A közös történelem eltérő szempontjai (6.)

Napjaink szlovák–magyar kínos kötekedésének kétségtelenül sok oka van. Ha azonban az okok eredőire vagyunk kíváncsiak, a 19. századhoz kell visszatérnünk. Merthogy a 18. században, miként addig is, századokon át, Magyarországon még lényegében problémamentes volt az etnikumok együttélése. A felvilágosodás során Európa hatalmas civilizációs változáson ment keresztül: a rendi társadalom alapjai meginogtak, és kezdtek kialakulni az emberek törvény előtti egyenlőségén és a hatalommegosztáson alapuló társadalmak. Az egyenlőség eszméje a nemzeti érzelemre is serkentően hatott. Hirtelen fontossá vált a modern nemzeti tudat – nemcsak a nyelv és a kultúra ápolása vált fontossá, formálódtak a nemzeti politikák és a nemzeti területek is, körvonalazódott a nemzetállamiság. Ez a folyamat a kontinens egészére jellemző volt, de formája, gyorsasága és hatása államonként eltért. Közép-Európában 1848-ban érte el első csúcsát, mikor is a Balti-tengertől az Adriáig, Oroszországtól a Pireneusokig kitört a forradalom, mely meggyorsította a szociális, polgári és nemzeti emancipációt. A Pozsonyban ülésező magyar országgyűlés is olyan törvényeket fogadott el 1848 márciusában, melyek az ország modernebb formája előtt nyitottak utat: eltörölték a jobbágyságot, kinyilatkoztatták a törvény előtti egyenlőséget, kiterjesztették a választójogot. A történelmi Magyarországnak saját kormánya lett, s megerősítette a bécsi központi hatalomtól való függetlenségét. Bécs és Pest azonban nem tisztázta egymás közt a kompetenciákat.

Az eredményeket a szlovák vezetők is üdvözölték. Az országban azonban nem került sor az élet harmonizálására, a lelkesedést csakhamar elkeseredés, a bizalmat bizalmatlanság váltotta fel. A testvériség, egyenlőség, szabadság jelszavát ugyan mindenki hangoztatta, ám e jelszót mindenki másként értelmezte, s a forradalomnak Közép-Európában ezért sem alakult ki egységes iránya. A nem szláv liberálisok és radikálisok nem ismerték el mindenki emancipációs jogát – szerintük az ún. kisebb, elsősorban szláv nemzeteknek asszimilálódniuk kellett volna. Így történt, hogy szembekerültek egymással azok, akiknek a tankönyvek szerint szövetségesekké kellett volna válniuk, és viszont szövetségek jöttek létre közös ellenség alapján. Közép-Európa főként az eltérő nemzeti elképzelések miatt vált ellentétes mozgások, koncepciók és konfliktusok színterévé.

A történelmi Magyarország területén különösen tragikus formát öltöttek a nézeteltérések, mivel az uralmon levő hatalom nem értékelte át nemzetpolitikáját. A hatalom ugyanis abban bízott, hogy a liberális szabadságjogok tompítják a nem magyarok nemzeti vágyait. Érvényben hagyta a magyar mint kizárólagos nyelv törvényét, s ezzel utat nyitott a multietnikus történelmi Magyarország magyar nemzetállammá válása előtt. A körülmények nyomásának engedve hajlandónak mutatkozott ugyan a nem magyaroknak meghagyni az anyanyelvükhöz való jogukat, de ez akkor már kevés volt.

Közép-Európában ugyanis ’48 tavaszán minden mozgalom radikalizálódott, s a nemzeti szabadság biztosítékát minden nemzet az államiságában látta. A nagy mozgalmak – a német, az olasz – önálló államot követeltek maguknak, a gyengébbek autonómiát – a szlovákok Magyarország föderalizálását, ezen belül maguknak önrendelkezést.

1848 őszére az ország hatalmi és nemzeti nézeteltérései úgy kiéleződtek, hogy polgárháborúba fajultak. A két legerősebb tábor – a pesti magyar és a bécsi birodalmi – fegyveres konfliktusában a nemzetiségi mozgalmak, beleértve a szlovákot is, a császári oldalra álltak. Az még ugyanis megtartotta az alkotmányt, s Pesttel ellentétben a politikai pluralizmust és a nemzetiségi toleranciát. A szlovák politikában más téren is fordulat állt be: első ízben szakított nyíltan a történelmi Magyarországgal, a szlovákság elnyomóját látva benne. E szlovák politika Szlovákiának a Magyarországból való kiválását s olyan koronaországgá való emelését követelte, mely a birodalmi hivataloknak lett volna alárendelve. Első ízben alakultak szlovák fegyveres testületek, miközben más szlovákok különféle okokból a magyar hadsereghez csatlakoztak. Az 1848/49-es események élményei olyannyira különböztek egymástól, hogy egymásnak ellentmondó emléktípusok alakultak ki róluk. A történelmi Magyarország szellemi egysége az önidealizálás és a „mások”-ról alkotott kép eltorzítása miatt gyengült meg. Ez különösen az osztrák–magyar kiegyezést követően vált szembetűnővé, mikor is a forradalom magyar értelmezése vált hivatalos forgatókönyvvé. Ezt aztán évente ismétlődő, érzelemteli ünnepléssel élték újra. S magasztalták – sok tekintetben okkal – a magyarok szabadságharcát (Magyarországért), miközben más mozgalmak nemzeti szabadságharcát kárhoztatták.

1848/49 szlovák megítélése az ezzel ellentétes, jelentéktelen pólusra került: egy kis létszámú hazafias társaság tartotta – csendben – tiszteletben, a szlovákok elnyomásával szembeni bátor küzdelmeként. Ez az értelmezés hivatalosan csak 1918 után kapott létjogosultságot. De csak 1948-ig, mert attól kezdve a marxista felfogás nem haladta meg Marx és Engels korabeli nézeteit. Vagyis az európai politikai törekvéseket kétfélére sarkította: pozitívra (forradalmira) és negatívra (ellenforradalmira). A Habsburg-ellenes magyar fellépést méltányolta, az ezzel szembenieket, például a szlovákot, bírálta.

A „népek tavasza” ma is elevenen él a nemzetek emlékezetében, de nagyon eltérően emlékeznek rá. A magyarok azokkal a sztereotípiákkal együtt, melyek a pokolba kívánják a császári Bécset, lebecsülik a nemzeti mozgalmakat, túlértékelik önnön szabad?elvű?ségüket, nem hajlandók tudomásul venni a ’48-as forradalom korábbi, liberális és baloldali megítélésének korlátait. A szlovákoknak meg csak egy kis részét érdekli intenzívebben ez az esemény, s általában csak a magyarok szlovákellenességére szűkített látószögből, nem tudatosítva a szlovák nemzeti mozgalom gyengeségét, sem az ambíciói és a lehetőségei közti különbséget, sem pedig sok szlovák passzivitását vagy éppen a magyar szabadságharchoz való csatlakozását.

Mindkét emlékkép torz és káros. A történészek gyakran tehetetlenek velük szemben. Annál is inkább, mert a múlt fekete-fehér szemléletével nagyon szívesen ijesztget sok politikus, a Duna mindkét partján.

(A szerző a besztercebányai Bél Mátyás Tudományegyetem oktatója)

HALÁSZ IVÁN

A hosszúra nyúlt 19. század (1789–1918) olyan időszak, mikor Közép- és Kelet-Európában új jelentést kapott nemcsak a többségi lakosság identitása, hanem a nagyobb társadalmi egységekhez (állam, nemzet, vallás, osztály stb.) való különféle lojalitásformák is. Az új identitásnak ez a kialakulása és végső megállapodása egyáltalán nem zajlott le simán, sőt, sok esetben többirányú folyamat volt. A szlovákság esetében például a következő eszmetörekvések versengtek egymással: a hagyományos Szent István-i hazafiság, az ún. magyarónság, a szláv kölcsönösség, a cseh–morva–szlo?vák együvé tartozás gondolata, az alternatív szubnacionális identitások (pl. a kelet-szlovákiai „szlov?jakság”) elismerésének igyekezete – s végül a szlovák etnikai egyediség győztes Štúr-féle programja.

A modern magyar köztudat kialakulása a 19. században valamivel egyszerűbb volt, kevesebb alternatívát kínáló, és látszólag egyenes vonalúbb. Ennek több oka volt: a magyar elit történelmi Magyarországon belüli domináns helyzete, a magyar államjogi hagyománynak az elit általi kihasználása és fokozatos kisajátítása, a Kárpát-medencei magyar etnikum viszonylagos nyelvi és vallási egyneműsége, nemkülönben az, hogy a szláv és germán nemzetekkel ellentétben a magyaroknak nem volt a közelükben etnikai rokonuk.

A modern magyar nemzeteszme kialakulásában nagyon fontos szerepet játszott a történelmi Magyarország közjogi hagyománya, továbbá a rendi „natio hungarica” multinacionális hagyománya, végül a 17. és 18. századi rendi felkelések hagyománya. Magyar kontextusban azonban a modern nemzeti ideológia kialakulásának döntő időszaka az 1848/49-es forradalom és szabadságharc. Az új nemzeti identitás meghonosodását Miroslav Hroch elmélete alapján háromszakaszos folyamat előzte meg: a nép iránti tudományos érdeklődés, a nemzeti agitáció, s végül a nép tömeges mobilizációja. Ezek közül a leginkább vitatott kérdés a harmadik szakasz időszakának objektív meghatározása. Ideális esetben egy jelentős történelmi esemény viszonylag rövid időn belül képes szé??leskörűen elterjeszteni a modern nemzeti identitás meghatározó elemeit. Magyarország esetében erre éppen a forradalom alatt került sor – a felszabadított jobbágyok (a szlovákok is) mozgósítása és besorolása a honvédegységekbe, a nemzeti színek és jelképek tömeges elterjedése a néprétegek közt, a különféle értelmezésű Kossuth-kultusz stb.

Eltekintve a szabadságharc tragikus végkifejletétől, megállapítható, hogy a modern magyar nemzeti identitás végső kialakulása szempontjából ez az esemény kifejezetten ideális volt. A reformidőszak és a forradalom ideológusainak többé-kevésbé sikerült összeegyeztetniük a régi magyar alkotmányrendi és a forradalmi hagyományt a kor modern liberalizmusának elemeivel. Ráadásul a társadalom modernizálásának problémáját sikerült összekötniük az ország függetlenségével – s egyúttal sikerült megoldaniuk a széles néprétegek felszabadításának kérdését is, egy újonnan kialakított és értelmezett nemzeti-politikai és kulturális egységgel. S mindezt úgy, hogy a népet úgymond beemelték a régi rendi nemzetbe, amivel egyfelől kielégítették vágyai egy részét, időlegesen elnyerték lojalitását, másrészt megőrizték mindazt, amit a régi államjogi hagyományból (benne a maguk pozíciójával) meg kívántak tartani. Ennek az eseménynek köszönhetően alakult ki a magyar politikai hagyományok egyik legszebbike és legnépszerűbbje, amit a március 15-i nemzetiszín kokárda tömeges viselése is dokumentál, napjainkig, ’48 évfordulóin.

Ugyanennek az eseménynek a fő problematikussága azonban éppen az ún. nemzetiségi kérdés, mely végül azt eredményezte, hogy a szabadság és a modernizáció egyszersmind részlegesen etnikai alapú polgárháborúvá fajult. Magyar–szlovák összefüggésben fontos megemlíteni azt is, hogy a forradalmi évek egyúttal olyan időszak is, melyben befejeződött a szlovák nemzeti program politizációja, és sor került az első olyan tömeges fegyveres fellépésre is, mely kifejezetten szlovák nemzeti célokat követett. Magyar szempontból ugyanakkor a szlovák fegyveres fellépés az adott helyzetben nem jelentett alapvető gondot. Sokkal nagyobb veszélyt jelentett a magyar törekvések szempontjából a horvátok, a szerbek és részben a románok fellépése, hiszen ne feledjük, a szlovák területekkel ellentétben Erdélyben és az ország déli részén gyakorlatilag etnikai alapú helyi vérengzésekre is sor került.

A szlovák nemzeti mozgalom kezdetben ugyan látható volt a magyar elit számára (erről tanúskodnak a pánszlávizmus elleni támadások), mégis gyengének találták, s országos tekintetben inkább regionális jellegűnek. Az akkori magyar közvélekedés, valamint a korabeli és a jelenkori történetírás azonban tudta és ma is tudatában van annak, hogy sok szlovák harcolt, szemben az ún. hurbanistákkal, a forradalom oldalán, vagy maradt semleges (pl. Ján Kalinčiak). Tudatosítani kell, hogy a forradalom nemcsak a magyarok ügye volt, erről tanúskodik az is, hogy a kivégzett tizenhárom aradi vértanú közt németek is voltak, és egy szerb. Ezért sem lehetett soha ezt a konfliktust csak etnikai alapon tárgyalni. 1848/49 jelentőségének megértéséhez fontos tény az is, hogy a magyar és a szlovák nemzeti terv nagyon hamar összetűzésbe került egymással: az egy (előbb állami, majd fokozatosan magyarosodó) politikai nemzet eszméje, melyet a magyar liberálisok szorgalmaztak, szembekerült a területi autonómiát szorgalmazó szlovák (és általában a nemzetiségi) föderalizmus eszméjével. Ezt az ellentétet nem sikerült feloldani, noha sok kísérlet történt, így végül az első világháborúval együtt a történelmi Magyarország végét eredményezte.

(A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója)