A milétoszi komisz

A friss Kossuth-díjas Tőzsér Árpád korábbi tanulmánygyűjteménye (A nem létező tárgy tanulmányozása) után öt évvel és a Finnegan halála című verseskötet sikerét követően adta ki a Milétoszi kumisz című, az utóbbi évek tanulmányait, kritikáit jegyzeteit tartalmazó kötetét.

Hogy némi fény derüljön a Tőzsér-kötet címét jelentő metaforára, álljon itt az a magyarázatféle, melyet maga a szerző nyújt: „Az ókori Elea nem megvetette Milétoszt, hanem vitatkozott vele. De nem a filantrópia vezérelte a vitában, hanem a kényszer: Milétosz jelentőségét nem lehetett nem tudomásul vennie. A mai magyar irodalomban szinte csak Eleának vannak műhelyei, Milétosz képtelen Elea partnere lenni. (…) »1919-ben Mandelstam így hódol Paszternak előtt: ’Paszternak verseit olvasni olyan, mint megköszörülni a torkunkat… Olyan, mintha kumiszt innánk amerikai konzervtej után.«’” (144—5. o.) Ez utóbbi tehát már egy Susan Sontagtól, illetve Mandelstamtól kölcsönvett metafora. S mint ilyen éppen a szövegek vándorlását, az intertextuális viszony bonyolultságát szemlélteti, s így Tőzsér kötetében a „valóságirodalom” mellett az egyik főszereplővé váló „szövegirodalom” jegyeit viseli magán.

Ez a címben rejlő metafora határozza meg az egész kötet elméleti irányultságát, vagyis egy olyan terület meghódításáról van szó, mely az uralkodó irodalmi és irodalomelméleti kánonok között nyílhat. Mindeközben igaz — ahogy a metafora kifejtéséből nyilvánvaló —, hogy ez az irányultság valami ellenében jelöli ki helyét, ugyanakkor azonban hangsúlyozottan a tanulni vágyás dominál benne. Tehát nem klasszikus ellenpólusként definiálódik, hanem ténylegesen egy elképzelhető harmadik út a tét. Tőzsér ehhez egy saját nyelv kialakítására tesz kísérletet, mely szintén valamiféle kánonközi utat jár be: a minőség hangsúlyozása mellett a referenciális, valóságelvű irodalom és a szövegirodalom eszköztárából egyaránt merít.

Mindenképpen csodálatra méltó, ahogy Tőzsér Árpád évtizedek óta lépést tud tartani az irodalom változó elméleti és gyakorlati oldalával. Miközben az újat elfogadja, szövegeibe illeszti — természetesen, helyzetéből adódóan —, a régi dolgokra is figyel, emlékeztet, őriz. Lírájában és tanulmányaiban, kritikáiban egyszerre fedezhetünk fel ún. modern és posztmodern elemeket. Ezek párbeszéde azonban a költészetétől eltérően az elméleti írásokban talán nem kap elég teret — a posztmodern elképzelések így inkább fenyegetően tornyosuló, azonban a hullámverésnek nem igazán ellenálló szirtek, zátonyok lesznek a modern Milétoszt övező tengerében.

Bizonyos elméleti pozícióból ugyanis megkérdőjelezhető ez a fentebb említett „harmadik út”, ez a bizonyos innen is, onnan is merítő nyelvezet, de főleg a technika, mely mint ilyen, óhatatlanul is alkalmaz és tartalmaz következetlenségeket. Erre példaként állhat az, ahogy a tőzséri felfogás alapján a szövegirodalomhoz kapcsolható elméleti iskolák egyik alapvető fogalmát, a nyelvi megelőzöttséget szembeállítja a valóság egy olyan elképzelésével, mely nem vesz tudomást arról a zárójelről, mely közé épp a nyelvi megelőzöttség teszi a valóságot mint alapot. Máshogyan fogalmazva: a tőzséri gondolatok mentén el lehet jutni szinte egészen a nyelvi megelőzöttség fogalmához, azonban ez nem egyeztethető össze azzal a valóságfelfogással, amely szintén ezen gondolatok sajátja.

A tárgyalt, elemzett (élet)művekből, a hoszszú névmutatóból is látszik a megmozgatott anyag nagysága és sokfélesége. Tőzsér elméleti irányultságához tartva magát mind a szövegirodalom, mind valóságábrázoló irodalom (hogy ezzel a bevált oppozícióval jellemezzük) területéről vizsgál műveket. Olyan alkotók műveit, mint például Nagy László, Lator László, Orbán Ottó, Rakovszky Zsuzsa, Tandori Dezső, Hizsnyai Zoltán, Esterházy Péter, Závada Pál stb., s ugyanez a kiegyensúlyozottság jellemző az elméleti oldalra is: Alexa Károly, Szabolcsi Miklós, Várady Szabolcs, Margócsy István, Kulcsár Szabó Ernő, Hans Robert Jauss, Jacques Derrida stb. Érdekes színfoltja a kötetnek, hogy más irodalmak képviselőit, illetve szövegeik fordításait is analizálja, így például Mila Haugová, Vladimír Holan, Tomas Tranströmer és Zbigniew Herbert műveit.

Tőzsér törekvésének, az uralkodó iskolák közötti tér kitöltésének nagy haszna lehet, hogy hozzájárul bizonyos alkotók rekanonizációjához, s ezzel bizonyos szempontból korrigálja a mai irodalomolvasás anomáliáit, másrészt pedig természetes módon és (reméljük) eredménnyel kérdőjelezi meg a mai élő kánonok érvényét, s mutat rá azok időlegességére.

Beke Zsolt