A malomforgás még ma is menne

BŐD TITANILLA

Jelenleg hány gyerekkel foglalkozik?

Bäretsvilben több jégpályán tanítok, van egy klubunk is, amelyben Judith és Sabine lányommal együtt szinkronkorcsolyázást és egyénit is tanítunk a gyerekeknek. Huszonöten alkotják csak a csapatot, mellettük pedig van még legalább tíz egyéniző. A lányaimmal együtt vezetjük az edzéseket.

Versenyszerűen is korcsolyáztak a lányai?

Egyéniztek egy kicsit, hogy megtanuljanak korcsolyázni, meg jégtáncot is tanultak. Hét-nyolc évesek voltak, amikor elkezdtem a szinkronosokkal foglalkozni, s akkor ők is segítettek, a többiekkel gyakoroltak, tagjai lettek a csapatnak. Egyéniben így aztán már nem is versenyeztek.

Judith: Nagyon jó volt, hogy együtt küzdöttünk egy célért… Nagyon tetszett nekünk. Az volt a fantasztikus, hogy nemcsak az egyénit ismertük meg anyukánknak köszönhetően, hanem például a jégtáncot Angliában, Roy Callaway-nél tanultuk, aki a Torvill, Dean kettőst edzette, szinkronozni meg Kanadában a legjobb csapatokkal tanultunk meg… Anyukánk mindent megmutatott, hogy mi létezik a jégen, s ki tudtuk próbálni a legjobb helyeket. Ez tényleg valami egészen különleges dolog volt. Szerintem azért is szeretjük annyira a korit, mert anyukánk sosem kényszerített minket, hanem azt tehettük, amit szerettünk.

A lányok tagjai voltak a székesfehérvári szinkronkorcsolya-csapatnak is, amelynél néhány évvel ezelőtt edzősködött.

Háromszoros magyar bajnokok lettünk, s három világbajnokságon vettünk részt. A fehérváriak edzőjével, Varga Verával annak idején együtt korcsolyáztam, s amikor otthon járok, gyakran meglátogatom. A szinkronos lányok nekem is panaszkodtak: „Mi mindig csak másodikok vagyunk, soha nem kerülünk az első helyre…” Egyszer azt mondtam Verának: „Idefigyelj, elmegyek a lányaimmal, elkezdjük tanítani a csapatot”. Első évben mindjárt nagy cél lebegett a szemünk előtt, mert Kanadában volt a világbajnokság, s egy vb-részvétel óriási élmény. Havonta jártunk Magyarországra, edzéseket tartottunk négy-öt napon át, aztán Vera folytatta tovább a munkát. Így raktunk össze egy csapatot, amely öt-hat hónap múlva megnyerte a bajnokságot. Három évig csináltuk ezt, de utána már sok időt is elvett, és sokba is került rendszeresen oda járni, havonta, autóval, csütörtöktől vasárnapig. Jöttünk, láttunk, győztünk három évig, aztán vége.

Svájcban mekkora az érdeklődés a műkorcsolya iránt?

Rengeteg a jégcsarnok, csak Zürich környékén van legalább nyolc-kilenc fedett pálya. Sok a klub és sok a gyerek, de persze lehet érezni, hogy az embereknek már nincs annyi pénzük, hogy rengeteg órát vegyenek. Észre lehet venni, hogy spórolni kell. Ahol több gyerek van, ott igenis meg kell nézniük a szülőknek, mennyit költhetnek.

A szinkronkorcsolyának az is az egyik előnye, hogy megoszlanak a költségek.

Sokkal olcsóbb. De az emberi oldala is fontos: közös célért, együtt kell küzdeni, nem úgy, mint az egyéniben. A műkorcsolya borzasztóan egoista sport, rémes, hogy mennyire. Tettlegességig ugyan nem fajul, de hogy szóban mi megy, az valami elképesztő. A mi időnkben is így volt, de minél alacsonyabb szint, annál jobban megy a balhé, hiszen ott vannak a legtöbben, s mindenki érvényesülni akar. A szinkronkorcsolyázás egészen más, ott közös az érdek, közös a cél, segíteni kell egymást, csak együtt lehet sikert elérni. Egy egoista ezt nem is bírja, nem is marad meg a csapatban.

Judith: Szerintem az edző is sokat számít. Nálunk az egyénizők is szurkolnak egymásnak, egység van közöttük.

Szigorú a tanítványaihoz?

Judith: Elég szigorú, ha annak kell lennie, de nagyon-nagyon kedves is, és mindig megdicséri a lányokat, ha valamit jól csináltak.

A. Zs.: A gyerekek szerint szigorú vagyok. Egyszer megkértem egy technikai specialista barátomat, hogy nézze meg az egyik versenyzőmet, tanítsa kicsit. Meg is nézte, aztán azt mondta: „Az a baj, hogy nem vagy elég szigorú vele.” Ott álltak mögöttem a tanítványaim meg a szülők is, s ezt hallván elkezdtek hahotázni: „Hallottátok?! Azt mondta, hogy Frau Pauli nem elég szigorú, túlságosan laza!” De fontos a dicséret is, mert jó hangulatban mindenki sokkal jobban dolgozik, mintha csak muszájból csinálja. El kell magyarázni a versenyzőnek, miért jó az, ha halálra dolgozza magát. S vagy belátja, vagy nem.

Tudják a tanítványok, hogy egy egykori vb-bronzérmes edzi őket?

Azt hiszem, igen. Még mindig megmutatom a dolgokat a jégen. Most látom csak, milyen jól használható ma is az, amit még régen tanultunk, amikor még iskoláztunk. A gyerekek is megpróbálják, és látják, hogy mi egész jó lépéseket, jó mozdulatokat tudunk. Ami régen divat volt, azt most megint kicsit elő lehet hozni.

Például a malomforgást, ami a védjegye volt.

Most már nem szabad megpróbálnom, mert nem bírja a hátam meg a derekam. Hideg van nagyon a jégen, s ha nekiállok malomforgást csinálni, akkor aztán alig állok a lábamon.

De még menne?

Igen, de nem szabad! Ha nagyon ráhajtok, akkor biztosan még menne, nagyon sok dolgot még most is meg tudok csinálni a jégen. Utána viszont a derekam úgy kivan, hogy egy hétig alig bírok felállni, ezt pedig nem engedhetem meg magamnak. Ha a lányaim látják, hogy veszem le a kabátomat, mert meg akarok mutatni egy elemet, már kiabálnak: „Nem, nem, nem szabad!”, én meg alkudoznék, hogy csak most az egyszer…

Szokott mesélni a tanítványoknak a régi élményeiről?

A szobámban van egy kép arról, amikor az olimpián én vittem a zászlót, de egyszer már tényleg be kell vinnem egy videót is. Már többször megígértem nekik. Volt olyan gyerek, aki megkeresett a youtube-on, Judithot is nyaggatják, hogy videót akarnak rólam.

Mire emlékszik a legszívesebben a pályafutásából?

Amikor a világbajnokságon harmadik lettem. El sem akartam hinni. Az éremmel feküdtem le, de nem tudtam aludni, akkor jött ki rajtam az egész hét feszültsége. A szobatársamnak másnap volt versenye, úgyhogy kimentem hálóingben a folyosóra, ott rohangáltam éjjel három órakor, nyakamban az éremmel, teljes extázisban. Az is feledhetetlen emlék, amikor először lettem harmadik az Eb-n. Sérült voltam, s úgy volt, vissza fogok lépni a kötelezők után, mert a kűrt nem tudom lefutni. Aztán a kötelezőkben harmadik lettem. Mondtam az edzőmnek, én bizony nem lépek vissza, már majdnem megvan a bronzérem, még soha nem álltam dobogón, ezt nem lehet elengedni. Az edzőm, Gerschwiler hüledezett: „Miben bízol? Nem állsz a lábadon, össze fogsz esni!” Azt feleltem: „Tudja, Herr Gerschwiler, abban bízom, hogy Magyarországon ott ül mindenki a tévékészülékek előtt, mindenki nekem szurkol. Valahogyan lefutom azt a négy percet.” Így is lett, s harmadik is maradtam. Tudtuk, hogy aki mögöttem van, nem olyan jó korcsolyázó, s elég, ha a 15 tervezett ugrásból kilencet megugrok. Bíztam, hogy ezt össze fogom tudni hozni. A végén mondjuk már elég nehéz volt, mert csontritkulásom volt.

Ilyen betegséggel hogyan lehetett egyáltalán élsportoló?

Ez egy növekedési zavar volt, ami attól keletkezett, hogy túl voltam edzve, s a csont növekedés közben nem kapott elég kalciumot. Amikor bekerültem ebbe a stádiumba, repedések voltak a csonton, nem tudtam lábra állni. Három hónap múlva aztán ez rendbe jött, csak nem volt szabad terhelni. Ha nem lettem volna műkorcsolyázó, akkor legfeljebb néha húztam volna a lábam, de nem jön elő jobban ez a betegség. Egy csomó embernek van ilyen problémája, de versenyezni nagyon nehéz volt vele.

Miért vállalta mégis a versenyt?

Ha valaki nyolc-tíz évig dolgozik, s egyszer azt érzi, most van itt az ő napja, ma vagy soha, akkor meg kell gondolni, mihez kezd azzal a lehetőséggel. Él-e vele, vagy vár megint hat-hét évig, amíg eljön ez a pillanat. Fájdalomcsillapítóval korcsolyáztam, de küzdeni akartam. Azt mondtam magamban: „Akkor mutasd meg, mit tudsz, amikor kell, különben minek csinálod?”

A műkorcsolyában minden a kűr négy perce alatt dől el, s ha éppen az a négy perc nem sikerül, akkor az addigi munka is kárba veszett.

Akkor hiába dolgozott az ember, akár több éven át is. De hát az életben is így van, nem?

A tanítványainak mit szokott tanácsolni, mit kell tenniük, hogy sikeresek legyenek?

Kitartóan gyakorolni és szorgalmasnak lenni. Nem hisztizni az első nehézségnél, hanem még egyszer, még egyszer és még egyszer megpróbálni. Nem szabad mindent a korcsolyára feltenni, mellette iskolába is kell járni, és a normális életet is meg kell tartani.

Pedig sok mai versenyző hangsúlyozza, hogy mindent feláldozott a műkorcsolya miatt.

Igen, de ez nagyon rossz, mert ha lesérül, teljesen elveszít mindent. Hatvan-hetven százalékban így van. Csak minden ötödik-hatodik versenyző tud igazán bennmaradni a sportágban. Járok a gyerekekkel versenyre, látom, milyen gyorsan cserélődnek az emberek. Egy-egy versenyző legfeljebb két évig van szem előtt, aztán eltűnik, mert van nála egy jobb.

Mit gondol a mai műkorcsolyáról?

Olyan sokat nem is változott az évtizedek alatt. Persze modernizálódott, haladt előre, de a jó lépéseket, jó piruetteket, amelyeket már mi is ismertünk, most is nagyon jól lehet használni. Gyorsabb lett a korcsolyázás, a tripla ugrások nagyobb lendülettel mennek, de a lényeg nagyjából ugyanaz.

A japán Aszada Mao tripla axeleket ugrik, néhány lány pedig négyfordulatossal is kísérletezik.

Kár egy programot egyetlen borzasztóan nehéz ugrásra felépíteni. Én azokat a kűröket szeretem, amelyekben szépen korcsolyáznak, érdekes lépéseket, különleges piruetteket mutatnak be lendületesen, s nem csak arra koncentrálnak, hogy vagy sikerül az a nehéz ugrás, vagy nem. Ez ront az egész program nívóján. Ha valaki szépen és könnyedén ugrik, az nagyon jó, de nem erre kellene tenni a hangsúlyt. Viszont most már nem is így van, hiszen az új pontozási rendszerben nagyon sokat számít az alapkorcsolyázás, a forgások, lépések változatossága.

Igazságosabb a mostani pontozás, mint a régi volt?

Sokkal nagyobb apparátus kell hozzá, sokkal több bíróra van szükség, ezáltal jóval többe kerül egy verseny. Ha pedig a computerrel valami baj történik, akkor vége mindennek. A computer mindent ki tud számolni, mindent meg lehet nézni lassítva, de akkor is a technikai specialista dönti el, hogy visszaminősít-e egy ugrást, vagy hogy egy rossz érkezés esésnek számít-e. Ráadásul olyan a szabály, hogy ha kiderül is a videóról, hogy a specialista rosszul látott valamit, a döntése érvényben marad, mint a futballban. A bírói tévedés lehetősége tehát az új pontozási rendszerben is megmaradt.