotónők és alkotótársak a múlt századelőn) című kötetét Séllei Nóra recenzálja. És a sor persze hosszan folytatható volna. (Más példa, másfelől: Szilágyi Judit Osvát és a nők című ragyogó tanulmánya mintegy összeköti a blokk szereplőit.)

A lapot Grendel Lajos prózája nyitja – meglepő ez a novellának titulált szöveg, igaz, önmagában már az is meglepő, hogy Grendel visszanyúl a New Hont-tematikához és visszakanyarodik a New Hont-os szövegépítkezés attitűdjéhez. Márton László ezt követő Grendel-laudációja a meghitt (nem bizalmas, hanem avatottan közeli) írótársi olvasat legjobb fajtájából való, s az első három Grendel-regényt hozza közel.

Csehy Zoltán Homokvihar című, első ránézésre legalább négyszáz sorosnak tetsző (pazar) műve a tartalomjegyzék meghatározása szerint vers, a szöveg előtti szerzői instrukció szerint librettófoszlány, s a kettő persze nem ellentmondás; az első olvasatban magát apatörténet-felmondónak szituáló megszólalás történetek enumerációjává áll össze (és pörög is szét menten).

Pályi András huzamos hiánya a lapban most tűnik föl, Az élet méze című regényrészlete olvasása közben, de ez akkor is igaz volna, ha történetesen az előző számban is szerepelt volna; utánanézni most nincs mód, s nem is fontos, most ez a próza a fontos, tagolt mondatai, szikár párbeszédei, sorjázó kérdései.

Marno János négy verse egy irodalmi kvartett, vagy inkább quattro stagioni, azonos alapon más-más feltéttel, az embert a keresetlen közvetlenség hangja szólítja meg. Gergely Ágnes verse (A cellamély, két vetületben) ellenben a szorongás hangját közvetíti, a rezignált szorongásét (ha van ilyen), szikáran.

Anne Enright novelláját (Párna; Csikai Zsuzsa fordítása) a szerzőről szóló kimerítő ismertetés előzi meg (Kurdi Mária bevezetője): a novella tárgyával (fiatalok) és ezek megszólaltatásával kelt figyelmet („– Hogy lehet az, hogy a hajkondicionáló mindig úgy néz ki, mint az ondó? / Másnap reggelre eltűnt a haj?kon?dicionáló.”)

Szolcsányi Ákos két vers erejéig kap helyet a lapban, Plamen Antonov kortárs bolgár költő egy rövid versválogatással (Bojkov Nikoláj és Gerevich András fordításai).

A már említett Másik Nyugat című összeállításról dióhéjban annyit, hogy szem-szájnak ingere, látványos oldalak, rengeteg idézet és megidézés; nő nő hátán: mire föl szegény Osvát Ernőt megint egy fokkal beljebb fogadjuk a szívünkbe. Kálmán C. György tanulmánya (a magyar avantgárd önértelmezési kísérleteiről) az irodalomtörténeti alapmunka minden erényét felmutatja; a lapot záró recenzió (Seregi Tamás munkája) Stan?deisky Éva Kassák, az ember és a közszereplő című tanulmánykötetét ismerteti.

Élvezetes szám, nagyon különféle olvasói igényeket kielégítő.