A kultúraközi párbeszéd kreatív példája

CSANDA GÁBOR

Nem szokványos, sajnos, hogy a szlovák–magyar kapcsolatok, ezen belül is a kulturális és irodalmi együttgondolkodás közös kétnyelvű kiadványokban jelenítődjenek meg s kerüljenek a szélesebb nyilvánosság elé. Inkább azt lehet megállapítani, hogy az ilyen könyvek gyakorisága és száma egészen elenyésző, s ezek jószerével egy-egy tudományos műhely vagy felsőoktatási intézmény ügyévé lettek, amiként egyébként maga a kétnyelvűség is. Már csak ezért is tartható kuriózumnak a Szlovák Tudományos Akadémia Világirodalmi Intézetének a közelmúltban megjelent kötete, mely Görözdi Judit és Gabriela Magová kiváló összeállításának és szerkesztésének köszönhetően az összehasonlító irodalomtudomány legújabb, szlovák és magyar kutatási területeit fogja össze.

A Tvorivosť literárnej recepcie – Az irodalmi recepció kreativitása című 284 oldalas publikáció egy az intézet által Karol Tomiš szervezte (azonos nevű) szimpózium tanulmányait adja közre, szorosan kötve a két akadémia, a szlovák és a magyar közti korábbi irodalomtudományi konferenciákra. A tanulmányokat a kötet szlovákul, majd magyarul tartalmazza, lényegében tehát tükörkönyvként, a végén egy-másfél oldalas angol nyelvű összefoglalókkal, melyeket – s ez már több, mint ami egy ilyesfajta kiadványtól elvárható – igen hasznos és pontos névmutató követ. A pontosság egyébként is erénye a műnek: nemcsak világos, jól áttekinthető és szerkezetében következetes, hanem hibátlan is.

A dolgozatokat három nagyobb tárgykörbe sorolja, ezek a következők: Az irodalmi recepció kreativitása, Műfordítás és Az irodalomtudomány elmúlt fél évszázada. Az első blokkot Ján Koška dolgozata indítja (Az egymással kapcsolatban álló irodalmak alkotóképessége), ez a Dionýz Ďurišin- és a Rudolf Chmel-féle iskola néhány hozadékát taglalja. Ide soroltatott Libuša Vajdová tanulmánya is (A fordítás mint a kultúrához való viszony próbaköve), mely a román irodalomnak a szlovák irodalomban és kultúrában betöltött helyét térképezi föl; továbbá Szili József tanulmánya (Az angol-amerikai modernség magyarországi befogadásának kezdetei): ennek mind elméleti számvetése (a befogadás mint elért állapot), mind konkrét példái (Ezra Pound és T. S. Eliot fogadtatása a magyar irodalomban) számos poétikai és hatástörténeti szemponttal gyarapítják a nyugatosok (Tóth Árpád, Kosztolányi, Szabó Lőrinc, Vas István, de főként Babits) fordításgyakorlatát. Róbert Gáfrik egy merőben speciális hatástörténeti esettanulmánnyal szerepel a kötetben (Az indiai filozófia hatása Ján Maliarik munkásságára); ebben kibontakozik a polihisztor és a keleti szellemiség felé tájékozódó lelkész Maliarik eszmevilága, kultúrák iránti fogékonysága, kevéssé ismert, ám annál érdekesebb irodalmi munkássága. Marcela Mikulová is konkrét, szűken körülhatárolható témát dolgoz fel (Terézia Vansová, Božena Němcová és a kései biedermeier koncepciója), mely a két életmű recepciójának kritikáját is magában foglalja. Az első tömböt Timotej Kubiš tanulmánya (Az I. szovjet írókongresszus hatása Paszternak költészetének recepciójára Szlovákiában) zárja, ez részben – természetesen – a költő cseh hatástörténetét is magában foglalja; az 1934. évi írókongresszus (Majakovszkijjal szemben) Paszternakot emelte piedesztálra, műveinek szlovák fordításaihoz (Jesenský, Poničan és Novomeský) ez adta az impulzust, valamint a korábbi cseh Paszternak-fordítások.

A Műfordítás című blokk három dolgozatot tartalmaz: Mária Kusá Szlovák fordításelméleti megközelítések címmel a fordításirodalom– világirodalom kommunikációs modell szlovák történeti áttekintését adja, a kultúraformálás térségi adottságainak és szükségleteinek fényében. Kappanyos András (Naiv és szubverzív: a fordítás határai) a fordítás (pontosabban a szó szerintiség) mulatságos esetein (produktív és hibás példáin) illusztrálja az eredeti szöveg és környezete értelmezési stratégiáit. Ferenczi László esszéje a gyakorló műfordító és az elméleti szakember szempontjait fűzi egybe arról, hogy a világirodalom (a fordítandó szöveg) értelmezése során nagy súllyal esnek latba a fordító nyelvi-kulturális kompetenciái, sőt maga a célnyelv és célirodalom kulturális szocializáltsága.

Az irodalomtudomány elmúlt félszázada című elméleti részt Bojtár Endre tanulmánya nyitja (Egy regionális irodalomtörténet múltja, jelene és…), mely a közép- kelet-(dél-)európai térség összehasonlító irodalomtörténeti monográfiáinak, munkáinak esélyeit latolgatja. Szorosan kötődik ehhez Berkes Tamás dolgozata (A közép-európai komparatisztika Magyarországon. Összefoglaló megállapítások), mely a rendszerváltásig számított öt-hat évtized irodalomközi irányvonalait, szemléleti változásait vázolja, különös tekintettel a régió szlavisztikai kutatásainak termékenyítő hatására. Balogh Magdolna (A szocreál újabb recepciója a közép-európai irodalomtudományban) tanulmánya, noha zárlatában idézi a Danilo Kiš-tanácsot („A szocialista realizmus említésekor minden további beszélgetést rekessz be!”) az átideologizált kultúramodell (a totalitárius nyelv, a valósághű ábrázolás, a haladásgondolat stb.) nemzeti irodalmi példákkal illusztrált keresztmetszetét rajzolja fel, tanulmányköteteket, tankönyveket és irodalomtörténeteket beszéltetve. Veres András tanulmánya (Irodalomelmélet Magyarországon 1945 és 1990 között) érthetően szintén csak vázlat, a meghatározó iskolák és elméletek rövid, értékelő áttekintésével szolgál, s jellegéből adódóan épp azzal a korszakkal nem foglalkozik, amikor is az irodalomelmélet Magyarországon szélesebb körben is polgárjogot nyert. A blokkot két színes, adalékszerű tanulmány zárja: Adam Bžoché (A pszichoanalízis a szlovák irodalomtudományban) és Ladislav Franeké (Az irodalomköziség a tudomány és művészet szimbiózisában). Bžoch számba veszi a vonatkozó szlovák alapműveket, valamint a pszichoanalízissel és Freud hatásával foglalkozó irodalomtudósokat (Mikón, Popovičon, Čepanon át Mikuláig), azokat tehát, akik a pszichoanalízis örökségét hatékonyan alkalmazták a szlovák irodalomtudományban. Franek a bakoši-mikói-popoviči vonalon halad, s a gyakorlat (a szlovák lírafordítás) és az elmélet (a szlovák poétikai-elméleti diszciplínák) történeti egybeesését vagy széttartását vizsgálja. „Végül is éppen Szlovákiában kell folyamatosan a szemünk előtt tartani azt a tényt, hogy a kritikai elemzések többsége a szlovák műfordítók (gyakran egyben írók vagy költők) gyakorlatából indul ki, s állandó tétjük saját hipotéziseik igazolása” – állapítja meg .

A fenti, ismertető jellegű sorokból nyilvánvaló, hogy a tanulmánykötet az említett témákban érdekelt szakma számára született, a kérdéskörök átmérőiből pedig az sem kevésbé kétséges, hogy megcélzott olvasói alatt az irodalomtudomány nagyon széles körét kell értenünk. Mindenképp olyan kiadványról van tehát szó, melynek kreatív recepciója teljességgel indokolt.