A kisebbségszolgálat tükörképei

Úgy látszik azonban, hogy eligazításként mégiscsak szükségét érezte a pályáját a rendszerváltásig felvázoló – Tarics Péter által készített – interjúnak a bevezetőhöz illesztését. Talán ezzel is hangsúlyt akart adni annak, hogy milyen törést okozott számára a kisebbségi szolgálatvállalásban az a húsz év, mely nem sokkal a nemzetiségi alkotmánytörvény kiharcolása után, a szovjet megszállás nyomán elszabadult úgynevezett konszolidációs henger emberi és szellemi értéktarolása okozott. S lehet, hogy ezzel akarta felhívni a figyelmet arra is, hogy a rendszerváltás utáni beszélgetések és írások szerepeltetése egyszerre tükrözzön folytonosságot, de új körülmények közötti közéleti részvállalást is. A két időszak ugyanis Szabó Rezső magatartásában nem vált mereven ketté. Talán egyedüli volt, aki a rendszerváltás újat teremtő lelkesültségében az egyik interjúban 68 örökségét úgy határozta meg, hogy „a 68-ban szerzett politikai és társadalmi struktúraépítő tapasztalatokat nem lehet félretenni”. Az események alakulása ugyancsak igazolta Szabó Rezsőt, mind a járható utakat, mind pedig a többségi támogatás vérszegénységét, a szűkkeblűséget és a kifejezetten durva, nacionalista támadásokat tekintve. Nos, a struktúraépítés az az elem, mely a kortörténetnek nevezett, a mával érintkező közelmúlt kutatási szempontjaiból kiinduló érdeklődés számára külön vonzerőt kölcsönöz Szabó Rezső írásaiban. Annál is inkább, mert Szarka László magvas utószava nem puszta adalék, netán illusztráció, hanem a mai modern kisebbségkutatás értékrendjébe ágyazott értelmezési tartomány.

A lendkerék mozgásba hozása

Nem pusztán az időrendi elhelyezés követelményeiből fakadt, hogy Tarics Péter interjúját követően a Szabó Rezsővel készült beszélgetések sorozata az akkori hetilapnak, az Új Ifjúságnak a hasábjain 1968 februárjában és márciusában megjelent véleménycserékkel indult. A házigazda-főszerkesztő Szőke József Szabó Rezsőt a Csemadok főtitkáraként, Dobos Lászlót az Irodalmi Szemle főszerkesztői minőségében megszólítva, a lapot képviselő Strasser György részvételével afféle kerek asztal jelleget igyekezett adni „a már régen esedékes eszmecserének”. A beszélgetés tartalma fölött, arra mai távlatból visszatekintve, sőt az események és fejlemények önmagukat szinte mérföldes léptekkel meghaladó rohanását korabeli résztvevőként megélve könnyen át lehetne siklani. De épp a személyes élményekkel is rendelkező történészi megközelítés figyeltet fel a szerkesztőségi bevezető mondataira: „Aggasztó a hallgatásunk... Az egész ország együtt él az új stílusú pártpolitika, pártmunka kialakulásának izgalmas eseményeivel. A csehszlovákiai magyar sajtóban, kevés kivételtől eltekintve, alig esik szó a közelmúltban történtekről. Nem szólunk a megoldásra váró dolgainkról, s mint nemzetiség – ha egyáltalán – csak alig folyunk bele az események aktív formálásába.” ĺme, ebből az állapotból lendült ki, heteken belül, gátszakadásra emlékeztetve, a szlovákiai magyarság hosszú ideig lefojtott közéleti tettereje, melynek gyújtópontjává napokon belül a Csemadok vált. De hiányzott a lángra lobbantás „szakszerű” műveletének elvégzése. A szlovákiai magyar közélet vezetőitől tetteket váró közhangulat ösztönössége az Új Ifjúság kezdeményezésében kapott mederbe terelő útmutatást: a cseh-szlovák föderáció követelésével párhuzamosan a nemzetiségi érdekeket kifejezésre juttató államhatalmi szervek és intézmények létrehozásának követelését. A nemzetiségi közeg, a tágabb közvélemény persze nem nagyon tudott arról, hogy a Csemadokon belül ekkor már szorgos kabinetmunka folyik – Szabó Rezső hathatós közreműködésével – a magyar nemzetiség helyzetéből kiinduló, az önigazgatás elvére alapozott államjogi rendezés javaslatán, mely aztán a Csemadok KB március 12-én történt elfogadása után mindmáig márciusi állásfoglalásként vonult be nemcsak a köztudatba, hanem a tudományos igényű forrásfeltárásba is.

A történeti tárgyilagosság kedvéért viszont említést kell tenni arról is, hogy később, amikor a Csemadok állásfoglalása szembe találta magát a szlovák közvélemény szinte falszerű ellenállásával, jelentkezett az ismeretlenség homályából, alapos felkészültségről tanúskodó írásaival Gyönyör József, aki aztán szinte magától értetődően került a nemzetiségi alkotmánytörvény akkor még remélt és a szlovák vezetés által ígért végrehajtási normáinak kidolgozásával és érvényesítésével megbízott szerepkörbe. S amikor a husáki vezetés ezt végleg meghiúsította, az akkori állambürokrácia szűk lehetőségei közötti kockázatvállalással igyekezett, a hatalom számára kellemetlen elemzéseket készítve ébren tartani az 1968-as kisebbségi alkotmánytörvény „rendszeridegen” vívmányainak emlékét.

A forrásvidék életközelisége

Szarka László a nemzetiségi alkotmánytörvényben testet öltött kiérlelt, sajátos csehszlovákiai kisebbségi-önigazgatási, illetve önkormányzati modell világra jöttét és Szabó Rezső személyes maghatározó szerepét méltatva hangsúlyozza, hogy mindez „számottevő hivatalos előzmény nélkül történt”. A márciusi állásfoglalás és a nemzetiségi alkotmánytörvény koncepciója azonban nem légüres térben született. Némi bizonysággal szolgálnak erre a dokumentumok közé besorolt Csemadok-beadványok, amelyekben nyomon kísérhető a kisebbségi lét fokozatos kiteljesedése és a magyarság közösségi mivoltát elfogadni nem akaró csehszlovákiai nemzetiségpolitikai doktrína szüntelen megütközése. A hatvanas években készült javaslatok és észrevételek egyre határozottabban mutattak rá – kényszerűen a kulturális szférára szorítkozva – a nemzetiségi sajátosságokat figyelembe vevő intézményhálózat fogyatékosságára. Az ilyen irányú kezdeményezések azonban megrekedtek az állambürokrácia belső csatornáiban. A szélesebb párt, illetve lakossági vélemény ezek nemzetiségi feszítőerejét először igazában Lőrincz Gyulának a Csehszlovákia Kommunista Pártja XIII. kongresszusán, 1966 nyarán tartott felszólalásából érzékelte, illetve a pártkörökben körülötte támadt viharokból értesült róla. A felszólalás, amely tulajdonképpen csokorba szedte az intézménybővítéssel összefüggő gondokat, szabályszerű sokként érte, főként a cseh közeget. Kár, hogy a felszólalás szövege nem került be a kötetbe.

Ekkortájt a háttérben a szlovák társadalomtudományi értelmiség már a csehszlovák államjogi elrendezés tökéletesítésének a pártszervek által felügyelt örve alatt a föderáció szükségességét feszegette, s figyelme a nemzetiségek helyzetére is kiterjedt. Az e célból létrehozott bizottság Juraj Zvara ismeretei szerint ezer oldalnál is hosszabb elemzést és alapanyagot produkált, amelynek konklúziói azonban Antonín Novotný főtitkár ellenállása folytán nem kerültek a kongreszszus elé, még a Vasiľ Biľak által irányított kilúgozás formájában sem. A nemzetiségi jogok törvénybe foglalását szorgalmazó kivonat sem mozdult el érezhetően az intézménybővítés nyomvonalából. Juraj Zvarának egyik, már a hetvenes évekből származó utalásából azonban kiderül, hogy az alapanyagok között szerepeltek az államigazgatás egyes szintjein a nemzetiségek sajátos szükségleteivel foglalkozó külön szervek létrehozását célzó elképzelések is. Eléggé valószínű, hogy ezek a Csemadok vezetőivel kapcsolatban álló Juraj Zvara nevéhez köthetők. Ha az említett bizottság rendelkezett is a dél-szlovákiai párt-, illetve állami szervektől kapott jelzésekkel, aligha kétséges, hogy számottevő szerepet játszhattak a Csemadok berkeiben tapasztalható, elérhető látleletek.

Éppen ezért a történeti kutatás számára kiváltképp értékesek lehetnek a talán „csillagórának” is nevezhető megvilágosodásnak azok a napjai, amikor a Csemadokban, ahogy azt Szabó Rezső írja, egy jogászcsoporttal megfogalmazták a gondok hathatós orvoslásának modellvázlatát, mely a dél-szlovákiai nemzetiségi sajátosságokhoz igazodó önigazgatásra épült. Erről töredékesek Szabó Rezső emlékképei.

Igen, a tapasztalatok pótolhatatlan szerepet játszottak! A Csemadok volt az a fórum, ahol lecsapódott a nemzetiségi önrealizálás korlátainak az érzékelése. A szlovákiai magyar értelmiség köreiben nem kevés öngúnnyal a Csemadok-összejöveteleket egyfajta „szlovákiai magyar siratófalnak” is nevezték. A Csemadok számára mindenestre nehezen kétségbe vonható ösztönzést nyújtottak az elnyúló területi elhelyezkedés és a megtört etnikai kompaktság körülményei között is sajátos mikrostruktúrával rendelkező nemzetiségi közösség természetrajzában meglevő öntörvényűségek kitapintásához. S az intézményhálózat elégtelenségének hangoztatása így lelt rá, elméleti ismeretszerzéssel párosulva, az önigazgatás szervezeti kereteinek testhezálló módozatára.

A Szabó Rezsővel készült beszélgetésekből derül ki, hogy a Csemadok-állásfoglalás Lőrincz Gyula – aki egyszeriben ezzel kívánt hátszelet fogni – kezdeményezéseként indult volna el útjára. Hirtelen jött javaslat volt, hogy Csemadok-állásfoglalásként jusson a közvélemény tudomására. De végül annak lényege, az a bizonyos sokszor idézett kulcsfontosságú mondat, hogy a nemzetiségek „önállóan s önigazgatással” döntenek az őket érintő ügyekről, minden valószínűség szerint Lőrincz Gyula közreműködésével került – az akcióprogram előkészítését kísérő zűrzavar közepette – a pártszervek kifürkészhetetlen döntéshozatali mechanizmusába. Szabó Rezső személyes, a kötetben nem szereplő közlése szerint Lőrincz magának Dubčeknak adta át azt a rövidített változatot, amelyben ott szerepelt az a kulcsmondat. Jellemző, hogy Szlovákia Kommunista Pártjának akcióprogramjába már szinte eredeti jelentését elhomályosítva került be. Vajon csak a véletlenek összejátszásának tudható-e be a szerencsés prágai húzás vagy feltételezhető, hogy olyanok kezébe került a javaslat, akik tisztában voltak a jelentőségével, s hatott rájuk a dokumentum valóságközelsége? Ez utóbbi elmélkedésre talán az is okot adhat, hogy a legutóbbi közigazgatási rendezés során a felkészült szakemberekből álló bizottságban sikerült-e olyan kisebbségi érveket felsorakoztatni, amelyekből szinte süt a valóságos, mindennapi tapasztalatok által hitelesített bizonyítóerő.

A politika oldalszelei

Szabó Rezső nyilatkozatainak és a vele készült beszélgetéseknek már a puszta ténye is dokumentumértékű. A rendszerváltás utáni visszatekintéseiben azonban kifejezett titkokra is fény derül. Ilyennek tekinthető az Alkotmányhamisítás címmel megjelent, Zsilka László által feldolgozott visszaemlékezés, mely feltárja, miként változtatták meg a parlamenti képviselők tudta nélkül a Csehszlovák Szövetségi Köztársaság elnevezésében a szövetséges jelzőt szocialistává, s hasonló beavatkozással hogyan csonkították meg a nemzetiségi alkotmánytörvényt az önigazgatás elvének elködösítésével, ami azzal járt, hogy a Vasárnapi Új Szóban a Csehszlovák Hírügynökség óvatlansága folytán megjelent az eredeti, majd egy hétre rá helyreigazítással a módosított szöveg. A Szabó Rezső 1994-ben megjelent tanúvallomásában szereplő tények még ma is ismeretlenek a 68-as események számos szlovák kutatója számára. A könyv méltatásával összefüggő hivatkozás ezúttal azonban inkább arra szolgál, hogy érzékeltesse, milyen, az egész szlovák nemzeti közösséget félrevezetni képes manipulációk is végbemehettek a közvélemény ellenállásában mutatkozó rések kihasználásával. S ennek kapcsán válik kiváltképp fontossá: milyen nehézségekkel szembeszegülve kellett megvédeni és megcsonkítása ellenére is keresztülvinni az akkor még nem teljesen reménytelen jövő számára továbblendülési lehetőséget biztosító alkotmánytörvény jóváhagyását. Gustáv Husák azzal is kísérletezett, hogy a nemzetiségi alkotmánytörvény kidolgozását elválassza a föderáció előkészítésétől, amit sikerült a kabinettárgyalásokon és a fehér asztal mellett elhárítani Szabó Rezsőnek és Dobos Lászlónak. Fülükben még ott csengett Husák csapdát állítani akaró, pár évvel korábbi kijelentése – amikor rehabilitálása után a szlovákiai magyarság kegyeit is igyekezett megszerezni –, hogy a magyarok helyzetét akár területi veszteségek árán is rendezni kell. Ugyanakkor a kormány albizottságának az élére azt a Daniel Okálit állította, aki a Pravda hasábjain jelentette ki, hogy a háború utáni magyarországi áttelepítés remek, nagyvonalú elképzelés volt, kár hogy nem sikerült végrehajtani. Ezért végül is kénytelen volt Okálit megbízatásától megfosztani. Aztán ott voltak a szlovákiai magyarság közösségi mivoltát és ezzel államalkotó jogalanyiságát kétségbevonó ravaszkodások. Szabó Rezső személyes vallomásaiból sem derül ki teljesen az a sziszifuszi munka, amelylyel a bizottságban egyedül maradva kellett szembeszállnia a mindig készenlétben levő szlovák külső szakértők csatasorba állításával.

Nem szól – illetve a mai nemzedékek számára már csak nehezen megfejthető utalással – arról a kisebbségi berkekben, a kulisszák mögött jelentkező, látszatra támogató megnyilatkozásokról, melyek könnyen támadó jellegű intrikává válhattak. Indíttatásuk ugyanaz volt, mint amit a mai, szélsőségekbe átcsapó nemzetiségi radikalizmusoké. A magyar kisebbségi értelmiség idősebb generációihoz tartozó egyik-másik ugyancsak aktív tagja szinte rögeszmésen és meglehetősen hézagos emlékezettel ma is kételyeket támaszt a korabeli igyekezet önzetlenségét illetően, s a területi-etnikai autonómia tisztázatlan, felületesen ismert fogalmával az agresszív számonkérés hangján hozakodik elő. Ugyanakkor közvetlenül a rendszerváltás után egy időre eluralkodtak az individuális jogok mindenhatóságába vetett illúziók is. Szabó Rezső ezek veszélyére már rögtön az első hónapokban felhívta a figyelmet. A könyvéből kiolvasható üzenet a mai kisebbségpolitikát az Európai Unió körülményei között is óvja a valóságtól elrugaszkodó magatartástól, bátorítva a készenlétre, a kedvező hátszél minden fuvallatának a konszenzuskereséssel párosuló tétovázásmentes kihasználására.

Talán ezen a ponton találkozik Szabó Rezső könyvének hozadékában az aktuálpolitikai kisugárzás a tudományos igényű elvárásokkal. Szabó Rezső könyve kérdéseket vet fel, és ösztönzést nyújt a tudományos kutatás számára, mely elvárja, hogy még számos tisztázatlan kérdés megvilágításához nyújtson támpontokat. Ebben a reményben kívánhatunk Szabó Rezsőnek a nemrég ünnepelt 75. születésnapjához jó egészséget és további, kisebbségi közhaszonnak számító, köreinkben burjánzónak aligha mondható lényeglátást. (Szabó Rezső: A Csemadok és a prágai tavasz. Kalligram, Pozsony, 2004.)