A kultúrtalajban a világon minden előfordulhat

JÚLIUS

A kertészek kánonjoga szerint júliusban oltják, illetve szemzik a rózsákat. Ez általában a következőképp történik: előkészítik a csipkerózsát, a vadócot, vagyis az alanyt, amelyet oltani fognak, összehordanak egy csomó háncsot, s végül előkerítik az oltó- vagy a szemzőkést. Amikor minden szépen együtt van, a kertész a hüvelykujja bögyén kipróbálja a kés élét. Ha a kés elég éles, belehasít a kertész ujjába, s ék alakú sebet ejt rajta. A vérző ujjat aztán bekötik, néhány méter gézt csavarnak rá, úgyhogy az ujjon egy eléggé fejlett pufók bimbó keletkezik. Ezt nevezik rózsaoltásnak. Ha nincs kéznél vadrózsatő, az imént leírt hüvelykujjsebzést más alkalommal is végre lehet hajtani, például oltóvesszők, dugványok készítése, fattyúhajtások vagy elvirágzott szárak levágása, bokrok metszése során és így tovább.

Miután a kertész ilyeténképpen végzett a rózsaoltással, észreveszi, hogy megint lazítania kellene az ágyások megülepedett, cserepes talaját. Ez a munka évente legalább hatszor követelőzik, s a kertész minden ilyen alkalommal hihetetlen mennyiségű követ, kavicsot és egyéb istencsapását dobál ki kertje földjéből. Az a sok undok kő nyilván valamiféle magvakból vagy petékből fejlődik, de az is lehet, hogy a föld titokzatos méhéből tör elő szakadatlanul; vagy talán a föld valamiképpen köveket izzad? Egyáltalában a kertészeti avagy kultúrtalaj, nevezhetjük humusznak vagy televénynek is, igen változatos összetételű. Alkotóelemei a következők: föld, trágya, korhadt lomb, tőzeg, kövek, üvegcserép, törött tálak, szögek, drótdarabok, csontok, huszita nyilak, a csokoládé sztaniolja, téglák, régi érmék, ócska pipák, táblaüveg, törött tükrök, kiszolgált névtáblák, bádogedények, zsinegek, gombok, cipőtalp, kutyagumi, széndarabok, fazék füle, mosdótálak, rongyok, üvegcsék, csatok, kannák, kapcsok, patkók, konzervdobozok, porcelán szigetelők, újságfoszlányok és számtalan egyéb anyag. A hüledező kertész minden egyes alkalommal ilyesmiket bányász ki az ágyásaiból. Meglehet, hogy egyszer egy örökégő kályha, Attila sírja vagy Szibilla könyve kerül elő a tulipánok alól; a kultúrtalajban a világon minden előfordulhat.

De a fő gond júliusban mégiscsak a kert öntözése. Ha a kertész kannával öntöz, számolja a kannákat, mint az autós a megtett kilométereket. Nohát, hirdeti bajnoki gőggel, ma negyvenöt kannára vittem fel! Vízcsapra kapcsolt tömlővel persze gyorsabban és úgy mondhatnám, „nagyban” lehet öntözni. Ráadásul a tömlő nagy örömét leli abban, ha valahol a közepe táján, ahol az ember legkevésbé várná, ravaszul kilyukadhat. Aztán az ember ott áll a körös-körül zuhogó-fröcskölő vízsugarak közepette, mint a vizek istene, s a lábánál összetekeredett hosszú vízisikló pihen. Amikor az ember már csuromvizes, megnyugvással kijelenti, hogy a kert elég vizet kapott, jómaga pedig elmegy megszárítkozni. Közben a kert azt se mondta, mukk, szemrebbenés nélkül mind behabzsolta a rögtönzött szökőkút kilövellt vizét, és ismét száraz és szomjas, mint annak előtte.

A német filozófia azt tanítja, hogy a nyers valóság az, ami van, míg a magasabb, az erkölcsi rend a „das Sein-Sollende”, vagyis az, aminek lennie kellene. Tehát a kertész nevezetesen júliusban nagyon is elismeri azt a magasabb rendet, mert tudván tudja, mi kellene. Eső kellene – így fejezi ki ezt a maga ékesszóló módján.

Karel Čapek: A szenvedelmes kertész (1929). Mayer Judit fordítása