A kiközösítő

... – Anyám ellene volt a tervnek, én azonban – noha ő időközben megözvegyült, és segítségemre szorult volna – kitartottam szándékom mellett. S azzal igyekeztem meggyőzni őt ennek helyességéről, hogy elbeszéltem neki, milyen romlott Karthágóban az ifjúság, milyen durva, féktelen és garázda, s milyen hiábavaló minden tanító szavam, mely terméketlen lelkükbe hull.

– Az a gyanúm és feltevésem – mondta a szent püspök elgondolkodva –, hogy az Úr keze ültette el benned a vágyat, hogy megváltoztasd lakóhelyedet, s lelkiüdvöd érdekében eszköznek használta fel a romlott karthágói ifjúságot. De még semmi bizonyosat nem mondhatok. Folytasd, fiam!

– Anyám keservesen siratta távozásomat, s annál boldogtalanabbul, mert még mindig nem tértem meg hitére – folytatta az újonnan megkeresztelkedett, s szemlátomást még mindig erősen ingadozó lélek. – Elkísért egészen a tengerpartig. Ott azonban kijátszottam őt. Vissza akart volna tartani, vagy ha ez nem sikerül, velem együtt útra kelni. Azzal ámítottam, hogy egy barátommal együtt indulunk útnak, s megvárjuk, míg kedvező széllel tengerre nem szállhatunk. Hazudtam anyámnak – ennek az anyának! –, és megszöktem tőle.

A szent püspököt úgy fojtogatta a sírás, hogy ideiglenesen nem is bírt megszólalni. – Nem hallom válaszodat! – kiáltotta Augustinus a szomszéd földrészen. – Elképzelhető az, hogy nem tudsz magyarázatot? Alig hihetem.

De minthogy tényleg nem érkezett válasz, egy idő múlva folytatta vallomását. – Anyám nem akart nélkülem hazatérni – kiáltotta ezúttal oly hangosan, hogy a szomszéd földrészen is okvetlenül meghallják. – Alig tudtam rávenni, hogy az éjszakát hajóm közelében, szent Cyprián sírkápolnájában töltse. Én pedig éjjel titokban elindultam. Ő ottmaradt.

A szent püspök azonban időközben megemberelte magát. – Ottmaradt sírva, imádkozva – mondta. – Nyilván azt kérte Istentől, hogy akassza meg elhajózásodat. Az Úr azonban a lényeget hallgatta meg kéréséből. Nem azt adta meg, amit akkor kért, csakhogy téged olyanná tehessen, amilyennek mindig kért.

– Felkelt a szél – folytatta Augustinus –, vitorláink megfeszültek, s egykettőre eltűnt szemünk elől a part, ahol reggelre kelve anyám észvesztő fájdalmában panasszal és sóhajjal töltötte meg a levegőt.

A szent püspök megreszelte a torkát. – Élénken el tudom képzelni fájdalmát – mondta, miközben szeméből patakzottak a könnyek. – Sírt és jajveszékelt anyák szokása szerint; azt szerette volna, hogy vele maradj. Vergődése bizonyította, hogy Éva örököse: sírva keresi, amit sírva hozott a világra.

– Ennyi a válaszod? – kérdezte túlnan a későbbi szent Ágoston, dacosan felszegve fejét.

– Isten azonban nem vette figyelembe könnyeit – folytatta Ambrus a választ –, hanem elszállított téged vágyaid szárnyán oda, ahol majd megszakad vágyaid uralma. Őt meg a fájdalom ostorával büntette hús és vér szerint való óhajtásáért.

– Büntette? – kiáltotta Augustinus. – Büntette?

– Úgy van, büntette – folytatta a makacs szent püspök. – Hisz nem is sejtette még, hogy az Úr milyen örömöket készít elő számára. Nem sejtette, hogy amikor majd később utánad utazik Rómába, majd Milánóba, megéri azt, amire egész életében vágyakozott, hogy téged, kételkedő kis fiam, kereszténynek láthasson, bár meg kell jegyeznem, hogy mind ez ideig még sok gyarlósággal foltosan.

– Megérte, s mégsem kívánt tovább élni! – kiáltotta Afrikában felháborodottan és kétségbeesetten Aurelius Augustinus. – Rómában, útban hazafelé meghalt, néhány héttel azután, hogy felvettem a szent keresztséget. Nem kívánt tovább élni.

Ám a szent püspöknek most már könnyebb dolga volt, mert végre felismerte, hogy Isten egy újabb próbatételre ítélte, nehezebbre, mint amilyen a kalaphegy megmászása, a szakadékon való átkelés s a halott gyermek feltámasztása volt, vagy fordítva, a hegycsúcsról való szemfényvesztő leereszkedés: végképp haza kellett már találnia a részvét szörnyű útvesztőjéből, mely immár egész püspöki pályafutása alatt százszorosan nagyobb veszélyekkel fenyegette, mint bármilyen, mérges kígyókkal töltekezett szakadék. – Kérlek, Uram – súgta maga elé –, erősítsd meg most már végképp szívemet a szánalom kísértései ellen, hogy erős kézzel és biztos léptekkel beterelhessem nyájadat egy szent aklodba. Mert ugyan mi hasznom volna abból, hogy egy emberen megkönyörülve százat veszejtenék el, vagy ha egyet is elveszejtenék, hogy százon megkönyörüljek? Tudom dolgomat: fel kell építenem váradat, s megerősítenem falait a kőművesek belé kevert vérével, hogy befogadhassa mindeneket, s oltalmat adhasson e sötét és szomorú föld csalóka káprázatai ellen. Ám olyan ez a vár, hogy falai azonnal beomlanak és elenyésznek, hacsak egyetlenegy ember kívül marad, s a kapu elé állva dalolni kezd.

– S mégsem kívánt tovább élni! – kiáltotta odaát az újsütetű, kételkedő keresztény.

– Nem hát! – mormolta a szent püspök halkan, hogy odaát meg ne hallják. – Mivel már beteljesült egyetlen, méltányolható földi vágya, s beszerezte bárányát az Úr aklába és várába. Mi keresnivalója lehetett volna már tovább e szomorú és sötét helyen?

– Nem hallom válaszodat – hallatszott Afrikából a későbbi szent Ágoston türelmetlen sürgetése. – Pedig már kétszer kiáltottam.

– Majd meghallod, ha itt lesz az ideje – mondta a szent püspök. – Folytasd, fiam!

– Lefogtam anyám szemét – folytatta Aurelius Augustinus –, s kimondhatatlan fájdalom gyűlt össze bennem. Könnyekben akart kitörni, de roppant erőfeszítéssel visszafogtam őket. Fattyúfiaimnak szívszaggató gyermeki zokogása pedig még inkább elhallgattatta bennem a már-már sírásba fúló gyermeki érzést. S minthogy közben a gyászos esetnek híre szaladt, a testvérek és a jámbor asszonyok közül sokan egybegyűltek hozzánk, a hivatalos temetésrendezők megtették intézkedéseiket, én meg félrevonultam néhány barátommal, kik gyöngéden vigasztalni kezdtek.

– S bizonyára a helyzetnek megfelelő kérdéseket fejtegettétek – mondta a szent püspök –, hogy az igazság balzsamával enyhítsetek fájdalmadon.

– Bizonyára – felelte Augustinus. – Aztán kivitték a holttestet. Elkísértem, vissza is tértem egyetlen könny nélkül. Mikor letették a sír mellé, s bemutatták lelkéért az üdvösség áldozatát, imádkoztunk érte, de még ekkor sem könnyeztem. Egész nap némán hordoztam rejtőző, mély bánatomat, s könyörögtem Istenhez, hogy gyógyítsa meg fájdalmamat. Nem tette meg.

– Megvolt az oka rá – mondta a szent püspök. – Majd megtudod te is, fiam.

– Ekkor eszembe jutott, hogy elmegyek fürdeni – folytatta Augustinus. – Hallottam ugyanis, hogy a fürdőt azért jelölik a balneae szóval, mert az eredeti balaneion görög jelentése szerint elűz a lélekből minden nyugtalanságot. Megvallom neked, szentatyám, megfürödtem, de maradtam, amilyen voltam, a bánat keserve nem tudott szívemből kipárologni.

– Isten rendeléséből – mondta a szent püspök.

– Isten rendeléséből? – ismételte elgondolkozva Augustinus az afrikai homokban. – Isten rendeléséből halt meg anyám is?

– Isten rendeléséből – felelte hajthatatlanul a szent püspök.

– S én Isten rendeléséből szöktem el előle Milánóba?

– Isten rendeléséből – felelte a szent püspök. – Hogy itt megkeresztelhesselek.

– Jól tettem hát, hogy elszöktem tőle?

– Jól tetted – felelte a szent püspök. – Hogy itt megkeresztelhesselek.

– Jól tettem, hogy elhagytam szomorú özvegyi sorsában?

– Jól tetted, fiam – mondta a szent püspök, megkeményítve szívét. – Hogy itt megkeresztelhesselek.

– Jól tettem, hogy hazudtam neki, mondván, hogy egy barátomra várok, kivel együtt kelünk majd útra?

– Jól tetted – mondta a szent püspök. – Hogy itt megkeresztelhesselek.

– Jól tettem, hogy túljártam az eszén, s mialatt szent Cyprian kápolnájában aludt, alattomban hajóra szálltam, s alattomosan elvitorláztam?

– Jól tetted – mondta a szent püspök. – Hogy itt megkeresztelhesselek.

– Így hát csak úgy érhetjük el a boldogságot, ha másoknak fájdalmat szerzünk? – kiáltotta Augustinus, amilyen hangosan csak tudott.

A szent püspök azonban ezúttal nem válaszolt; vagy nem hallotta meg a kérdést, vagy nem tudott, vagy nem akart rá felelni.

– S még istenhitünket is másokkal fizettetjük meg? – kiáltotta Augustinus még hangosabban és követelőzőbben.

De a szent püspök megint csak nem hallotta meg a kérdést, vagy pedig válaszát elnyelték a Földközi-tenger hullámai. S odaát, Afrikában, minthogy nem jött felelet, egy idő múlva Augustinus is elhallgatott.

(Részlet Déry Tibor regényéből. 5. fejezet: Ambrus első megkísértése. Tovább! Fel a pogányok ellen!)