A nyelvjárásnak összetartó, azonosító ereje van

VRABEC MÁRIA

Az indoklás szerint az elismerést azért kapta, mert irányítása alatt a magyar tanszék „nagyszerű tudományos, oktatási és emberi közösséggé érett az elmúlt években, meghatározó tényező lett a szlovákiai felsőoktatásban, továbbá az egyetemes és a kisebbségi magyar tudományban és kultúrában”. Sándor Anna kollégái és diákjai a megmondhatói, hogy ezek nem csupán üres szavak.

Tíz éve vezeti a magyar tanszéket, és az idén személyes jubileumot is ünnepel. Ennél szebb ajándékot aligha kaphatott volna.

Nagyon jóleső érzés volt, hiszen amikor a mindennapi munkáját végzi az ember, nem arra számít, hogy díjazni fogják érte. Külön plusz az egészben, hogy a tanszék vezetőjeként végzett munkámért kaptam az elismerést, és ezért úgy érzem, nemcsak nekem szól, hanem minden kollégámnak, aki hozzájárult ahhoz, hogy valóban ilyen jó közösség legyünk. 2001-ben, amikor átvettem a tanszéket, mindhárom docensünk nyugdíjas korú volt, nekem doktori címem volt, a fiatal kollégáknak pedig nem volt még tudományos fokozatuk. Mégis tudtam, hogy építhetek rájuk, mert nagyon jó kapcsolatuk volt a hallgatókkal, érdekelte őket a kutatás, és mind szakmai, mind emberi szempontból el tudtam képzelni az együttműködést velük. Csapatmunkaként fogtam fel a tanszék arculatának kialakítását, és úgy vélem, engem igazolt, hogy az Arany János-díjat még előttem megkapta két fiatal oktatónk, Benyovszky Krisztián és Csehy Zoltán, illetőleg az Arany János-érmet Szabómihály Gizella és Vančoné Kremmer Ildikó.

A nyitrai magyar pedagógusképzésnek országos viszonylatban is kiemelt helye van, hiszen azok többsége, akik alap- és középiskolában tanítottak, tanítanak, innen került ki. Számít ez ma még?

Azt hiszem, igen. Sok hallgatónk jön vissza továbbképzésre, mert elégedettek voltak a tanszék munkájával, és sokszor a volt végzőseink is ide küldik a saját gyermekeiket vagy diákjaikat. Ez nagyon megtisztelő, de nem ülhetünk a babérjainkon, mert a potencionális hallgatóink száma folyamatosan csökken. A déli régiókban a legalacsonyabb a születések száma, sok homogén magyar házasságból is szlovák iskolába jár a gyermek, ezért a továbbképzés irányába kell nyitnunk. A következő akadémiai évben indul egy új szakunk, magyar–szlovák kétnyelvű ügyvitelszervezés, azok számára, akik a különböző hivatalokban és más ügyfélfogadó helyeken dolgoznak. Hiába teszi lehetővé a nyelvtörvény, hogy az ügyfelek magyarul nyújtsák be a kérvényeiket, ha ezekre megfelelő terminológia híján a magyarul beszélő hivatalnokok sem tudnak válaszolni. Az adminisztrátoroktól nagyon sok helyen megkövetelik a diplomát, és gyakran olyan szakokat végeznek el, amelyeknek semmi hasznát nem veszik a munkájukban. Itt viszont olyan ismereteket szerezhetnek, amelyekkel segítik az ügyfelet, és a nyelvhasználatunk leggyengébb részét, a hivatali kommunikációt is erősítik. Azoknak a tisztviselőknek pedig, akik e tekintetben szeretnék képezni magukat, ősszel indítunk egy akkreditált továbbképzést.

Említette, hogy a jövőben demográfiai okok miatt kevesebb diákra lehet számítani. Azt is érzékelték itt, a magyar tanszéken, amire szinte minden felsőoktatási intézményben panaszkodnak, hogy az utóbbi években egyre kevésbé felkészült diákok jelentkeznek?

Inkább azt mondanám, hogy nagyon nagyok a különbségek. Még csak nem is a középiskola, hanem a tanár személye a meghatározó, rajta múlik, hogyan oktat egy tantárgyat. Ha komolyan veszi a dolgát, nem fordulhat elő például az – hogy nyelvészként egy kicsit hazabeszéljek –, hogy alig tanít nyelvtant, csak az irodalommal foglalkozik. Végeztem egy felmérést az elsőéveseink között és kiderült: diákjaink hatvan százalékénak a középiskolai nyelvtanoktatása kimerült abban, hogy az első év elején megírtak egy tollbamondást.

Nem függ ez össze azzal az idegen nyelvek oktatásában is elterjedt szemlélettel, hogy a nyelvtani szabályok ismerete nem fontos, a lényeg, hogy beszélni, írni tudjunk?

Soha nem voltam híve a definíciók számonkérésének, azt vallom, hogy a nyelvtan is legyen nyelvhasználat-központú, de bizonyos fogalmakat nem lehet mellőzni. A magyar középiskolákban főleg azért lenne fontos erre odafigyelni, mert a diákok nagy része szlovák főiskolákon, egyetemeken folytatja a tanulmányait. Ők az életben soha többé nem találkoznak magyar nyelvtannal, a továbbiakban csak gyöngülni fog ez a tudásuk. Külön kiemelném azt a tényt, amit a kutatásaim is igazolnak, hogy a szlovákiai magyarok többsége nyelvjárásban szocializálódik, és ezt még mindig nem ismerik el minden iskolában a köznyelvvel egyenértékűnek. A magyartanárnak ismernie kellene a diákok nyelvjárási hátterét is ahhoz, hogy helyesen közelítse meg a nyelvtantanítást, mert a magyar nyelv egyik alapelve, az írd, ahogy hallod, sok esetben megdől. Tornalja környékén például nem használják a hosszú mássalhangzókat, azt mondják: „etem, itam, eből, aból”. Természetes, hogy a tollbamondásoknál is ez a leggyakoribb hiba, a pedagógusoknak e térségben fokozottan fel kellene hívniuk a figyelmet a nyelvjárás és a köznyelv közötti különbségre. Nem szabad stigmatizálni a nyelvjárást, mert ezzel az emberek identitástudatát is rombolhatjuk, de tudni kell, mikor melyik nyelvi normához igazodjunk.

A nyelvjárásban minden elfogadható? Még az is, ami egyébként súlyos nyelvi vétségnek számít?

A nyelvjárásban az elfogadható, amit az adott közösség használ. Formális beszédhelyzetekben a köznyelvi norma, szűkebb közösségben pedig a nyelvjárási vagy ifjúsági norma érvényesül, aszerint, mit kíván a beszédhelyzet. A nyelvjárás azonban semmiképp nem irtandó vadhajtás, mert összetartó, azonosító ereje van – ez akkor mérhető le a legjobban, amikor azonos vidékről származó emberek idegenben a beszédmód alapján jönnek rá, hogy földijei egymásnak. Az igazán nagy baj az, hogy vulgarizálódik a nyelv, sajnos, már a nők is céltalanul, szinte kötőszóként használják a durva kifejezéseket, ami persze a férfiaknál sem fogadható el. Egyre pongyolább, igénytelenebb a beszédünk, de ennek nagyon sok oka van, kezdve a családoknál, ahol egyre kevesebbet beszélgetnek, az igénytelenné váló médián át egészen az iskoláig. Minden területen a passzív befogadásra korlátozódott a nyelvhasználat, pedig pallérozni, fejleszteni csak úgy lehet, ha próbáljuk a saját gondolatainkat kifejezni, tehát alkotunk.

Nagyon sok, magyar iskolákat végzett embernél is azt lehet tapasztalni, hogy konyhanyelvvé silányult a magyar nyelvtudása. Ennek is a beszűkült használat az oka?

Egyértelműen. Ha valaki soha nem megy olyan társaságba, ahol a köznyelven kell kifejeznie magát, nem fejlődik ki ez a képessége. Írásban talán még tudja használni, de a beszédben már nem, mert nem kerül olyan helyzetekbe, ahol erre lenne szüksége.

Abban, hogy ezt a témát kezdte kutatni, nyilván nagy szerepe volt annak a ténynek, hogy a saját bőrén tapasztalta a szórványlét sajátosságait, a Nyitra melletti Kolonban él. Tudatosan készült nyelvésznek?

Magyar–történelem–latin szakon végeztem Pozsonyban, és több mint tíz évig tanítottam magyart a nyitrai gimnázium magyar tagozatán, majd miután az 1979-ben megszűnt, történelmet a szlovák osztályokban. Miután egy minisztériumi ellenőrzést követően bekerült az értékelésembe, hogy akármilyen jók az eredményeim, érezni a kiejtésemen, hogy magyar vagyok, felmondtam. Átmenetileg a koloni gyermekotthonban dolgoztam nevelőként, közben elkezdtem kutatni Kolon nyelvjárását, és megszereztem az egyetemi doktori címet. 1990-ben kerültem a magyar tanszékre, ahol máig is folytatom ezt a munkát.

Ha az ember a saját szülőfaluja nyelvjárását kutatja, meglehet benne a kellő tudományos távolságtartás?

A kutató akkor kerülhet legközelebb az igazsághoz, ha ismeri az adott nyelvjárást. Velem nem tudja elhitetni az idős néni, hogy ő a jön szót használja a beszélt nyelvben, ha közben beállít hozzá a szomszédasszony, és úgy fogadja: „hát meggyütté Maris?”. Ez is arról szól, hogy az adatközlők sokszor szégyellik, hogy nyelvjárásban beszélnek, pedig ami természetes, azon nincs szégyellnivaló. Természetesen erős az érzelmi kötődésem ehhez a vidékhez, az itt beszélt nyelvjáráshoz. Amit a gyűjtések során hallok, amögött látom a társadalmi folyamatokat, egy-egy közösség asszimilációját, és annak okait is, de amikor az objektív adatokat jegyzem fel, az érzelmektől el kell vonatkoztatnom. Megjegyzem, Zoboralja valóban nagyon veszélyeztetett, de nem eshetnek a magabiztosság bűnébe a többi magyarlakta régióban sem. Sokkal többet kellene azzal foglalkoznunk, miért kezdték el már a Csallóközben is szlovák iskolába járatni a gyermekeiket a magyar szülők.

Nyelvészként, pedagógusként mit gondol, miért van ez?

Nagyon sok tényező játszik itt szerepet az önfeladástól a fenyegetettség és a kisebbrendűség érzésén át egészen a tájékozatlanságig. Továbbra is él az a mítosz, hogy a szlovák iskolából jobban lehet érvényesülni, pedig minden felmérés azt igazolja, hogy a magyar iskolában kétnyelvűvé nevelik a gyermeket, és így sokkal több lehetőség nyílik meg előtte. A kimutatások szerint többen szereztek magasabb iskolai végzettséget azok közöl, akik az anyanyelvükön tanultak, de ezek az információk mintha nem jutnának el a szülőkhöz.

Nem lehet a fő ok az, hogy az anyagi javak sok magyar számára fontosabbak, mint a szellemi értékek?

Az identitás feladása is egyfajta értékvesztés, ami pontosan besorolható abba képbe, hogy Szlovákiában a magyarlakta vidékeken a legtöbb a válás, az abortusz és az öngyilkosság. Van egy elég komoly réteg, amely teljesen elbizonytalanodott azt illetően, hová tartozik, mi a fontos számára. Rögtön akar mindent, nem reális célokat hajszol, vagy teljesen céltalanul teng-leng, és ez nagy baj. Minden közösségben komoly károkat okozhat, ha csak az anyagiakra összpontosít, de kisebbségben a negatív dolgok még erőteljesebben hatnak.

Az egyik tanulmányában olvastam, hogy míg a múltban a nők, most már inkább a férfiak ragaszkodnak jobban az anyanyelvükhöz, a közösségük hagyományaihoz. Mi ennek az oka?

Régen a nők alig jártak el otthonról, fontos dolgokban mindig a férfiak döntöttek. Ma már több a magasan iskolázott nő, mint a férfi, és ha a nők szlovák környezetbe kerülnek, könnyebben feladják a nemzetiségüket. Amikor gyűjteni járok, és figyelem az utca nyelvét, a gyerekek között is hallom, hogy a szlovák iskolába járó fiúk még beszélnek magyarul, de a lányok már nem. Eleve alkalmazkodóbbak, és sok esetben ezt a túlzott megfelelési kényszer okozza, hogy a nők a barátok vagy kollégák befolyása alatt szlovák iskolát választanak. Amikor egy háztartási gépet vásárolnak, kikérik a szakember véleményét, de a gyerekük sorsáról meggondolatlanul döntenek. Nem vállalásról és kötelességről beszélek, csak azt mondom, hogy ragaszkodjunk ahhoz, ami a miénk, mert ez a világ legtermészetesebb dolga.

Kutatóként most mivel foglalkozik?

A palóc nyelvjárásterület nyelvhasználati sajátosságaival, valamint az anyanyelvi oktatás és a nyelvjárási háttér összefüggéseivel. A budapesti ELTE nyelvészeivel közösen dolgozunk a Kárpát-medencei magyar nyelvjárások új atlaszán. Az utolsó az ötvenes években gyűjtött anyag alapján jelent meg, ennyi idő után nemcsak azt lesz érdekes összehasonlítani, mennyi változatban használunk egy-egy kifejezést, és mennyi kifejezés halt ki a társadalom átalakulása miatt, hanem azt is, hogy az egykori kutatópontokon egyáltalán beszélnek-e még magyarul. A Nyitra környéki kutatópontok, Nagyhind, Barslédec és Nyitragerencsér erősen asszimilálódtak azóta, sok kifejezést már csak szlovákul ismernek az emberek, de ez a tény is önmagáért beszél.

A nyitrai magyar tanszéktől nem lehet elvonatkoztatni Malina Hedvig esetét, hiszen ide jött vizsgázni, amikor megtámadták. Ön volt az első, aki megérezte, hogy ez talán nem egyszerű bűnügy, jobb lesz, ha lefényképezik, hogy néz ki. Utólag, sajnos kiderült, hogy igaza volt.

Amint megláttam a feliratot a blúzán az volt az első gondolatom, hogy ezt le kell fényképezni, mert letagadhatják. Ismertem azt a politikai garnitúrát, amely akkor került hatalomra, tudtam, hogy bármire képes, és hogy nekünk többszörösen bizonyítanunk kell az igazunkat. De ami következett, és ami azóta is történik, arra nem számítottam. Szerencsére, a tanszéket nem zilálták szét a történtek, inkább még összetartóbb közösség lettünk attól, hogy tanúi voltunk a történteknek.