„A MontaCarlo komoly zenészek csapata”

PUHA JÓZSEF

A dal előadója a MontaCarlo nevű zenekar. Öt zenész alkotja, közülük ketten szlovákiai magyarok: Kálmán Károly énekes, aki több együttesben is megfordult már, legutóbb a Kápé nevű egyszemélyes formációban nyomult, és a komáromi születésű, de egy ideje Budapesten élő Varjú Attila dobos. Rajtuk kívül Jozzy a Wendigóból, valamint két további zenész: Beren és Szabi alkotja a csapatot. Károllyal (Carlo) és Attilával (Crow) beszélgettük.

A Kápéból hogyan lett MontaCarlo?

Carlo: A Kápénak mint hivatalosan egyszemélyes, háttérzenészekkel működő zenekarnak nem volt különösebb jelentősége, de elindított azon a zenei úton, amely a MontaCarlóban csúcsosodott ki. Változott a zene, új zenészek vesznek körül, ezért a névváltoztatás törvényszerű volt. A névben nem kell mindenáron értelmet keresni, inkább egyfajta hangulatot akarunk kifejezni vele. Persze azért van jelentése, az, hogy Karcsi mondta…

Crow: Carlo, Jozzy és az én agymenésemből született meg a név. Miután meglett, melléírtuk néhány népszerű magyar együttes nevét az utóbbi tíz-húsz évből. Egyiknél sem tűnt rosszabbnak, de ami a lényeg: különbözik tőlük.

A MontaCarlo magyarországi vagy szlovákiai magyar zenekar? Egyáltalán fontos ez?

Carlo: Hiszem és remélem, hogy ennek nincs jelentősége. Magyarul énekelünk, mert a magyar nyelv mint kulturális közeg számunkra fontos. Egyébként pedig csak én vagyok szlovákiai, a többiek Budapesten vagy a főváros közelében élnek, így – a kérdésre válaszolva – nem nevezhetjük magunkat szlovákiai magyar együttesnek.

Crow: A MontaCarlo magyar zenekar. Ez ilyen egyszerű, szükségtelen tovább szűkíteni a kört. A legfontosabb a közös anyanyelvünk és az a tény, hogy egy régióban élünk. Az utóbbi persze nem bezártságot jelent. Nem is jelenthet, hiszen manapság szinte karnyújtásnyira van minden, főleg az internetnek köszönhetően. Ugyanakkor mi nem ilyen körülmények között nőttünk fel, és nekünk a személyes kapcsolatainkban, élményeinkben máig meghatározó szerepe van az anyanyelvnek. Meg ugye hiába beszél több nyelven is az ember, érzelmileg leginkább az anyanyelvéhez kötődik.

Carlo, hogyan találtál rá az új zenésztársaidra?

Carlo: Egy váratlan találkozás indította el az együttest. A Klikkfesten láttam egy zenekart, a Wendigót, és Jozzy gitárjátéka lenyűgözött. Hogy a történet teljes legyen, az együttes dobosa Varjú Attila volt, akivel pályafutásom kezdetén együtt zenéltem a Klinikában. A fellépés után egy jót söröztünk, és már ott megegyeztünk abban, hogy zenekart alapítunk. Mivel ők ketten egy másik, átdolgozásokra specializálódott együttesben is játszottak, adódott, hogy a további tagok onnan jöjjenek. Így csatlakozott Beren, a basszusgitáros és Szabi, aki billentyűs hangszereken játszik.

Egy ilyen tapasztalt, érett zenésznek, mint te, mennyire volt nehéz új zenekart verbuválni? Gondolom, már nem szívesen állnál be kezdő tinédzserek közé. Komoly elvárásaid lehetnek.

Carlo: A sors nem lelkes amatőrökkel hozott össze, hanem több együttesben és zenei stílusban edződött tapasztalt profikkal. A MontaCarlo komoly zenészek csapata. Egy ilyen formációt verbuválni szerencse kérdése, bár kétségtelen: ezt hosszú évek kitartó munkájával és némi természetes szelekcióval is el lehet érni. Mindezt a szerencsének köszönhetően sikerült megspórolnom.

Hogyan oldjátok meg a próbákat?

Crow: Ez csak látszólag tűnik problémának, a gyakorlatban nem az. Négyen – ahogy már elhangzott – Budapesten vagy a főváros közvetlen közelében lakunk, Carlo pedig autópályán alig két óra alatt meg tudja tenni az utat. Az autópályák és a modern gépkocsik korában élünk, ha ezt vesszük alapul, nem is lakunk messze egymástól. Ráadásul már előfordult, hogy egy budapesti dugóban közel annyi idő alatt jutottam el a próbaterembe, mint Carlo majd kétszáz kilométeres távolságból. A profi zenészekre amúgy sem a rendszeres próba a jellemző, hanem az intenzív próbaidőszakok, például egy koncertprogram begyakorlása. Ez általában néhány napos edzőtáborszerű próba során valósul meg.

Carlo, nincs annak hátulütője, hogy zenésztársaid más együttesekben is tevékenykednek?

Carlo: Nem tudom, mire célzol. Én, az egyedüli egyzenekaros nem tapasztalok és nem is látok problémát. Az énekes szempontjából egyéb más szereplés nem helyénvaló, mert bár a zenét a hangszerelés és a zenészek játéka teszi egyedivé, mégis az énekhang az, amitől az együttes leginkább felismerhető. Szerintem én olyan zenét és szöveget írok, ami szintúgy felismerhetővé tesz, és ezt nehezen tudnám egy másik közegbe észrevétlenül átcsempészni. Az egyetlen dolog, amely számomra énekesként a zenekaron kívül számításba jön, az a rockopera. A Felvidéki Rockszínházzal előadott Megfeszített című darabban Jézust alakítottam. De mondom, az más történet.

Crow: Utoljára tizenöt évvel ezelőtt voltam olyan helyzetben, hogy csak egyetlen együttesben játszottam. Ezt a luxust egy ilyen korlátozott lehetőségű közegben, mint a magyar zeneipar, nem engedheti meg magának az ember. Legalább évi kétszáz koncert kell ahhoz, hogy ebből meg lehessen élni. A menő zenészek többsége is több zenekarban játszik, vagy másokat segít: stúdiómunkálatokban vesz részt. Ez még nemzetközi szinten is így működik. Ha a zenész megélne egy produkcióból, még mindig ott van a szakmai kihívás, a belső kényszer, ami hajtja. A tehetségtelen vagy elfogadható hangszertudással nem rendelkező „sztárokat” nyilván nem hívják más produkciókba. De a MontaCarlo nem mesterségesen előállított formáció! Ha majd évi háromszáz koncertet kell adnunk, akkor egy ideig minden egyebet félreteszünk.

A többieknek, akik most nincsenek itt jelen, mit jelent a MontaCarlo?

Carlo: A kérdés megválaszolását Attilára hagyom, ebben közülünk ő az illetékes. Csak annyit mondanék, némi túlzással persze, hogy a többiek rajongókból váltak tagokká. Amikor megalakultunk, a zenekar stílusa és mostani repertoárjának fele már kész volt – ezt Hegedűs Pista barátommal írtam.

Crow: Az eddigi pályafutásom során leginkább rétegzenét készítettem, ez most egyértelműen egy nagyobb sikerre hivatott, talán nem is rock-, inkább popzenének nevezhető produkció. Ez semmivel sem kisebb kihívás, mint a legelvontabb progresszív zene. Nem az elérhetőbb siker vitt bele a produkcióba, hanem a jó társaság, a profi hozzáállás és az a pozitív életérzés, amit megéreztem benne. Ezek semmivel sem helyettesíthetők. Világsztárok tucatjai küszködnek depresszióval, miközben fürdenek a sikerben és az anyagi jólétben. Minden emberi tevékenységre, így a zenélésre is igaz: ha jól érezzük magunkat benne, a többi gyerekjáték. Én jól érzem magam a MontaCarlo tagjaként, és a társaink is így vannak ezzel, különben nem volnának velünk. Pusztán anyagi előnyökért ma már senki sem zenél, mivel ezernyi tevékenység van, amellyel sokkal könnyebben és gyorsabban lehet pénzt keresni.

Cél-e az élvonalba kerülés?

Carlo: Mindenféleképpen, legalábbis a magyar zenei piacon. Az ambíciókat leszámítva azért, mert ezt a stílust nem lehet másod- vagy harmadvonalból művelni. Ebből a szempontból a rétegstílusoknak jobb a helyzetük, mert mindig van, sok esetben az előadótól független rajongótáboruk, még ha az nem nagy is. A populáris zenei közegben viszont a repertoár mellett vagy mellé ideálokat keresnek a potenciális rajongók. Ha ez a kettő találkozik, csak akkor lehet sikeres a dolog. Lehetsz példakép emberként vagy zenészként, jó zene nélkül nem tudod a tömeget megszólítani, vagy csak ideig-óráig. Én legalábbis hiszem, hogy így van.

Az első dalotokhoz, az Élj a száddal címűhöz már forgattatok videoklipet. A televízióban még nem láttam.

Carlo: Hogy mikor lesz látható a zenecsatornákon, arról most folynak az egyeztetések. Ezt egy csomó jogi és emberi tényező befolyásolja. A YouTube-on viszont bárki megnézheti.

A nagylemez munkálatai hol tartanak?

Carlo: A korong folyamatosan készül. Most egy multinacionális kiadóval tárgyalunk, a napokban eldől, hogy beleférünk-e az idei terveibe. Ha igen, megjelenteti, ha nem, akkor mi adjuk ki, szerzői kiadásban. Bulizós album lesz, „élj a száddal, ízlelj, csókolj” stílusban. A zeneipari átalakulások ellenére nem lehet megkerülni a lemezkiadást. Ez egy zenekar életében manapság már nem fordulópont, hanem alapfeltétel, függetlenül attól, mennyit értékesítenek belőle.

Crow: Tegyük hozzá, hogy egy nem létező albumot még másolni sem lehet, akkor meg mit hallgassanak a potenciális rajongók, és milyen referenciák alapján játsszák a rádiók a dalokat? Persze mindennek megvan a maga helye, mi szakmailag konzervatív zenészek vagyunk: az élő zenélés a lételemünk. Minden egyéb körítés – nagylemezek, maxi CD-k, videoklipek – elsősorban azt hivatott támogatni, hogy minél többen legyenek a koncerteken. Az élményt, amit az élő fellépés nyújthat, semmi egyéb nem pótolhatja. Ez a mi és a közönség szemszögéből ugyanúgy érvényes.