A közéletiségtől a parnasszistákig

Az írófesztivál megnyitóján Hodossy Gyula, a Szlovákiai Magyar ĺrók Társaságának elnöke kifejtette: a Társaság célja nem az, hogy afféle gettóként vagy szakszervezetként működjön, sokkal inkább az, hogy az itt élő szerzők a szlovák nyelven alkotó írókhoz és a magyarországi alkotótársakhoz hasonló intézményes háttérrel és jogokkal rendelkezzenek. „Gyakorlatilag ez az a bizonyos kettősség, amely egyrészt a »nincs szlovákiai magyar irodalom« belátásából ered, másrészt viszont vannak Szlovákiában élő, magyar nyelven alkotó írók, akiket ugyanolyan jogok illetnek meg, mint a többi, nem kisebbségi nyelvi környezetben alkotó társukat” – mondta a hazai magyar írókat tömörítő Társaság elnöke.

Hodossy szerint a fesztiválra azért is szükség van, mert a minőségi irodalom rangja a rendszerváltás óta csökken a társadalomban, s az irodalomoktatás színvonala is romlik. Az írók pedig ebben a közegben csak nehezen tudnak értéket közvetíteni, gondolkodásra késztetni a rohamosan változó világban. Ezért a fesztivál – a szervezők szándékai szerint – a jövőben szakmai-értelmiségi fórumként, az együttgondolkodás iskolájaként is működne.

Jókai Anna Kossuth-díjas író egyrészt a Szlovákiai magyar szép próza és a Szlovákiai magyar szép versek című antológiákról fejtette ki véleményét, másrészt az írók közéleti szerepvállalásáról beszélt. Mint kifejtette, már a rendszerváltás óta szívügye, hogy a felvidéki alkotók intézményesen is betagozódjanak az egyetemes magyar irodalomba, ám úgy véli, a „van-e felvidéki magyar irodalom?” kérdésére nem lehet egyértelműen igent vagy nemet mondani. Az írónő szerint ez főképp a prózára érvényes, mert ott különösen fontosak mindazok a személyes tapasztalatok, amelyeket a szerző a maga közösségében él meg. Ezt szerinte nem lehet tagadni – a hely, a szellemiség sava-borsát. A versantológiát olvasva is erre a következtetésre jutott: talált olyan költeményt, amely – ha más módon nem is – a fordulatos tájleírás révén egyértelműen arra utal, hogy ez a felvidéken született. Nem kell ezt a dilemmát olyan mereven felfogni – tette hozzá. Ugyanakkor szerinte is egy egységes magyar irodalom van, tehát a világ bármely sarkán magyarul megszólaló, esztétikai erővel, érvényességgel önmagát kifejező ember szépirodalmi alkotása a magyar irodalom része. Ám ezen belül a sajátosságokat, jellegzetességeket sem kell letagadni, miként a bor se bor buké nélkül, hiszen pont attól is tudjuk betájolni, elhelyezni a többi közt. Jókai Anna a két kötetben az irányzatok, stílusok gazdagságát, sokrétűségét is kiemelte.

Az írónő a realista és a posztmodern írók közti csatározás kapcsán kifejtette: szerinte ez szintén álprobléma, csak jó és rossz mű van, minden egyéb másodlagos, a skatulyázás pedig butaság. S hogy főképp a középszer szereti a skatulyákat, az aklot. Ugyanakkor szellemi hátország nélkül a legmodernebb alkotás is csak szellemi bűvészmutatvány, semmi több. Ám ugyanez vonatkozik az egyébként rendkívül olvasmányos panelrealista művekre is. Felejthetők, fajsúlytalanok. Az új mondandó nem csak formai újítást jelent, hanem érvényes gondolatokat a 21. században is, s ez a mondandó nem felejtheti el a régit, nem lehet felkészületlen, megalapozatlan.

Jókai Anna az írók közéleti szerepvállalása kapcsán elmondta: az egész társadalom szellemi színvonala szempontjából tartja roppant veszélyesnek és kártékonynak azt a felfogást, mely szerint az az író, aki még úgy érzi, hogy dolga van a világban, az elavult, ósdi, felesleges. A küldetéstudat ugyanis szerinte nem ótvar és szégyenbélyeg, más kérdés, ha valaki tehetségtelen, törtető és „csak” küldetéstudata van, netán direktbe politizál, mert többre nem futja neki. Jókai Anna szerint pontosan az effélék miatt lett félreértelmezett szitokszó ez a fogalom. Ő hisz abban, hogy az írónak mint szellemi embernek igenis van közéleti felelőssége, már csak istenadta tehetsége folytán is. Számot kell adnia arról, hogy miképp sáfárkodik ezzel a talentummal, milyen célok érdekébe állítja, hová, s miként forgatja vissza. „Az olvasók kezében vagyunk, s csak az olvasó fogja megmenteni az irodalmat. Ezért se mindegy, hogy mit, miként adunk át. Ugyanakkor azt is okoskodó álproblémának és felületes megközelítésnek tartom, ha valaki az írókat a magánlét keserveit rögzítőkre és a nagy nemzeti sorskérdéseken töprengőkre osztja. Erre számos, ragyogó ellenpélda van: Berzsenyit se lehet például kétfelé vágni, mert megírta a Közelítő telet, és ugyanő, ezek után, a Magyarokhoz című vérlázító ódát. Miért kell ezt mindenáron szembeállítani? – tette fel a költői kérdést a fesztivál fővédnöke.

Bárczi Zsófia író, irodalomtörténész, Az Év Irodalmi Alkotása pályázat nyertese az ikerantológia prózakötetét értékelte. A lehetséges szerkesztési elvek összehasonlításakor megállapította, hogy ebben az esetben a földrajzi, másrészt az időbeli kötöttségeket eleve figyelembe kellett venni, egyrészt a felvidéket, másrészt pedig az írások keletkezési évét, 2005-öt. Az olvasat szempontjából pedig Bárczi a közös rendezői elvet kereste, számára egy antológia mindig a dialógus lehetőségét jelenti, ahol egymástól idegen szövegek olvasódnak egymás ellenpontjaként, s amelyben olyan, egymástól távoli szövegvilágok válhatnak egymás kontextusává, mint az N. Tóth Anikó és a Dömény Andrea, a Grendel Lajos és a Pereszlényi Sándor vagy a Norbert György és a Százdi Sztakó Zsolt nevével fémjelzettek. Olyan művek, amelyek csak az antológia műfajában kerülhetnek egymás mellé, miközben mindig kétséges – és különösen a jelen esetben –, hogy egyáltalán képesek-e párbeszédre egymással. Bárczi szerint most nem. A kötet szerkesztői elvként mintha csak a névsorolvasás ábécérendjét követné. A két korábbi antológia ebből a szempontból sokkal jobban sikerült. Ugyanakkor figyelemre méltó a kötet kisprózáinak műfaji gazdagsága: a skála a novellától, a tárcán keresztül, a karcolatig, az aforizmákkal tűzdelt naplórészletig terjed, de két regényrészlet is helyet kapott az antológiában. Feltűnő volt Bárczi Zsófia számára az is, hogy a kiválasztott szövegeket szinte minden esetben az énközpontúság jellemzi, a szubjektivitás. Az emlékezés mint hívószó – hol szürrealista-szecessziós határokon megképződve (Aich Péter), hol realistán (Duba Gyula), hol pedig több elbeszélői szólamra hangolva (Tóth Anikó). Vagy éppen nosztalgikus múltidézésként Gál Sándornál, netán a tárgyilagos történetiség álruhájában Végh Péter esetében. Hogya György, Ardamica Zorán és Tóth László ugyanakkor az irónia, Szalay Zoltán és Gubo Sándor pedig az abszurd felől közelítenek a kispróza felé. Grendel Lajos és Norbert György a minimalizmus pontosságával tüntet.

Bárczi Zsófia a válogatás színvonalának egyenetlenségét is kifogásolta, szerinte ugyanis rendkívül fajsúlyos szövegek után gyakran esztétikailag értéktelenebb művek következnek. A szöveggondozás is hagy maga után kívánnivalót, a kötet külcsínjétől elmarad.

H. Nagy Péter irodalomkritikus a versantológiát vette górcső alá. Az egymás mellé rendelő olvasat helyett – lévén szó sokszereplős költészeti antológiáról – annak ellenkezőjét, az esetlegesen szerveződő olvasatot hozta játékba. Előzményként a tizenkilencedik századba nyúlt vissza. Egyebek mellett kifejtette például, hogy egy-egy gyűjtemény akár irodalomtörténeti irányzattá is válhat, példa erre az, amikor a romantikus és szimbolista generáció ütközött meg. A francia parnasszisták antológiája is reprezentatív válogatás volt, Baudelaire azonban kivált ebből a társaságból. Később pedig Verlaine, Mallarmé, Rimbaud és mindazok, akik eltávolodtak a romantikus ideáltól, átpártoltak Baudelaire-hez, a nemzedék kettészakadt, és így kialakult a modern líra újabb vonulata. S noha a parnasszista antológia elszigetelődött, a parnasszista költészet eredményeit a 20. század elején a kései szimbolista logika ismét visszakapcsolja a poétika véráramába. Egy versantológiában tehát egymással ellentétes erővonalak is találkozhatnak, s mindez a Szlovákiai magyar szép versek 2006 című versgyűjteményre is érvényes lehet.

H. Nagy Péter ezt követően egy korpusz-játékba kezdett. Mivel huszonhárom szerző található a gyűjteményben, ő huszonhárom mikroelemzést írt, melyeknek felolvasása meghaladta volna a rendezvény tervezett időkereteit. Felkérte tehát az I. Őszi ĺrófesztivál könyvbemutatójának vendégeit, hogy mondjanak egy számot 1-től 23-ig, ő pedig csupán a közönség által bedobott számokhoz tartozó elemzéseket olvasta fel. Ekképp – mint megjegyezte – az antológia értelmezésének akár egy új olvasata is kibontakozhat a véletlenszerűen kiválasztott szövegrészletekből.

A hetedik szöveg H. Nagy Péter kedvence, Hizsnyai Zoltán Különb világot… című szonettkoszorúja, amelynek mesterszonettje József Attila A kozmosz éneke című szonettkoszorújának mesterszonettjével azonos. A költő mindvégig József Attila világában maradva – bravúros nyelvjátékokkal, olykor József Attila-töredékeket, parafrázisokat is felhasználva – úgy formálja a verset, hogy végül tulajdonképpen a „Hizsnyai Zoltán és az olvasói én” lesz az alapszöveg.

Vida Gergely szövege Babits Mihály verséből indul ki, nála Babitson keresztül olvasódik a líra, és Hizsnyaihoz képest pontosan fordított technikát használ. Ez a kortárs költészet egyik ismert fogása.

Ardamica Zorán prózaverse szintén József Attila-újraírásként indul, prózaversként pedig különböző szerzők halálozási évszáma képezi a szöveg sarkpontjait. H. Nagy Péter szerint ezt érdemes öszszevetni Földényi F. László Melankólia című könyvének egy részével, amely metaforikus összegzése annak, hogy miért halt ki fiatalon a romantikus nemzedék. Emellett a szöveg érdekességét az adja, hogy míg a halálozási évszámok a költői életművek lezárását sugallják, a költészeten túl, az elbeszélő privát szférájában helyet kap a költészetfelettiség.

Hodossy Gyula mikropoémája annyiban hasonlít Csehy Zoltán antológiában szereplő művéhez, hogy szintén képzőművészeti párhozamokra épül, a kép szemléléséből bontakozik ki a lírai helyzet. Hodossy megoldásában deiktikus utalások nélkül kapcsolódik a vers a képzőművészethez. Nem kiüresít tehát, hanem időben nyomon követhető viszonyokat teremtve torkollik egy talányos helyzetbe.

Polgár Anikó Létkérdés a Walhallában című költeménye remek darabja a gyűjteménynek – azt játssza el, mintha létezne egy sárkányvadászati módszertani utasítás, afféle recept, sárkányvér-kinyerés, s közben ötletesen írja egymásra az északi mitológia történeteit, valamint az egyetemi diszkurzus bölcsészlogikáját. Persze ilyen recept nincs, aki hérosznak képzelné magát, az megérdemli, hogy kiröhögjék – maga a vers sem receptje a héroszkodásnak.

Varga Imre több verssel is szerepel az antológiában. H. Nagy Péter szerint a szerző különösen abban profi, ahogy az utómodern költészet leleményeit vagy a kozmikus metaforikát (lásd Gotfried Benntől József Attiláig, Szabó Lőrincig) hasznosítja, vagy akár abban a módszerében is, hogy a szövegben nem a kibontakozó kép – a jelentéselvűség – a fontos, hanem az, hogy a textus miképp utal vissza önmagára.

H. Nagy Péter az antológia termését összegezve azonosul Kukorelly Endre véleményével, mely szerint: aki az irodalom alakulásáról, könyvekről, szerzőkről ír, erről igen és arról nem, az folyamatosan a maga antológiáját állítgatja öszsze. Ez tehát az irodalomértés természetes létmódja.

Ehhez csak annyit teszünk hozzá: a verset, prózát szerető olvasó ugyanígy van ezzel, az olvasó is folyamatosan állítgatja össze magának azt a virtuális szöveget, amely a kedvencek fragmentumaiból, szövegrészleteiből tevődik össze, s ebben még az egymást erősítő, avagy egymást kioltó olvasmányélmények, hatások sem zavarják meg. Hát akkor további kellemes lapozgatást!