A lélek szabadsága

SZAKÁL GÁBOR

„Lila orgonák, oly dús a lombotok...” – hangzik a közismert szovjet sláger, majd a rákövetkező parancsszerűen sugallja a reménytelenséget: „Hiába menekülsz, hiába futsz, / A sorsod elől futni úgyse tudsz...” Hangszórós autó rója a köröket szülőfalum utcáján, benne gonosz lelkű agitátorokkal: „Lencsés Mihály, te vagy az utolsó, meddig gondolkodol még!? Lépjél be a szövetkezetbe, ne akarj a falu szégyene maradni!” – szól a félelmetes puhítás a hideg, zord téli éjszakában...

Emlékszem, én is nagyon féltem. Édesanyámmal leoltott villanynál lestük az ablakon keresztül a fejleményeket a hó világította szürkületben.

Amikor Sztálin meghalt, nyolcéves voltam. Büszke úttörőként, félelemtől megroskadva, őszinte fájdalommal gyászoltam mint második nagyapámat. Így tanította ugyanis az ukrán származású, a magyart jól beszélő tanító elvtárs. Ő mondta nekünk: a Nagy Sztálin, második nagyapátok... Ennek megfelelően gyászoltuk Joszif Visszarionovics Generalisszimuszt. Egymást óránként váltva álltunk őrt jelképes ravatalnál. Gyermekkorom talán legdöbbenetesebb emléke.

Az „azbukát” hamarabb ismertük a latin betűknél, és őszintén hittük a Kis Építő jelentését, mely szerint az egész világ gyászolja a Nagy Vezért, emlékszem, én is megkönnyeztem, és féltem, nem tudtam, mi lesz most nélküle...

Majd 1953. november 25-én jött az évszázad mérkőzése, 6:3-ra legyőztük az angolokat, és mindjárt szebb lett a világ! Fellángolt a nemzet életvágya, nagyon jó volt magyarnak lenni a világ minden táján. Talán a helsinki olimpia aranyesője után volt ekkora a magyar nép önbizalma. Elgondolkodtató, egyben jelzésértékű, miben rejlett az a féktelen életerő a legvadabb kommunista zsarnokság idején, ami ennyire ösztönözte a nemzeti színekért versenyző magyar sportolókat. Mi volt az a motiváció, amiből a hamis ideálokon túl erőt tudtak gyűjteni, kovácsolni a mindennapok verejtékes küzdelmeihez csak azért, hogy a nemzet sportolóiként egyszer ott állhassanak a Himnusz hangjainál a dobogó legfelső fokán?! Az egész világ magyarsága ünnepelte őket.

De 1954, a berni döntő következett, a magyar futball „waterlooja”. Egy nemzet hite, álma és vágya omlott össze azon az esős berni vasárnap délután, s vele együtt rendült meg egy jobb sorsra érdemes nép önbizalma. Gyásznap volt az a javából. Egyes történészek és szociálpszichológusok szerint részben ez a világraszóló kudarc is okozója volt annak a kilátástalan elkeseredésnek, mely végül is előfutára és részben kiváltója volt az ’56-os eseményeknek.

1956-ban egy végsőkig és mindenre elszánt, egy érthetetlen, fájdalmas vereségtől felbőszült nemzet vívta előre elveszített szabadságharcát a nagy leigázóval és önmagával szemben. Mert magát is le és meg akarta győzni. Az nem lehet, hogy vesztettünk! Nem lehet, hogy annyi szép sportsiker után, melyek egy egész nemzetben tartották a hitet, a legnagyobb siker kapujában újra el kellett buknunk. Egy nemzet került tudathasadásos állapotba, majd ez a skizofrénia dühkitörésbe torkollott, ami a szívek mélyén a bukásért is azt a rendszert okolta, melynek egyedüli pozitívumai kizárólag a sportsikerekben nyilvánultak meg... Egy nemzet hangulata, közérzete zuhant a mélypontra, ettől még elkeseredettebbé vált a szabadságvágy, ami vad kommunistaellenességgel vezényelte harcba a fegyvert ragadó felbőszült, mindenre elszánt munkásokat, diákokat.

Kétségkívül, 1956-ban a szabadságért folyt a harc Budapest utcáin. A függetlenségéért harcoló, végsőkig elkeseredett nép forradalma volt az a javából. Egy figyelmeztető robbanás Európa szívében, mely ha nem remegtette is meg alapjaiban a nagy kommunista birodalmat, de feltétlenül rést ütött a monstrum testén, tragikus példát mutatva a hasonló sorsú nemzeteknek.

Amíg ’56-ban vér folyt Budapest utcáin, ’68-ban jóval kevesebb vérveszteséggel, emberarcú szocializmus címke alatt a szocializmus megreformálhatóságának kísérlete fulladt kudarcba, olyan tanulságokkal, melyek további húsz évre meghatározták a változtatások lehetőségét, vagyis azt az egyszerű képletet, mely szerint a jégolvadásnak mindenekelőtt Moszkvában kell bekövetkeznie.

Menetrendszerűen érkeztek is a törvényszerű események. Kisebb-nagyobb rengések után a birodalom falán repedés támadt, ebben határozott, korszakalkotó tartással megjelent Gorbacsov, és egy újabb utópisztikus elképzelés, a peresztrojka. Gorbacsov egyénisége és merész politikai sakkhúzásai átrajzolták Európa térképét, majd megindították azt a lavinaszerű folyamatot, mely a kommunista rendszer összeomlásához és teljes felszámolásához vezetett Európában. Ezt követte – amire maga Gorbacsov számított a legkevésbé – a Birodalom széthullása és a demokrácia teljes győzelme Európában.

1989-ben tehát nyakunkba szakadt a szabadság, de közel húsz év tapasztalatai bizonyítják, nem voltunk rá kellőképpen felkészülve. Mindenesetre nem úgy sáfárkodunk vele, ahogyan azt megérdemelték volna azok, akik őszintén kívánták és az első sorokban menetelve kivívták. Jöttek új néptribünök – s hol vannak már azóta! Megtalálva számításaikat belenyugodtak a demokrácia fintoraiba, vagy elvesztek a pénz vonzásában, feladva még azt a kis forradalmiságukat is, amit a „bársonyos forradalom” idején oly nagy hévvel és igyekezettel hangoztattak. A tömeg ismét vesztes marad, a haszonélvezők pedig mindig megtalálják számításaikat.

A nagy demokráciában megalkottuk a Pénz ellenőrizhetetlen hatalmát. Ennek az új „izmusnak” ez lett a rákfenéje. Megalkottuk a Pénz nem érdemszerű szétosztásának törvényes keretek között történő lehetőségeit. Megteremtettük a Pénzzel való visszaélések lehetőségeinek végtelen skáláját, törvényes keretek között. Megteremtettük a lehetőségeit a tudás, a talentum, a tehetség Pénzzel való megvásárlásának. A demokráciával együtt „kiharcoltunk” egy újabb igazságtalan társadalmat... Churchill, a nagy stratéga, a nagy politikus érezte és előrelátta ezeket a veszélyeket, amikor azt mondta: „a demokrácia nem jó dolog, de nincs helyette jobb...”

Ami viszont ennél is fájdalmasabb, devalválódtak és félő, hogy végül teljesen értéküket vesztik az eszmék, az ideálok. A kommunista korszak – tömegpszichózisra építve ugyan, s hamis ideálrendszerként, mely karámba terelte nemcsak az eszmét, hanem a tömegeket is – megalkotta például a testmozgás kultuszát. Ne csak a szpartakiádok hatalmas mozgósító erejére gondoljunk, hanem az egészségre gyakorolt tényleges pozitív hatására, vagy egyáltalán a sport és a testnevelés hathatós és nagyvonalú állami támogatására, irányítására. Ezt feltétlenül a szocializmus – mégoly kevés – pozitív vívmányai közé kell sorolnunk. Persze, sokan meglátták e szándék mögött azt a pontosan átgondolt, ködösítő mechanizmust, mely a „panem et circenses” jegyében elterelte a tömegek figyelmét arról a zsarnokoskodó, centrális manipulációról, mely végül is megfosztotta őket a szabad gondolkodás és cselekvés annyira szent emberi jogától.

Közel húsz évvel a „bársonyos forradalmaktól” viszont aggodalommal és gyanakodva állapíthatjuk meg, hogy lassan, de biztosan a Pénz jegyében egyesül, globalizálódik Európa. Népek, nemzetek kínos, keserves harca kezdődik identitásuk megmentéséért, vagy ha úgy tetszik, átmentéséért az egyesült Európába. Fellélegezhetnek a közép-európai, egykori szovjet szatellitállamok is, mert végre a legvadabb ateista korszakból átmenthetik országukat a „keresztyén” vagy „keresztény” Európába, ahol paradox módon a Sátán eszköze, a Pénz uralkodik. Uralkodik és működik is, mert nem hagyja jóvá a „keresztény” Európa jelzős szerkezetet az egyesült európai államok preambulumában! Tudathasadásos állapot, a profitra épülő színlelt egység skizofréniája…

A demokrácia első húsz éve megmutatta egyéb nem kívánt hatását is. A hamis szociális biztonságot megélt keleti blokk államai megízlelhették a példa nélküli, fokozatos elszegényedés közepette az eddigi leggyorsabb léptékű harácsolás, gazdagodás folyamatát, vagyis az eddigi legmélyebb szociális szakadékot egy szűk milliomos-milliárdos elit és a jóval szélesebb kiszolgáltatott, elszegényedett réteg között.

Nagy bajban van fiatalságunk, jövőnk záloga és annak perspektívája is. Megszűnt az iskola klasszikus nevelő hatása, a család mint intézmény bomladozóban van, gyermekeinket ennélfogva az utca (félre)neveli. Megoldatlanul drámai a cigánykérdés. Nyugtalanító a nemzetiségi kérdés intézmény nélküli megoldatlansága, szőnyeg alá söprése. Romlik a kulturált Európa.

Amikor Sztálin meghalt, dúlt a diktatúra, nyolcéves voltam, és nagyon féltem. Most hatvanéves vagyok, itt a szabadság, mégis aggódnom kell amiatt, ami körülöttem zajlik.

Az erkölcsi romlás megállításában nagy szerepe és küldetése van a történelmi egyházaknak. Tesznek is ezért sokat a maguk eszközeivel, de hovatovább az állam hathatós politikai támogatása nélkül egyedül maradnak. Közben a templomok is – már szabadon – sajnos egyre üresebbek. Erkölcsi vákuumban vergődik Európa. Ebben a vákuumban csupán az istenhit erősödése, erősítése nyújthat megfelelő, hathatós gyógymódot. Az istenhit meggyőző erejű népszerűsítése, terjesztése és meghonosítása a lelkekben. Egy krisztusi alapokon álló és működő erkölcsi rend. Az Isten-központúság, melyben a tudatunktól kezdve minden cselekedetünkig az isteni irányítás és irányíttatás biztos és megmásíthatatlan jelei vannak jelen. Csakis az ilyen alapokra épülő társadalom lehet hosszú távon életképes.

Adva van tehát a demokrácia emberileg élhető formája, csak élnünk is kell vele. Egy lelkileg is szabadabb Európa érdekében, mert a lélek szabadsága jelenti a legnagyobb szabadságot! Ez a szabadság Isten törvényeire épül, erkölcsi fundamentuma a Tízparancsolat. Ennek szigorú megtartása jelentheti csak egy új, egészségesebb és igazságosabb társadalom kialakulását.

Nem tudom, mennyire volt hívő ember Churchill, de való igaz, hogy neki más volt az Isten által rendelt küldetése. Neki Európát kellett megmentenie a végveszélytől, és ezt a küldetését maradéktalanul teljesítette is. Adózzunk emlékének kellő tisztelettel azáltal, hogy helyreállítva Európa lelki egyensúlyát, terjesszük ki az istenhitet és annak áldásos hatásait egész kontinensünkre, átadva egymásnak következetesen Isten üzeneteit, melyek egy jobb és erkölcsileg tisztább, emberibb európai társadalom kimunkálásához feltétlenül szükségesek.