A Kisszomszéd

Rendes ember a Kutyás, mint mondogatni szokta volt: amolyan régi motoros. Erről mindig a keresztapám háborús motorja jut eszembe, az első ülés lesüllyesztve a benzintartályig, a hátsó megemelve, három hatalmas rugón. Azok mozgatták meg leginkább a fantáziámat – cipőre szerelve mekkorákat tudnék ugrani velük! No meg a státusszimbólumok: a szemüveg, a fejre simuló bőrsapka az áll alatt kapoccsal, úgyhogy a keresztfater arcából csak a simlis Jávor-bajusz látszott – a nagyanyám szerint ronda takonyfogó, sárga a sok bagótól. Szóval a Kutyás az, aki a póráz után ballagva rendszeresen bebarangolja a lakótelepet, s mindent észrevesz. Amikor a kapunk elől ellopták a csatornanyílás öntöttvas tetejét, s munkába rohanás közben páran udvariasságból megálltunk a lyuk fölött némi hümmögésre, a Kutyás, törött végtagokat vizionálva közölte: nem kell betojni, elintézem! Emelt mutatóujjal nyomatékosítva: régi motoros vagyok én, kérem, engem azok nem tudnak lerázni! Mire a Pók, a nagyokos közbeszólt, hogy a tárgyalt probléma a csatornaművekhez tartozik. Ha nem mondtam volna: Pókék a Kutyásék felett laknak. Még tudni kell róluk: amikor legutóbb festettünk, egyedül a Pók jött a legfelsőről a földszintre megkérdezni, mikor mennek el tőlünk a festők, mert a felesége túlérzékeny, és megfájdult a feje a szagtól. Mondtam: az enyémnek is, ráadásul mi egy halom pénzt fizettünk érte, örüljön, hogy nekik semmibe sem kerül. Tudják mit: az arcán egy izom se rezdült! Ennyit a Pók humorérzékéről. Fölöttünk közvetlenül a Fiatalék laknak. Főleg a hátukat ismertem eddig: általában viharos gyorsasággal rohantak el otthonról – vagy haza; lihegős jónapotjukra sosem volt érkezésem visszamormolni valamit. Mindezt azért mesélem, mert a minap egy idősebb asszony – két nagy, láthatóan nem a Polus Centerben megpakolt táskával – azt kérdezte a lépcsők alján, ebben a bejáratban laknak-e ikszipszilonék. Mondom, néném, én biza egyetlen szomszéd nevét sem tudom, látásból is csak párat ismerek. Csak bólintott, furcsán, én meg győzködtem magam: annak is van előnye, ha az ember úgy magára kanyarítja a panellakást, hogy észrevétlenebb marad, mint Mátyás az álruhában. Azért valamit a magamfajta is ki tud lesni a szomszédairól. Sőt: lassan egy éve már jó ismerősünk is van: a Kisszomszéd. Január hatodikán – talán jelképes, hogy háromkirályokra – született a Fiataléknál. Ismerős, pedig sosem láttam. De minden nap halljuk. Mert minden nap hallgatózunk – egy kicsit. A sokat tapasztaltak örömével figyeltük: a párnapos csecsemő vékonyka sírása a hetek múlásával hogyan teljesedett ki. Hét óra tájt rendszeressé vált a torkaszakadt sorsszimfónia a fürdőszoba felől: most rakták a vízbe, mondja nagyokat sóhajtva az asszony. Attól tartok, lassan szétfeszíti a nagyanyaság utáni sóvárgás, mint a kamasz bőrét a pattanások. Azt a csalódást, amikor először maradt el a hétórás bömbölés, majd a megnyugvást, amikor fél nyolckor mégis felzendült. Később teszik le aludni, magyarázza, már nagyocska lehet a kis szaros. Egy este azzal fogad: nem altatják később! Eddig azért sírt, mert beletették, most meg azért, mert ki akarják venni a fürdővízből – magyarázza egy szuszra. Honnan tudod? Mondták. Lejöttek bocsánatot kérni, ha netán zavarna minket a gyereksírás. Mert a Pókék panaszkodtak rájuk, az asszonynak megfájdul a feje – teszi hozzá nyomdafestéket nem tűrő grimasszal. És láttam a Kisszomszédot is, és olyan, de olyan aranyos – meséli akkora örömmel, amekkorát nekem csak a Sophia Loren tudott volna okozni, élőben. Mit mondjak, gondolták volna, hogy a Fiatalék újabban rohanás közben is mosolyogva szoktak köszönni? Hogy tényszerű legyek: legutóbb december ötödikén fogadott azzal: láttam a Kisszomszédot, mekkorát nőtt, tudod, együtt jöttünk haza az üzletből. Csak bólogattam, majd odaadtam neki a meglepetésnek szánt, matt kőből csiszolt dísztojást, mondván: a Mikulásnak is két füle van, mint a nyuszinak, hát miért ne tojhatna, s láttam, sikerült meggyőznöm, ha nem talál más kiutat, az észérvek előtt mindig meghajlik. Én meg macskanyelvet kaptam, mert ezt a csokit szerette gyerekkorában a legjobban. Erre másnap reggel két igazi, piros Mikulás-csomagot találunk a balkonunkon. Gyanakodva nézünk egymásra: ha te nem, meg én sem, akkor ki? Nem volt nehéz kitalálni: fentről egy spárgán belógatták hozzánk. Zavartak vagyunk, miért, miért, miért, kérdezzük hitetlenkedve. Mert váratlan, mert szokatlan történt velünk – gyanakodunk is. Talán szimpatikusak vagyunk nekik, mondom sután. Úgy elszoktunk az emberi gesztusoktól, mondja ő. És csak ülünk, be kellene vásárolni, ehelyett néha furán mosolygunk. Mikulás óta mintha beköltözött volna valaki vagy valami hozzánk, mintha többen lennénk. Tudod, hogy ma mosolyogva köszöntél a Póknénak, és még azt is hozzátetted, hogy szomszédasszony, mondja heccelődve, s látom rajta, terjeszteni is fogja ezt rólam, ami pedig, magamat ismerve, nem lehet igaz, vagy ha igen, akkor csak a szokásos szórakozottságomnak tulajdonítható. Másnap este hazamegyek, s már az előszobából hallom, amint a tepsikkel csörömpöl. Megsütöm a mézest, feleli. Már? Állnia kell, hogy puhuljon. Ilyen sokat? Nem szól, szaporán szaggatja a tésztából a gomba-, csillag- és fenyőformákat. Neki – mutogatok felfelé – még úgy sem adnak belőle, nem tudja megenni, mert nincs foga – ugratom vigyorogva, na most elkaptam a grabancát, s szinte látom, amint vaslogikám előtt Hercule Poirot is sűrűn emelgeti a kalapját. De magamnak ástam a vermet, végig kell hallgatnom a kiselőadást: mikor fogzik a gyerek, és egyébként is edzeni kell az ínyét. Én meg tegnapelőtt megkérdeztem a Kutyást, letesztelne-e velem egy kis vörösbort, állítólag jófajta, most hozta egy ismerős. Annyit mondhatok, ennek a Kutyásnak is kijutott az életben! Egyébként nagyon rendes ember, amolyan – ha ismerik ezt a fajtát – igazi régi motoros. A végén már nagyokat röhögtünk, kérdezte is az asszony, mitől indultunk be annyira. Hát, csak nem fogunk sírni, három nappal karácsony előtt?