A Magyar Antaeus ürügyén

Sorozatunkban az 1918 és 1955 utáni szlovákiai magyar irodalmi hagyomány azon opusait kívánjuk újra kiadni, amelyek így vagy úgy a mai olvasók számára is kihívást jelentenek, azaz — mai Antaeusként — korunkkal is képesek »megmérkőzni« — állítja a sorozat köteteinek fülszövege, s a mai olvasó csak rábólinthat e nemes elhatározásra. Akkor ugyanis, amidőn szinte radikálisan igyekszünk elfelejteni mindazt, ami itt, mifelénk 1989 előtt történt, aligha lelhetnénk „forradalmibb” tettet, mint újraidézni mindazt, ami itt az utóbbi nyolcvanegynéhány esztendőben történt. Mert nemcsak a feledés lett napi programunk, a rombolás is. A boldog emlékű X. Y.-tól Y. Z.-ig bizonygatják itt nekünk, hogy szlovákiai magyar irodalom pedig tulajdonképpen nincs is, hogy tulajdonképpen ők, akik ezt állítják, voltaképpen nem is léteznek, legföljebb holmi marginális adalékok vagyunk az egyetemes nagy magyar ködhöz (no meg az erdélyi óriásokhoz) képest.

Állítsátok meg Arturo Uit, jutott eszembe már akkor, X. Y. prédikációja után, s mit ád Isten, a történelem akkori fintora valóban megállította Uit. Most, hogy megint felhangzott a szózat, ismét csak ezt tudjuk sóhajtani. Szerencsére vannak már olyanok is, akik igyekeznek, ha nem is megállítani, de legalább mérsékelni ezt az arturouizmust, lásd Duba Gyula gyönyörű esszéjét, a Szerelmes földrajzomat, vagy Tőzsér Hamvas Béla Az öt géniuszának ihletésére írott tanulmányát. Melynek a lényege, hogy ami irodalmunkat illeti, az egyáltalán nem X. Y.-nal kezdődött, és nem Y. Z.-vel végződik, hanem igenis Balassival, Pázmánnyal és Szenci Molnárral kezdődik, Madáchcsal, Mikszáthtal, Kassákkal és Máraival folytatódik, s a mai szlovákiai magyar irodalom ennek a sornak a folytatása, még Trianon után is, hisz Kassák és Márai a XX. századnak is két világjelensége, még ha el kellett is hagyniuk szülőföldjüket.

Nos, a hosszú szendergés után újraéledő Madách-Posonium ebbe a vitába kíván beleszólni, mégpedig nem üres szavakkal, hanem cselekedetekkel, midőn újraindítja az egykori Csehszlovákiai Magyar ĺrók sorozatának mai folytatását (s nemcsak ezt, persze, hanem például a kitűnő versantológiát, a Förtelmes Kaszálógépet, az Új Főnix Füzeteket vagy az induló életműsorozatokat). Ezekről majd máskor szólok, most csak az Antaeus Könyvek eddig megjelent három kötetéről. Az persze, hogy ilyen sorozatot indít egy kiadó, óriási felelősség is. Hiszen az említett kuvikhangok ellensúlyozására aligha van jobb ellenszer, mint jó művekkel bizonyítani, hogy igenis van irodalmunk. Kérdés, hogy egy ilyen, reprezentatívnak szánt edíciót, melyben szerintem valóban csak irodalmunk két-három tucatnyi csúcsának lenne a helye, szerencsés dolog volt-e a szinte máig ismeretlen nevű Rudnóy Terézzel s annak Kerek hold című regényével, vagy akár még az ismertebb nevű, az egyetemes magyar antológiákban egy-két novellájával rendszeresen szereplő, ám különben immár ugyancsak elfelejtett Sellyei Józseffel kezdeni. A hajdani CSMĺ-sorozat néhány kísérlete — Neubauer, Bányai, Darkó s épp Selylyei (akkor Nádas házak címen kiadott) válogatása — bizonyította, hogy eléggé impotens kísérlet ezeket újraéleszteni, mikor még az adott korszakban is, noha nagyrészt elhagytak bennünket, voltak az Északi Géniusznak olyan nagyságai, mint a már említett Kassák és Márai vagy akár maga Hamvas Béla, de mondhatnék másokat is, Mécs Lászlótól Forbáth Imréig, Peéry Rezsőtől Jócsik Lajosig.

Nos, minden kezdet nehéz. Ennek tudhatjuk be a nem eléggé végiggondolt nyitányt, ám a Madách-Posonium új főszerkesztője, Tőzsér Árpád elegendő biztosítéknak látszik, hogy kiegyenesítse a kanyart. S ez máris meglátszik a harmadik köteten, amely az ötvenes évek alapozó nemzedékének valóban legjobb, ám különböző, leginkább irodalmon kívüli okokból alábecsült s elfelejtett költőjét, Bábi Tibort igyekszik művelődésünk vérkeringésébe visszahozni. Paradox dolognak tűnik éppen Bábit trónusra emelni, ám ha az Antaeus panasza címen megjelent kötetét egybevetjük a két megelőző kötettel, mindenképpen észlelnünk kell a minőségi emelkedést. S újra bebizonyosodni látszik, hogy költői tehetség és politikai ide-oda bolyongás nem egy és ugyanaz. Ezra Pound és Heidegger, Gorkij vagy József Attila politikai meggyőződésük ellenére nagy alkotók, míg mások, hiába felelnek meg az éppen soron levő kurzusnak, ha rossz írók, nem segít rajtuk a kurzus.

Mindahhoz, amit a sorozat ürügyén elmondtunk, még valamit: ilyen hatalmas vállalkozást semmiképpen sem lehet egy kiadó egy szerkesztőjének vállára nyomni. Az már bebizonyosodott, hogy kiadóink képtelenek együttműködni. Márpedig igazán valamennyiük együttműködéséből lehetne optimális eredményt remélni. De ha már egyetlen kiadóról van is szó, sokszínű szerkesztőbizottság nélkül elképzelhetetlen egy ilyen grandiózus terv kivitelezése. Mindenesetre kíváncsian várjuk a további fejleményeket, s ha arra gondolunk, amit írásunk elején említettünk, hogy a Trianon utáni cseh/szlovákiai magyar irodalom igenis szerves része a Halotti Beszédtől Kassák Lajosig, Márai Sándorig nyúló sornak, akkor azt is érdemes lenne fontolóra venni, hogy akár e sorozat egyik mellékágaként ne kapcsoljuk-e be az Északi Géniusz klasszikus nagyjait is e sorba? Balassitól Kassákig, Mikszáthtól Márai Sándorig.