A kor olvasmányos, közérthető feldolgozása

Angyal Béla már 2002-es Érdekvédelem és önszerveződés c. könyvével bizonyította, hogy lehetséges regionális históriánk korszerű feldolgozását a források felkutatásán és elemzésén keresztül végrehajtani. A feladat nagyobb annál, hogysem képes lenne az egészet egyedül elvégezni, de az talán leszögezhető, hogy mostani munkájában, egy résztéma mélyére hatolva, örvendetesen gazdagítja az 1919—1936-os korszak csehszlovákiai köztörténetéről alkotott tudásunkat.

Az Országos Keresztényszocialista Párt itt közölt dokumentumai úgy alkotnak gyűjteményt, hogy benne időrendben és jegyzetekkel ellátva lehet olvasni a pártot 1919—1936 között érintő bizonyos írásos dokumentumokat, mégpedig 52 levéltári-kézirattári forrást és 57 korabeli sajtó- és pártközleményt. ĺgy a könyv egyfajta olvasókönyvvé alakul, egy meghatározott szempontú történeti válogatássá, amelynek legalább két nagy erénye van. Az első a többszempontúság, amely megfelelően széles spektrumot biztosít ahhoz — pártkongresszusi beszámolóktól nagykövetségi jelentésekig, magánfeljegyzésektől hivatali előterjesztésekig ívelve —, hogy érzékelhetővé váljon az első Csehszlovák Köztársaság egy pártja politikai életének diakróniája. A sokszempontúság helyenként konfrontatív jelleget ölt, vagyis időnként a szereplők ellentmondanak egymásnak (pl. Lelley Jenő Bittó Dénesnek), koncepciók csapnak össze (Lelleyé, Szüllőé, Esterházyé), sőt esetenként egyetlen alak politizálásában is kimutatódnak a következetlenségek, mint pl. Szüllő Géza vagy Körmendy-Ékes Lajos esetében. A dokumentumokban megjelenítődő tényanyag jelentősen árnyalja tudásunkat mind a szlovenszkói magyar politika nagy folyamatainak, mind a történelmi mikrostruktúrák tekintetében, pl. a csehszlovákiai demokrácia autoritatív jellegéről (32. dok.), a hatóságok magyarellenes visszaéléseiről (250. o.), OKP-tagok korrumpálódásáról (56. dok.), az ország keleti—nyugati irányú politikai eltéréseiről és így tovább. Jól láthatóvá válik az OKP-t kísérő kettősség, amennyiben az egyik oldalon, pl. a politikai aktivitás-passzivitás dilemmájában, ugyanazon tengely mentén szerveződött, mint a szlovák politika, ugyanakkor tevékenysége a magyarországi keresztényszociális mozgalom viszonyában is értelmezendő. Más szavakkal, az előbbivel zajlott egy államban, de társadalmi háttere és főleg céljai tekintetében sok párhuzama mutatható ki a maradék Magyarország hasonló, de csak roppant bonyolult folyamatokban fölvázolható szervezkedéseivel, Friedrich István Keresztény Nemzeti Pártjától a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártján át az 1926-ban létrejött a Keresztény Gazdasági és Szociális Pártig. Egyáltalán nem véletlen, hogy az itteni keresztényszocializmus alapjait, akárcsak Magyarországon, az iparos- és munkásszervezetek jelentették (erről is szól pl. az 5. dok.), s amikor azok befolyása csökkent, a párt kettéhasadt. Nem véletlen az sem, hogy az OKP sorsában egy időben kulcsszereppel bíró Bethlen István miniszterelnök maga is a Keresztény-Keresztyén Kisgazda-, Földmíves- és Polgári Párt tagja volt, ennélfogva nem véletlenül ,,helyezte a hangsúlyt” a magyar kormány az 1920-as csehszlovák nemzetgyűlési választásokon éppen az OKP-ra, amint Angyal első könyvében megállapítja (ld. 56. o). A felgyűjtött dokumentumok alapján számos további elemzés levezethető, és alighanem a szlovák történésztársadalom sem hagyhatja őket figyelmen kívül.

A gyűjtemény másik becsülendő vonása, hogy meg sem próbálja felnagyítani a párt korabeli jelentőségét. Annak az elfogulatlan történészgenerációnak a tagjaként, amely nem élt az első republikában, Angyal válogatásában képes mélységet, történelmi távlatot adni az OKP-nak mint az egyik csehszlovákiai magyar pártnak. Jó válogatással leginkább a történelmi résztvevők magánuniverzumát képes érzékeltetni, a szereplők olyan hiteles rendszerét, amelyben papírra rögzített tetteiken keresztül is meg tudnak elevenedni a történelmi alakok, amelyben a név-emberek betagozódnak egy struktúrába, nevezetesen az OKP struktúrájába, s tetteik ennek relációjában nyernek vagy veszítenek értékükből. Ekként derül ki Jaross Andorról, hogy befolyásos pozíciója dacára semmi, de semmi haszna nem volt belőle pártjának; ekként derül ki Márai Sándor édesapjáról, melyik frakcióban politizált, Esterházy Jánosról, hogy miért tartották Budapesten alkalmatlannak a pártelnöki szerepre; ekként diszkreditálódnak szemünk előtt jellegzetesen felelőtlen kijelentéseikkel Jehlicska, Körmendy-Ékes, Tuka és a többiek. Az egyik legszebb példát Szent-Ivány József szolgáltatja, aki előbb személyesen Bethlennek jelenti ki, hogy ,,a maga részéről biztosíthatja, hogy a Bund der Landwirte nem fog kormányba lépni” (348. o.), majd a Magyar Nemzeti Párt és az OKP pozsonyi ülésén, két oldallal később, maga mondja jegyzőkönyvbe a landwirtés német miniszterek kormányba lépését. Nem a történész érdeme, hanem a korabeli sajtóé, hogy képes volt föltárni a politizálók és politikai kalandorok üres, teátrális gesztusait, de az őt dicséri, hogy hús-vér elődeinken keresztül hiteti el velünk, ez a történelem a mi történelmünk. Mi több, noha jó tollú történészek publikálnak e témában (pl. Popély Gyula, Popély Árpád, Simon Attila), mégis az az érzet keletkezik, eddigi két könyvével Angyal Béla tette a legnagyobb lépéseket a kor olvasmányos, közérthető feldolgozása felé.

A gyűjtemény persze csak úgy lehet életszerű, hogy egy kicsit azért kiderül Angyal válogatásának tendenciája, amit talán úgy lehet vázolni, hogy enyhe nosztalgia a csehszlovákiai magyar keresztényszocializmus iránt. Ezen belül helyezkedik el Lelley Jenő mint ízig-vérig elvi politikus, akinek a személye áthatja a korai OKP-t. Ez nyilvánvalóvá válik pl. 1923-as elnöki programbeszédéből (50. dok.), amelyben az autonómia és a keresztény program után a harmadik legfontosabb téma a magyar nyelv elsorvasztására tett kísérletek elleni harc, s amelyből sok más mellett az is kiderül, hogy értelmezésében a keresztény a nem zsidót jelentette. Figyelemre méltóak Lelley szónoki fogásai. Bontott szórendjei (,,a düh paroxizmusába kell zuhannia menthetetlenül és csikorgó foggal ökölbe szorított kézzel lesni arra, hogy legyen valaki, akit tépni, lesújtani lehessen” [250. o.]), késleltetett, mondatvégre helyezett igei állítmányai (,,Ha tehát minket jogaink respektálásának igéretével, vagy ahogy hangoztatják, kisebbségi jogaink liberálisabb kezelésének kilátásba helyezésével csábítanak” [253. o.]), hatásosan fölépített gondolatpárhuzamai (,,magyar szívem minden lángolásával, magyar lelkem minden vágyódásával szeretnék bár utolsó szolgájává lenni a magyarság tömörítése nagy érdekének” [199. o.]) meg fantáziadús képei (,,csak hagyjuk meg Neumannokat, Friedmannokat és méltó társaikat, akiknek természete eltűri a verést s utána a kapott koncért megnyalni a korbácsot tartó kezet” [255. o.]) — nos, mindezek nemcsak a világháború előtt szociáldemokrata színekben feltűnő Lelley orátori képességeit példázzák, hanem más iratok közé szerkesztve arról is árulkodnak, hogy a kötet összeállítója számára a Lelley-irány szimpatikus. Főleg ezeknek a leleplező, professzionális szempontból esetleg felróható, de az olvasók szempontjából kedvező momentumoknak köszönhetően vagyunk hajlamosak időnként elfelejteni, hogy dokumentumgyűjteményt olvasunk: pártprogramot, kongresszusi beszámolót, Bizalmas! feliratú titkosrendőri jelentést, sárgult aide mémoire-t stb., tehát olyan dolgokat, amikben élvezetet csak kíváncsisággal megvert kutatók szoktak lelni, a hétköznapi ember aligha. És még akkor is ezt kell mondanom, ha a szöveggondozás igen nagy szégyene a szerzőnek, illetve nagyobb részben a kiadónak. Gyakorlatilag nincs olyan hibatípus, amelyre ne találnánk a könyvben példát: hiányzó mondatközi írásjeleket (pl. 30. o. legalsó sora), rengeteg elválasztási hibát („ös-szetartozás” [85. o.], „kereszténys-zociális” [91. o.], „csúc-sszerv” [194. o.]), rosszul elhelyezett idézőjelet („pártfenség,, 331. o.), betűhiányt vagy -tévesztést: szellemben helyett „szelemben” (389. o.), vonatkozó helyett „vonatkoz6” (412. o.), pártnak helyett ,,pártbak” (450. o.) és így tovább, elmenvén Kazinczy Ferenc nyelvújítói munkásságának effektív meggyalázásáig a „bolykottyának” szóban (318. o.).

Egy jó történelmi forráskiadvány olyan, mint az orvosi kórlelet: tartalmazza azt is, ami nincs, csak lehetne. Egy dokumentumgyűjteményben, amely sorozatcímében — Fontes Historiae Hungarorum — bátran vállalja a gazdag magyar forráskiadási hagyományokat, nem lényegtelen szempont pl. annak/azoknak a konkrét dokumentum(oknak) a hiánya, amelyek az OKP megalakulásáról, 1920-as hivatalos bejegyzéséről tanúskodnának. Érdekes sorban elolvasni, hogy Tobler János „keresztényszocialista központi főtitkár” szervezkedésétől (4. és 5. dok.) a kassai OKP-alapszervezet megalakulásán (10. dok.) és az ungvári keresztényszocialista pártszervezet által kiadott OKP-pártprogramon (13. dok.) át, valamint az 1920. márciusi, immár „pártközi” értekezlettől (ahol még Kiss Albert szólal fel az OKP nevében — 16. dok.) az OKP 1920. március 23-án Pozsonyban tartott első kongresszusáig (17. dok.) hogyan történtek az események. De az, hogy pontosan milyen út vezetett a párt de jure megalapításáig, nem látható. A hiányzók helyett közbeékelt dokumentumok sokat segítenek a helyzet megértésében (pl. a Vágújhelyen megtartott első szlovák keresztényszocialista gyűlés [8. dok.]), mégsem tudják pótolni pl. a pártbejegyzési kérvényt, a csatolt alapszabályt, a kérvényező nevét, aminek pedig egy komplett dokumentumgyűjteményben helye volna. (Azért hozom ezt a példát, mert erre Angyal első könyve sem adott választ; be kellett érnünk egy 1926-os keresztényszocialista naptárra hivatkozó lábjegyzettel [166. sz. jegyz.].) Efféle hiányokra, egy-egy dokumentum fellelhetőségének esetleges akadályaira egy forráskritikát alkalmazó történészi szakmunkában minimálisan utalni kéne. Nagyobb kutatói értéke lett volna, mint a szövegek után közölt egyik-másik didaktikus, ál-szövegkritikai jegyzetnek, amilyen pl. a 95. dok. után áll. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy más tekintetben Angyal Béla alapkutatásainak fontosságát emelik azok az „hiányok”, amelyekben szinte listát ad arról, merre kell tovább kutatni. Érdekesebbé teszi Fedinec Csilla Kárpátaljára vonatkozó kutatásait, és fölkelthetik a kíváncsiságot egyik-másik magángyűjtemény iránt, mint pl. Flachbart Ernő esetleg valahol fellelhető iratai, Bertók László 1963-ban Washingtonban elhunyt egykori pozsonyi konzulátusvezető aktái, Csomor István agrárpárti nemzetgyűlési képviselő (akit az 1938-as visszacsatolás után repressziók értek) esetleges visszaemlékezései, vagy tematizálhatja például azt a kérdést, hogyan, mi módon, kiktől szerezte félelmetesen pontos információit a csehszlovák titkosrendőrség.

Vajda Barnabás