A lengőajtó és más történetek

12.25 Az idei, azaz a 77. Ünnepi Könyvhét számomra még Pozsonyban elkezdődött, reggel 7.15-kor, az Amicus gyorsban. Az esztéta Peter Michalovičcsal szálltam föl rá, s miután Rudolf Fila, a kitűnő szlovák festő Premaľby (Átfestések) című sorozata kapcsán megvitattuk a képzőművészet jelrendszeréből az irodaloméba való átjárás (és vice versa) problémáját, eldicsekedtem a jeles szlovák egyetemi kollégámnak, hogy a könyvhétre megjelenő verskötetem borítóján Albín Brunovský Háború című táblaképe látható, s ezzel tulajdonképpen ez a kép is „premaľba” lett: a verseim „átfestik” a festmény jelentését. — 14.00-ra várnak a Helikon sátrához, dedikálni. Addig ismerkedem a szálláshelyemmel. A hatalmas, tekintélyes palotáról nem sokat lehet tudni, a bejárat mellett szűkszavú tábla: 1956-ban egyetemi kollégium s a forradalom egyik irányítóközpontja volt itt. Szemben a Mátyástemplom és a Halászbástya. Tele a tér japán és német turistával.

Június 10. (Puskin-mozi)

19.50 A Da Vinci-kód kezdetére várok. Lássam végre, mi fán terem a világnak ez a nyolcadik csodája. Azt már most látom, hogy itt távolról sem tolongnak annyian, mint amennyien ma az Esterházy Péter dedikáló asztala előtt tolongtak. Esterházy ezúttal futballregényt írt. Címe: Utazás a tizenhatos mélyére. „Egyszerű történet..., futball-díszletezésű. Mondjuk, egy férfi története, akinek az élete a futball. Vagy majd ez kiderül” — mondja a regény narrátora. Az a történet viszont egyáltalán nem egyszerű, hogy honnan ma a magyar irodalomban ez a nagy futballdömping. Egész sor kitűnő magyar írónak volt már hosszabb-rövidebb írásokban témája a labdarúgás (Kukorelly, Garaczi stb.), az idei könyvhétre meg egyenesen két könyvterjedelmű futballpróza is megjelent. (Esterházyé mellett Darvasi Lászlóé a másik: A titokzatos világválogatott.) Kukorelly Endre írja a Népszabadságban: „... a futball háborús helyzet. Csak nem kell meghalni, fogolylyá se válni. Meghalsz, és a helyzet foglya leszel, majd lezuhanyozol és beülsz a kocsidba”. A mai író általában csak lezuhanyozik és beül a kocsijába. A halált elsumákolja. Következésképpen a mai magyar történetekből hiányzik az igazi, a vérre menő dráma. Talán ezt érzik a futballíróink: számukra a futball legalább valódi dráma. Esterházy új könyvében mindenképpen az.

22.50 Itthon, azaz fenn a várban, a szállásomon. Félelmetes egy világ a budapesti éjszaka! A villamosban két félrészeg srác belekapdosott az idegen lányok farába. A Moszkva téren, miután leszálltunk (a két srác is leszállt), egy dühödt, hasonló korú fickó, az egyik megtapogatott lány barátja, nekiesett a főtapogatónak. A heves szóváltás, ordítozás, lökdösődés kimenetelét már nem vártam meg. De a jelenet így is kész dráma volt. — A Da Vinci-kód meg kész moslék. Fontoskodó, pazar felvételek, gótikus oszlopok, székesegyház-enteriőrök, a régmúltból feltámadó (itt maradt?), önostorozó szerzetesek, vér, festett dráma — film, amelyben mintha valóban történne valami, de tulajdonképpen csak az üres nagyot akarás műfogsora csattog. A regény történetéből egy mélyebb Dan Brown talán tudott volna afféle A Pendragon legendát, legalább szellemi izgalmat nyújtó pszeudokrimit csinálni, de filmnek biztos, hogy giccs.

Június 11.

7.18 Még mindig itt. Azaz Budán, a Magyar Kultúra Alapítvány házában. Olvasom az ÉS-ben Parti Nagy Lajos könyvheti megnyitóját: „...azt mondom, hogy igen jó állapotban van a magyar irodalom”. Hm. – Harsogó napsütésre ébredtem. Kellene is már a jó idő, a sikerélmény. Tegnap többször is esett az eső, I. Éva, a felvidéki kiadók sátrának a főnöke panaszkodott, hogy a látogatók csak nézelődnek, s alig vásárolnak. Ezt, sajnos, magam is tapasztaltam: a verskötetemből tíz-tizenöt példányt ha eladtam, s állítólag az nem is volt olyan rossz eredmény. Az Esterházy asztalát leszámítva sehol sem láttam sorokat kígyózni. Kétségtelen: az idei könyvhétnek az Utazás a tizenhatos mélyére a szenzációja. De ez most valahogyan csendes, meghitt szenzáció: nem a marketing műve, hanem az olvasóké. (A kritikusok nem írták le a könyvről, hogy... beszakad alatta az asztal. Mindössze 148 oldal. De elegáns kötet. S főleg izomorf, önmagával töményen azonos szöveg. S ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a könyvhét kínálatában meglepően sok az alkalmi írásokból összeállított-öszszegereblyézett könyv. Még a nagyok könyvheti könyvei, pl. Oravecz Imre Egy hegy megye is ilyen jellegű. S ilyen, korábbi jegyzetekből, tárcákból, karcolatokból összeszerkesztett mű a már említett Darvasi-könyv is.) Ezúttal a Magvető sem ütött dobra senkit. A marketing is elfáradt volna? Valahogy az írók is közönyösen, tanácstalanul ácsorognak, sodródnak a tömegben. Az elpusztíthatatlan kedélyű, örökifjú Lator Lacit a Dorottya utcában láttam. (Könyvheti verseskönyvét, A tér, a tárgyakat mindenkinek melegen ajánlhatom.) Vidoran húzott a Duna-part felé, egy csinos nővel az oldalán. A legszívesebben én is elfelé húztam volna. De nekem nem volt kivel. Húztam hát vissza a Vörösmarty térre. S ácsorogtam, sodródtam a tömegben én is, tanácstalanul. Közben bele-belehallgattam a rádió pódiumán elhangzó, unott, közönség nélkül zajló nyilvános feljátszásokba, író-interjúkba. Gyurkovics Tibor azt dörögte a mikrofonba, hogy amíg a középiskolákban nem lesz megint kötelező a Himnusz és a Szózat memorizálása, az ő számára a mai magyar irodalom nulla. Hm. S akkor is felkaptam a fejemet, mikor az újvidéki Balázs Attila Világsarok non-stop című (szintén alkalmi írásokból összeállt) könyvéből olvastak föl: Világ proletárjai, közösüljetek! Bele is olvastam a könyvbe, azt írja a rádió irodalmi szerkesztőjeként közismert szerző: „Borgesnél mind az elbeszélés, mind az esszé, mind a líra között csak egy rogygyant lengőajtó áll”. Tetszett ez a lengőajtó-kép. Mintha az idei könyvhét is lengőajtó volna, a nagy, emlékezetes és kevésbé emlékezetes könyvheti ünnepségek, a nagy, emlékezetes és kevésbé emlékezetes művek között. Parti Nagy Lajos és Gyurkovics Tibor állítása között.

22.45 Befejeztetett. Mármint a könyvhét. Számomra. Holnap reggel 6.50-kor indul a vonatom, haza. Ötkor ébresztő. A mai nap mozgalmas és fizikailag nagyon megterhelő volt. 14.00-tól a felvidéki kiadók, 16.00-tól az Alexandra sátra előtt strázsáltam. (Nem merem mondani, hogy „dedikáltam”. Esterházy igen, ő dedikált, én, sajnos, csak aláírtam egy-két könyvemet. Barátaimnak, ismerőseimnek.) S este még színházban is voltam. (A kertész kutyáját láttam. Eszenyi Enikővel és Szőcs Arturral. Eszenyi Enikő szerintem nem a szép Dianát játszotta, hanem egy nem különösebben vonzó nőt, aki zsigerből cinikus és intrikus.) Az Alexandra-találkozóról érdemes részletesebben szólni. A kiadó, Határtalan irodalom címmel egy díszes kiadású fotóalbumot is megjelentetett a könyvhétre. De olyan súlyosat, hogy az alatt valóban csaknem beszakadt az asztal. Mármint az Alexandra-sátor asztala. Amelyet nyolc-tíz határon túli és külföldi magyar író (Karátson Endre, Méray Tibor, Visky András, Kovács András Ferenc, Nagy Pál, Dalos György, Tomaso Kemeny és mások), az album protagonistái ültek körül. Azért a jóízű beszélgetésért, irodalmi világfórumért, amely ott, akörül a „kerekasztal” körül rögtönöződött, érdemes volt az idei könyvhétre elmenni. Ha én volnék a könyvhét főrendezője, az ilyen író-happeningeket a program szerves részévé tenném. Nem a közönség, hanem az írók épülésére.

Tőzsér Árpád