A mesélés ereje képszerűvé teszi a történetet

A regényt megelőzően különb műfajokban próbáltad ki magad, és csak jó pár év után fogtál nagyobb lélegzetű epikai műbe. El kellett telnie bizonyos időnek, hogy az alkotóban felgyűljön, megérjen annyi tapasztalat, hogy nagyobb kompozícióba fogjon, vagy valami más oka van annak, hogy regényíráshoz most érkeztél el?

Egyrészt nagyon lassan érő és dolgozó típusnak gondolom magam, másrészt meg hát van egy olyan hagyomány is, hogy az igazán jó író, a prózaíró vagy egészen pontosan a regényíró úgy 40 éves kora körül érik be. A lírikusok általában korábban szoktak. Mondjuk, ezt a hagyományt megtörni látszik az utóbbi években fellépő kitűnő fiatal prózaíró-nemzedék. Nekem alighanem most jött el az időm. Úgy is értékelhetném a korábbi szövegeimet, mint valamiféle ujjgyakorlatokat. A regény mindig is terv volt, csak nem mertem belefogni; nem volt elég tudásom, tapasztalatom, önbizalmam hozzá.

Az, hogy most műfajt váltottál, tehát hogy regényt írtál, mennyiben érintette a nyelvhasználatodat? Tehát kellett-e kidolgoznod vagy bedolgoznod magad valami másik nyelvbe, mint ami a novelláknál működött például?

Novellát nagyon régen írtam, úgyhogy erre a kérdésre elég nehéz válaszolnom. Azt gondolom, hogy mindenféle megelőző szöveg előkészületnek számít, ugyanakkor nem árt, ha az új szöveg másnak tűnik a korábbiakhoz képest.

Műfaji dolgoknál maradva: a novelláiddal vagy az esszéiddel kapcsolatban is többször leíródott, hogy líraiak, vagy bizonyos értelemben líraiak. Ez nem vonzott-e? ĺrtál-e verset egyáltalán?

Nem, verset sose írtam, viszont nagyon sok verset olvastam. Az Iródiában például, amely irodalmi társaságnak én 16 évesen lettem tagja, engem többen meg is vádoltak, hogy túl sok verset olvasok, ennek ellenére prózát írok, ami nem tesz jót a prózámnak. A versolvasásról nem szoktam le a mai napig sem, de soha nem jutott eszembe, hogy verset írjak.

A Fényszilánkokra térve: a szöveg és a fénykép sajátos kapcsolata alakul ki a regényben, vagyis a könyv tartalmaz fényképeket, és ezek a képek nagyon szoros szálakkal kötődnek a történethez. Fekete-fehér fényképekről van szó. Kérdésem amolyan tyúk meg a tojás kérdése: mi volt előbb: a kép, vagy a történet? Azok a képek indítottak-e el valamit, amelyek bekerültek, vagy előbb írni kezdtél, aztán jött a találkozás a fotókkal?

Nagyon nehéz ezt szétválasztani. A képek nézegetése adta az utolsó lökést. A történetek viszont folyamatosan vannak, azóta, hogy az eszemet tudom. Ezek körülveszik az embert gyerekkorától, aztán vagy kijönnek, vagy nem, vagy leíródnak, vagy nem. Nagyon érdekes, hogy a képek hoztak elő olyan dolgokat, amikre nem is számítottam.

Tehát a képek nélkül is megíródhatott volna a regény?

Akár a képek nélkül is, de a képek hozták a végső elhatározást. Szelíden hátba taszítottak, nem durván, muszájból, hogy ezzel foglalkozni kell. A képekről annyit, hogy édesapám hobbiból fotózott a hatvanas évektől, és nekünk egy nagy szekrénynyi fekete-fehér fényképünk van, családi fotók meg mindenféle életképek, és hát azokat időnként szertartásosan nézegetni szoktuk akár magányban, akár családi összejöveteleken. Mindig beszélgetünk is róluk. Az a különös, hogy mindig más kapcsolódik hozzájuk, éppen ezért nehéz elmondani, hogyan alakulnak az emlékek a szüntelen változásban.

Néhány fontos jellemző: a Fényszilánkok három nagyobb egységből áll. A regényben három egymáshoz rokoni szálakkal kötődő elbeszélő van, így három különböző nézőpontot, nyelvet, stílust, világlátást jelenít meg egyszerre, tehát többnyelvű. A három nyelv közül melyiket volt a legnehezebb kidolgozni, és melyik az, amelyik a leginkább kézre állt?

Elmondom akkor a három elbeszélőt, hogy a hallgatóság is értse. A regény színtere vagy meghatározó közege a falu. Van egy 60-65 év körüli öregasszony, aki egy végtelen történetsort mond el, ahogy a nagymamák vagy mondjuk a falusi emberek általában beszélni szoktak, tehát nincs központozás, a mondatok egymásba csúsznak, gyakorlatilag a lélegzetvétel szabályozza a szüneteket. Sokat gondolkodtam is, hogy ezt technikailag hogyan lehetne érzékeltetni. Központozással-e vagy anélkül. Volt két variáció, majd a könyv szerkesztője, Gazdag József győzött meg arról, hogy maradjon a központozás nélküli változat. Ez lehet, hogy segíti, de lehet, hogy nehezíti az olvasást. A másik generációt egy 40 körüli férfi képviseli, aki egy újságnál fotós, a fotókhoz tehát így is kötődik ez a könyv. A férfi felkérést kap, hogy egy regény illusztrálására állítson össze egy fotósorozatot. A fotók válogatásakor pedig megindul az emlékezésfolyam. A harmadik narrátor egy iskoláskor előtti kislány, aki a maga értelmi képességeinek megfelelően próbálja meg felfogni a világot, amelyben mozog, a körülötte zajló történéseket, a két generáció között, vagy alatt vagy mellett. Kérdésedre válaszolva: az öregasszony szólama volt a legnehezebb. Pedig terjedelmileg az a legbővebb, hűen az öregasszony bőbeszédűségéhez. A legkönnyebb szerep pedig a kislányé. Talán azért is, mert ezt a nyelvet én a meseműfajban kipróbáltam és begyakoroltam. De nagyon szerettem a képleírásokat is működtetni. Tehát néztem a képet, és megpróbáltam arról írni. Rengeteg olvasmányélményem volt, ami ezt segítette.

Érdekes, ahogy a képek felbukkannak ebben a könyvben. Egy másik beszélgetésben neked is szegezték a kérdést, hogy mennyire volt ez véletlenszerű, vagy mennyire volt ez egy tendenciának, egy sajátos jelenségnek a megnyilvánulása. A kortárs magyar irodalomban több olyan könyv is megjelent, mely játékba hozza a fényképet, a fényképezést, költészetben, prózában egyaránt, vagy metaforaként használja az előhívást vagy éppen a fényképleírást.

Valóban tűnhet úgy, mintha valamiféle divatjelenséget lovagoltam volna meg, de nálam ennek teljesen más okai vannak. Ez gyerekkori ügy. Én például az apukámmal bent voltam a sötétkamrában, tehát láttam a technikát, ahogy előjön a fekete-fehér kép, miközben mondta, hogy mi mindent lehet fénnyel, idővel elérni. Sőt egy idő után megengedte nekem, hogy forgassam az előhívóban vagy a rögzítőben a képeket. Ez pedig hihetetlen élmény, kihívás volt, olyan, mint valami alkotás. Ráadásul nagy megtiszteltetés is, hogy bevitt, beavatott a titokba, hogy engedélyt kaptam, ami a bizalom legfőbb jele. Volt egy cinkos összetartozásunk is így családon belül. A nagyítás, a képcsinálás azzal is járt, hogy a mai futószalagon gyártott gépi előhívással ellentétben lehetett játszani a fényekkel, kiemelni részeket. Apukámnak művészi ambíciói is voltak, de mindig mondta, hogy a megélhetés, a család miatt nem adhatja fel polgári pályáját, inkább folyamatosan elfojtotta magában ezeket a dolgokat. Egy kicsit én most ezt beteljesíteni látszom: megjelenhetett mint fotós ebben a könyvben. De ez nem szándékos volt, hanem a véletlenek összjátéka.

A nagymama monológjához: egy folyamszerűen áradó, nagyon heterogén, mindenféle dolgokról beszélő szereplő, akinek a szövegében nyelvjárási elemek is vannak, nem eltúlzott mértékben, pont annyi, amennyi kell, amennyi elfogadható.

Igen, ez nehéz is volt egyébként, mindenképpen érzékeltetni akartam a falusi beszédmódot és nyelvet, de azt is szerettem volna, hogy ne legyen speciálisan egy helyhez, egy tájhoz, tájnyelvhez köthető. Leginkább a szavak szintjén érzékelhető ez, de ezek a tájszavak magyar nyelvterületen szerintem több helyen is ilyen formájukban használatosak.

Látod, ezt nem figyeltem, én beleláttam az Ipoly-vidéket, számomra azért voltak ismerősek.

Igen, de ugyanezt mondja egy nyíregyházi vagy egy pécsi vagy egy győri olvasóm, úgyhogy ilyen szempontból ez jó visszajelzés. Mindenki a sajátjaként olvashatja akár.

ĺrók állítása szerint azt a legnehezebb megcsinálni, hogy egy szöveg élőbeszédként hasson. Most műhelytitkokra kérdeznék rá: amikor mégis ilyennel próbálkozol, hogy méred le, hogy működik-e? Felolvasod hangosan magadnak, vagy felolvasod másoknak? Mert az öregasszony szólama úgy tűnt, működik. Egy korábbi könyvbemutató alkalmával ez valamiképpen bebizonyosodott, hiszen ott felolvastak az öregasszony szövegéből, ráadásul palóc nyelvjárásban. Vagy elég az, ha megvan papíron?

Ezen nem gondolkoztam. Illetve ilyen mérést nem végeztem. A megírás környéki időszakban viszont sokat utaztam mindenféle autóbuszon, különböző vidékeken, nem csak azon, amit az előbb azonosítottál, és közben valahogy betáplálódtak a fordulatok, a nyelvi elemek. És így jöttek ki. Örülök, ha úgy látod, hogy megszólal a szöveg, és él a beszéd.

Visszatérve a képekhez: a szereplők számára a képnézegetés különböző funkciókat tölt be, főleg az emlékek előhívója, motiválója. Neked milyen a viszonyod a képnézegetéshez?

Ahogy az előbb mondtam, nekem a fényképkészítés technikája nagyon izgalmas, ahogy a vonalak előrajzolódnak az előhívóban. Voltaképpen az emlékek is így jönnek elő, előbb halványan, majd élesen, de mindig egyfajta valami a gomolyagból. Viszont ugyanaz a kép egy másik időpontban, másik hangulatban akár teljesen mást hozhat elő.

A befogadásban nálam szintén így működött: ha visszatértem a fényképekhez vagy a képek kommentárjához, akkor az változott. Hullámzó volt tehát az olvasás felől is.

Az az érdekes, hogy van egy rögzített kép, amit ha jól készítettek el, nem változik. Van ugyanis, ami megsárgul, kifakul, elmosódik, ha rossz minőségű vagy lejárt szavatosságú vegyszerekkel készítették. Az viszont, ami benned az állandó kép jóvoltából előjön, az nagyon változékony, finoman mozdul el.

Többször előfordul, hogy a fényképész fontosnak tart hibás képeket, olyanokat, amelyek több fényt kaptak, nem kaptak eleget, vagy éppen fiatalkori tapasztalatlanságból fakadóan nem sikerültek. Sokszor fontosabbnak tartja, mint a jól sikerült képeket. Tudsz-e ezzel azonosulni? Ez vonatkoztatható-e az irodalomra is? Tehát a hibás szövegeknek is van-e hírértékük?

Az olvasóban keletkezik valami feszültség azzal kapcsolatban, amit nem ért. A sejtetés, a homály, a kimondatlan dolgok mindig izgalmasak. A kép is ilyen. Ami igazán elindította ezt a regényt, az a borítóra került hibás kép volt. Egy fiatal férfit ábrázol, aki vélhetően egy galambot tart a kezében. A technikai hiba miatt a galamb nem látszik, csak az árnyéka a férfi zakójára vetülve. Ez a titok indított ilyen vetületben megnézni ezt az egészet.

A titoknál maradva, ami kedvenc témám: ebben a könyvben is van titok, pontosabban több titok is. Most nem is azt akarom, hogy fedd fel ezeket, mert a Fényszilánkok pont arról szól, hogy nem kell felfedni a titkokat. Olyan értelemben titokregény, amint ez a kritikákban is elhangzott, hogy van itt nyomozás, detektíves szüzsére való rájátszás, hogy vannak feltáratlan dolgok a múltban, amik örökre feltáratlanok maradnak. Homályban hagyni vagy megvilágítani? Fény-árnyék játékok működnek, mintha valami fotó volna, ami nem akar előjönni, kiélesedni. Forduljunk most egy kicsit a lány monológjához: több szempontból is érdekes, mert a mese világába emeli át a dolgokat. Tehát látjuk a történéseket két felnőtt látószögéből és a gyermekéből is. Mit jelent számodra a mese? Mennyire van átjárás a korábbi meséid és e regényszólam között?

Mindenképpen van átjárás, azok a gyakorlatok itt megtérülnek, némi metamorfózison keresztül átmennek a regényszólamba. A mesét nagyon fontos műfajnak tartom, gyerekkori dolog nálam természetesen, és ez is az apukámhoz kötődik, hiszen rengeteget mesélt, mindennapos szöveg, nyelvi működés volt nálunk ez is. Az ok: a gyerek mindent a mesén keresztül szűr át, ha nem is mindig történeten, de valami mesefordulaton keresztül próbálja a világot megérteni, ezért is volt ez a választásom.

Vannak közösségi mesélések, a nagyapa alakja például ehhez köthető, aki reggeltől estélig mesél, az unokák pedig hallgatják. Volt-e neked részed ilyen közösségi mesélésben? Van-e ennek tapasztalati háttere?

Gyerekkori élmény nem, az inkább személyes és intim viszony volt az apukámmal, viszont ő mesélt a nagyapjáról, aki állandóan mondta a maga meséit. Persze még abban a világban, amikor rokonok, szomszédok jártak egymáshoz segíteni, kukoricát morzsolni, tollat fosztani. Tehát az ő emlékei rámosódtak valahogy az én emlékeimre. Én iskolában meséltem sokat gyerekeknek. Nehezen kezelhető, fegyelmezhetetlennek tűnő osztályokban sokszor nem hatott semmi más, csak a mesélés. Fogalmazásórán például vadóc gyerekeket meg lehetett szelídíteni, fegyelmezni, lelki folyamatokat beindítani, visszajelzéseket szerezni mesék mentén. A másik mesélős élmény a gyerekszínjátszózással kapcsolatos. Ha többnapos fesztiválra mentünk, és esténként elanyátlanodtak a gyerekek, akkor én voltam az esti mese. Úgy tűnt, sok gyereknek nemigen ültek oda a szüleik az ágyuk szélére esténként, éppen ezért nagyon örültek nekem. Ez volt tehát a kollektív mesélés, amit nagyon élveztem.

Van egy fontos rész a regény vége felé. A kislány a padláson talált könyvet elkezdi illusztrálni. Itt fordítva van, mint a regényben: rátalál egy titkos könyvre, amit nem tud megfejteni, ezért képeket rajzol bele.

Igen, mert nem tud még olvasni. A gyerek amúgy szereti az illusztrált könyvet, mert a rajzok megindítják valami felé. Meg hát a gyerek azt is szereti, ha a dolgok a maguk teljességében tárulnak fel, és könyv, pláne mesekönyv illusztráció nélkül mit sem ér.

Van egy másik nagy történetmesélő is a regényben, egy epizódfigura, aki a koncentrációs táborokról megdöbbentő dolgokat mond. Egy piacon meséli el a borzalmakat, hallgatói szinte csüggnek az ajkán, sírnak, teljesen átélik, mert úgy beszél, úgy mesél, hogy megjelenik a szemük előtt, tehát képszerűen látják, ahogy az árammal töltött kerítésnek nekimennek a gyerekek, és sorra hullanak le. A mesélés ereje képszerűvé teszi a történetet. A képzelet tehát működik. És hogy ne feledkezzünk meg egy másik könyvedről se: frissen jelent meg Szövegvándor címmel, közelítéseket ígér Mészöly Miklós prózájához. Mészöly sokat foglalkoztat már jó ideje. Sikerült-e íróként valamit átsajátítani, ellestél-e valamit, amiről biztosan tudod, hogy Mészölytől való?

Azt gondolom, a Fényszilánkokban ezt leginkább a képleírásokban lehet tetten érni. Annyira tárgyilagosan, pontosan és fekete-fehéren, ahogyan Mészöly láttatja a dolgokat, persze nem lehet másolni vagy utánozni. Nagyon erős hatást tett rám, ami alól nehezen tudok kibújni. Nem tudom, jó-e ez vagy rossz, lehet, hogy egyelőre fogság egy picit.

Min dolgozol most?

Nem szívesen beszélek alakulásban levő dolgaimról. De ha már megkérdeztél, maradjunk annyiban, hogy meseregényen.

A mese és a regény összekapcsolásán tehát. Ez jó végszó.

A Nyitrai Konstantin Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara 2006. november 30-án és december 1-jén konferenciát szervezett a Felvidék szerepe a magyar tudományosságban II. címmel. A rendezvény része volt egy könyvbemutatóval egybekötött beszélgetés N. Tóth Anikóval, melyet Benyovszky Krisztián vezetett. A Szalon hasábjain e beszélgetés szerkesztett változata olvasható.