A kör négyszögesítése, avagy a dotáció béklyójában

Pósa Lajos agrárvállalkozó: „2004-ben visszamentünk egy olyan támogatási rendszerbe, amely a nálunk 50 éve megszűnt gazdálkodási struktúrát veszi alapul.“ Somogyi Tibor felvételeOrszágunk EU-csatlakozását jelentős félelmek övezték a gazdák körében. Három év távlatából valamennyire már lehet értékelni. Mit hozott az EU-tagság a hazai agráriumnak?

Ha nagyon lakonikusan akarnánk értékelni, azt mondanánk, több pénzt. Évről-évre közelítünk a régi uniós tagországbeli gazdák támogatási szintjéhez, ami évente több milliárdos szintű bevétel-növekedést jelent az ágazatnak. A másik nagyon fontos hozadék, hogy teljes mértékben megnyílt a piac, s beindult a mezőgazdaság globalizációja, a maga pozitív és negatív kihatásaival. A pozitív elsősorban az lehet, hogy késedelem nélkül át tudjuk venni a különféle újításokat, trendeket. A negatív pedig főleg az, hogy egy olyan piacon kell megküzdenünk, ahol tőlünk jobb, erősebb játékosok vannak.

Álljunk meg az Ön által említett növekvő támogatási szintnél. Ennek mik a kihatásai?

Ha szigorúan közgazdasági szempontból értékelnénk, azt mondhatnák, a termelékenység jelentős visszaesése. Az egyik oldalon ugyanis növekszik a dotációk összege, ha viszont a bruttó hazai termelést nézzük, az egyáltalán nem, vagy csak nagyon lassan emelkedik. Ez persze csak a közgazdaságtani megközelítés, ami az agrárium esetében nem lehet kizárólagos, hiszen az ágazatnak van egy egész sor másodlagos funkciója - táj-, és kistérség-fenntartási, környezetvédelmi, szociális, stb - amelyek nem mérhetők.

Mi az oka a hatékonyság csökkenésének?

Egyeseknek talán nem fog tetszeni, amit most mondok, de úgy vélem, egyértelműen az EU Közös Agrárpolitikájának (KAP) teljesen elhibázott támogatási rendszere, amely nem a hatékonyságot és a minőséget, hanem a mennyiséget honorálja, hiszen hektárra adja a támogatást, függetlenül attól, hogy a gazda mit és hogyan termel. A hazai termelőknek a mai nyomott élelmiszerárak mellett tehát az éri meg, ha minél extenzívebben dolgoznak, azaz a megkapott támogatásból minél kevesebbet forgatnak vissza a földbe. A befektetett költségek és az ebből következő haszon diszparitása például a sertéstenyésztés esetében látványos: Szlovákiában egy anyadisznótól átlagban 17 kismalacot választanak el, míg az itt gazdálkodó dán termelőknél ugyanez a szám 25. Míg nálunk 1 kg fölhízásra 3,4-4 kg erőtakarmányt fordítunk, a dán megcsinálja 3 kg alatt. Ezzel a mi termelőnk objektív okokból nem veheti fel a versenyt – nincs meg a megfelelő berendezése, embere, genetikai állománya. Ezért úgy dönt, nem fogja csinálni, ehelyett a növénytermesztésre koncentrál, ahol az EU gyakorlatilag azért adja a pénzt, hogy a föld ne gyomosodjon el, mást nem igazán kell a támogatás fejében elvégezni. Egyszóval nincs ösztönzés az intenzív termelésre.

Ezek szerint a Fischler féle uniós KAP-reform sikertelen volt? Hiszen az éppen azt tűzte ki célként, hogy a piacorientáltságot és az effektivitást támogassa.

Ennek a kérdésnek a megválaszolásához vissza kell mennünk az ideológiához. A KAP és annak minden további módosítása, beleértve a Fischler-reformot is, a hagyományos családi farmergazdálkodásra volt méretezve, nem a mi nagyüzemi termelési rendszerünkre. Nálunk 1945-ig ugyanez a családi gazdaságokra épülő struktúra volt a jellemző, majd 1945 után kialakultak a nagyüzemek, amelyek a szocializmus alatt hatékonyan hozzájárultak a falvak fejlődéséhez. Hogy milyen áron, azt ma már nem tudjuk. 1989-ben aztán jött a politikai változás, majd 2004-ben visszamentünk egy olyan támogatási rendszerbe, amely a nálunk 50 éve megszűnt gazdálkodási struktúrát veszi alapul.

Mit hoz ez a hazai agráriumnak?

Mivel a meglévő feltételek mellett jobban megéri az extenzív termelés, egyre inkább ebbe az irányba fogunk eltolódni. Ha ez így megy a végtelenségig, semmi gond nincs. Azonban már most olyan háttérinformációk érkeznek, hogy 2013-ban a támogatási rendszer újra megváltozik. A gond akkor keletkezhet, ha visszaállunk egy normális kerékvágásba, amikor újra a termelés, nem pedig a dotáció lesz az elsőrendű, s újra az intenzitás és a minőség lesz a fontos. Ekkorra azonban a termelésünk olyannyira visszaeshet, hogy képtelenek leszünk felvenni a versenyt a régi EU-s tagországokkal. Ez sem jelent azonban tragédiát, ha mi nem termelünk, akkor megtermeli majd helyettünk a külföldi, a gond csupán az, hogy újra béresek leszünk a saját földjeinken.

Hogyan lehetséges, hogy a külföldinek megéri? A dán vagy a holland termelőre vajon nem ugyanazok a támogatási feltételek vonatkoznak?

De igen, a különbség viszont az, hogy az ideérkező dán vállalkozó nagyon gyorsan akklimatizálódik a nagyüzemi termeléshez, és megfelelő mennyiségű anyagi és szellemi tőkét tud hozni hozzá. Nálunk mindkettő hiányzik, s a legnagyobb problémát nem is az anyagi, hanem a szellemi tőke hiánya okozza.

Mi tehát a megoldás a hazai gazdák számára?

Nagyon nehéz kérdés. A hazai termelő ugyanis nagyon józanul gondolkodik, s pontosan kiszámolja, mire mekkora dotációt kap. A jelenlegi rendszer pedig egyértelműen az extenzivitás felé nyomja. Itt lenne feladata magának az országnak, hogy megtalálja az EU általános szabályrendszerében azt a formát, amelyben ötvözni tudná az ország rövid és hosszú távú érdekeit az EU érdekeivel. Azonban a hazai agrárkormányzat ebben egyrészt teljesen magára marad, nincsen szövetségese, hiszen a társadalom egésze eltávolodott a mezőgazdaságtól. Másrészt, a minisztérium, azon kívül, hogy megadja a gazdáknak a maximális mértékű közvetlen kifizetéseket, teljesen tétlen - semmit nem tesz azért, hogy a brüsszeli politikát közelítse a hazai érdekekhez.

Mik tehát a KAP legnagyobb gyengéi?

Az, hogy a kört akarja négyszögesíteni. Kidolgozott egy általános szabályrendszert, amely minden tagállamra egyaránt vonatkozik, annak ellenére, hogy az egyes országok közt alapvető különbségek vannak, tehát az egész nem tud jól működni. Ez is visszavezethető azonban a történelmi okokra. A közös piac egy hidegháborús közegben alakult ki, s a célja az volt, hogy felpörgesse az európai élelmiszergyártást. Ez sikerült, olyannyira, hogy jó pár évtizede az EU legnagyobb gondja az élelmiszerfölöslegeitől való megszabadulás. Ma van egy rendkívül bonyolult, átláthatatlan szabályrendszerünk, amely képtelen tekintetbe venni az egyes országok specifikumait. Az ideális megoldás az egész támogatási rendszer megszüntetése volna: a dotációk eltörlése, s piacunk megnyitása a fejlődő országok számára. Egyébként a hazai szakma is azt mondja, szűnjék meg a támogatás, de mindenütt! Ugyanis nálunk a támogatás szintje még mindig alacsonyabb, mint Nyugat-Európában. Ezt a döntést azonban Szlovákia egymagában nem teheti meg, az EU-ban pedig nincs meg hozzá a politikai akarat.

Tudna létezni az agrárium dotációk nélkül?

Természetesen számolni kellene az élelmiszerárak emelkedésével. Ha ugyanis elvonjuk a támogatásokat, annak valahol ki kell egyenlítődnie. A dotációkról amúgy is tudjuk, hogy torzítják a piacot, látjuk ezt a gáz- vagy villanyáram-támogatásoknál. Visszatérve az első kérdésre, az EU-s csatlakozás minden gazdának egyértelműen több pénzt hozott, de nem vagyok biztos abban, hogy ez hosszú távon is boldogságot és egyensúlyt hoz az ágazat számára.

Mi hozhatna mégis áttörést az agrárpolitika igazi reformja, esetleg eltörlése szempontjából?

Az, ha a nettó befizetők (azok az államok, amelyek többet adnak a brüsszeli kasszába, mint amennyit különböző támogatások formájában visszakapnak onnan) megelégelik, hogy a francia vagy szlovák gazdák az ő pénzükön dőzsöljenek. Ezen kívül át kell gondolni az EU egész működését, hiszen az unió teljes költségvetése a tagállamok GDP-jének 1%-a! Ki kell alakulnia egy konszenzusnak az EU jövője szempontjából, és ebben kell megtalálni az agrárium helyét. Ez lesz a legnehezebb, hiszen az ágazat szerepe a társadalomban régen nem az, mint 50 évvel ezelőtt. Egy biztos: a rendszer alapvető reformra szorul. Az immár 27 tagú EU-ban azonban annyira szerteágazóak az érdekek, hogy kérdéses, lehetséges-e egyáltalán egy olyan közös agrárpolitikát meghatározni, amely minden államnak megfelel.

Úgy tűnik, az EU-s cukor- vagy borreformnak is különbözők a hatásai a régi és új tagállamokban, inkább az utóbbiakat sújtják.

A nyugat-európai cégek, amikor megvették az itteni cukorgyárakat, pontosan tudták, hogy ez a térség be fog lépni az EU-ba, és átveszi a rendkívül bőkezű támogatási rendszert. A reform azonban arra ösztönzi a cukorgyárakat, álljanak le a termeléssel. Világos, hogy ott fogják ezt megtenni, ahol a répatermesztés kevésbé intenzív, tehát nálunk, és nem Nyugat-Európában. Hasonló a helyzet a borreformmal. Az EU támogatja a szőlők kivágását, hogy csökkentse a túltermelést. Nálunk az a veszély áll fenn, hogy szinte megszűnik a borászat, mert azok a szőlőtulajdonosok, akiknek nincs különösebb kötődésük a földhöz, az egyszeri támogatás fejében megválnak a szőlőtől. Egy nyugat-európai borász, akinek a dédapja is borász volt, csak akkor vágná ki a szőlőjét, ha minden kötél szakad. Nálunk tehát megsérült az a fajta kötődés a földhöz, ami az előző generációkban még megvolt, és attól tartok, ezt már nem tudjuk helyrehozni.

A hazai agrárágazatra a nagyüzemi struktúra a jellemző, s az EU-ba való belépésünk környékén az volt a szakemberek véleménye, ez lesz Szlovákia nagy helyzeti előnye. Mégsem?

Egylőre úgy tűnik, nem. Ha összehasonlítjuk a hazai eredményeket a lengyelországiakkal, ahol megmaradtak a családi gazdaságok, azt látjuk, hogy amíg mi stagnálunk, a lengyel mezőgazdaság dübörög, a termékeik egész Európát elöntik. Tehát itt az ideje megkérdőjelezni ezt az állítást is.

Mi a megoldás? A nagyüzemi struktúra lebontása?

Nem. A rendszert magánosítani kell, hogy világos tulajdonosi struktúra jöjjön létre. A szövetkezetek részaránya még mindig túl magas, s itt a megfelelő tulajdonosi szemlélet még nem teljesen alakult ki.

A hazai magyar lakosság zöme vidéken él, amely sok gonddal közd. Lehet-e a mezőgazdaság és a vidékfejlesztés az az erő, amely kimozdítja ezeket a térségeket a stagnálásból?

Önmagában bizonyára nem, bár a mezőgazdaság fontos szerepet játszhat. Ma már azonban nincs meg az az innovációs ereje, ami teljes régiók fejlődését indíthatná el. Ez a magyarság szempontjából sajnálatos, hiszen még mindig az átlagnál többen élünk vidéken, s foglalkozunk mezőgazdasággal.

Nem változtathatnak ezen az EU különböző támogatási programjai?

Bizonyára igen, hiszen a hazai mezőgazdaságban tényleg tőkehiány van. A gond megint csak az, hogy az EU abban érdekelt, hogy leszorítsa a termelést. Míg azonban a francia kapacitások 80%-ra vannak kihasználva, addig a mieink 30%-ra. Az pedig nem működhet, hogy most mindketten maradjunk ezen a szinten. Ezért kérdéses az EU-s források haszna.

Mik az eddigi tapasztalatok?

Már most látjuk például, hogy brüsszeli pénzen ki lett építve számos vágóhíd, amelyek ma üresen állnak, mert annyira csökkent az állattenyésztés, hogy nincs mit levágni. Tehát nem tudjuk garantálni azt, hogy ezek az összegek hatékonyan legyenek kihasználva. A másik gond, hogy elveszik az agrártámogatás területfejlesztő jellege, mert a mezőgazdászok és a települések ellenfelekké váltak, akik egymástól veszik el a pénzt. A Smer tavaly három feltétel teljesítéséhez kötötte a 70%-os támogatások megadását: az állattenyésztés intenzívebbé tételéhez, a kevésbe piacképes munkaerő foglalkoztatottságának növeléséhez az agrárszférában és a mezőgazdasági termékek negatív mérlegének csökkentéséhez. Ezek közül szinte semmi nem valósult meg. Ha nem jön létre társadalmi megegyezés a mezőgazdaság, a vidékfejlesztés és környezetvédelem szélesebb összefüggéseiről, nem fogjuk tudni megvédeni, hogy ennyi pénz legyen az ágazatba fektetve.