A múzsa időnként malátát főz

Jól jelzi a Kalligram Kiadó gondozásában megjelent Zsebcselek című kötetnek az olvasók széles körében elért sikerét, hogy a közelmúltban immár harmadik kiadása került a könyvesboltok polcaira. Szigeti László Bohumil Hraballal készített interjúregénye mára nélkülözhetetlen forrásmunkává vált a Kelet-Közép-Európa méltán világirodalmi jelentőségű alkotójának életművét kutatók, egyben a szélesebb olvasóközönség körében is. A beszélgetőtárs és az interjú szövegét lejegyző Szigeti a Zsebcselekkel egyfajta kulcsot kínál olvasóinak Hrabal munkásságának egészéhez, rejtőzködő személyiségéhez, miközben betekintést nyújt az alkotó műhelytitkaiba is. A kötet Hrabal műveinek mélyebb megértésére, az életmű eredetvidékének, a neves alkotó élményvilágának feltárására, egy kimagasló közép-európai krónikás lelke lépték nélküli térképének megrajzolására tett kísérletként is értelmezhető.

A mű — címéhez híven — valóban zsebcsel. Zsebcsel egy söralátétnyi felületen, mondhatnánk. Szóra bírni a megközelíthetetlennek hitt, mogorva ember hírében álló Hrabalt a kortársak tanúsága szerint — főként ha kíváncsi riporterként közelítettek hozzá — már önmagában is teljesítménynek számított. Elvégre, mint Hrabal mondja: „miért kellene írónak íróval barátkoznia.”

A kötetben szinte nyomon kísérhető a létesülés misztériuma, ahogy szakaszról szakaszra felépül és az olvasóban mind árnyaltabbá válik egyfajta Hrabal-kép. A szerző tükröt tart a cseh író elé, és a mű soraiból fokozatosan egy hrabali figura alakja bontakozik elő, akit történetesen Bohumil Hrabalnak hívnak. A kérdező nem piszkolja be kíváncsiságával beszélgetőtársát. Remekbe szabott portrét alkot Hrabalról, akinek arcképe az olvasóban dicsőség és gyalázat sajátos vegyülékét alkotja. Hrabal több pontban is kárhozatos önmegfigyeléséről tesz tanúbizonyságot, számos egyéb mellett amikor a zene varázslatos hatásáról elmélkedik. A kötetben ernyedt klisék mellőzésével tárul fel a mű születésekor hetvenéves, kalandos életutat bejárt cseh krónikás alakja. Őszinte áhítattal, egyszersmind pletykálkodó tiszteletlenséggel beszél nagy múltú írótársairól, akik alkotóként befolyásolták írásművészetét. Többek közt Kafkához, Hašekhez fűződő viszonyáról mesél, akik vele egyetemben szintén a prágai tudat hieroglifáinak számítanak, mint jegyzi meg egy helyütt a beszélgetőtárs.

Az írás nem pusztán szubjektív vallomás, sokkal inkább szakadatlan, mások segítségével történő kérdésfeltevés, invokáció, állítja Hrabal. „Ki vagyok” — az író szüntelenül erre a kérdésre keresi a választ, és miközben az irodalom eleget tesz feladatának, rákérdez a többiek sorsára is. A mű születése az egzisztencia megvilágosodását feltételezi. Az írás üzenet arról, hogy történeteink közösek, mondja. És különösen igaz ez a nem csak földrajzi megnevezésként szolgáló közép-európai térségben, ahol bárki lehet hős, ahol győzni kell, csak győzzük, ahol nincs menekvés, és ahol az utolsókból lesznek utolsók. Az írás az én gyónásom, vallja Hrabal. Gyón, miközben gyónásával mások lelki üdvét is szolgálja. A mindenkori gyóntató, a lelkiismeret és hát természetesen maga az olvasó észrevétlenül szintén gyónásba kezd. Az olvasó Hrabal szövegeiben szüntelen önmagába botlik, hiszen hősei köztünk járnak, mellettünk ülnek a villamoson vagy egy korsó sört rendelnek a szomszéd asztalnál. „Az én hősöm egyszerű ember” — mondja. A hétköznapok csetlő-botló figurái azonban Hrabal vízióiban elátkozott sorsú emberek, akiknek tragikus életérzése és humora egy tőről fakad. Életük drámai pillanatait többnyire a triviális groteszk közegében élik meg. Hrabal doktor úr a mélységes részvét megszállottjaként az író alázatosságát vallja. Prózája élményalapú, az élmény számára — saját bevallása szerint — egyszersmind az írói elrugaszkodás szilárd pontját is jelentette.

Olvasva Hrabal szavait, az embernek — urambocsá! — olyan érzése támad, mintha az időskort a valóságban soha meg nem élt Rimbaud nyilatkozna e könyvben késői korok olvasóközönségének. Valahogy így képzelné az olvasó az elátkozott sorsú francia kamaszköltőt, akinek lelkében a bujaság mélyebb gondolkodással függ össze. Hrabalban legfőképpen az a vonzó, hogy legszívesebben semmibe venné önmagát, a világ által csodált művészetét. Legalábbis legendás mogorvasága, a nyilvánosságot kerülő volta mintha ezt igazolná. Ugyanakkor — és ez ismét csak kifürkészhetetlenségét igazolja — egy Ferenc-rendi szerzetes alakját is idézi látszólagos igénytelenségével, rejtőzködő lényével. Halálának sokat emlegetett körülményei csak tovább növelték a homályt körülötte.

A kötet kapcsán említést érdemelnek Hrapka Tibor Hrabalról készített fotográfiái, melyek nagyban hozzájárulnak a kiadvány színvonalához, emellett segítik az olvasót a világhírű író világának felfedezésében.

Rácz Vince