A képeken ott az élet valósága

MIKLÓSI PÉTER

A szlovákiai magyarság hétköznapjainak egyik sajátosan meghatározó jellemzője, hogy nemcsak jól-rosszabbul működő hivatásos kulturális és közéleti intézményei vannak, hanem, hál’istennek, egyszemélyes intézményei is! Saját életútjuknak olyan megszállottai ők, hogy tevékenységük a kisebbségi lét dacára országos hírű; mi több, a tágabb régió számára is értéket jelent. Jómagam, visszapörgetve évtizedek újságírói tapasztalatait, örökhagyóink ilyen „intézményének” tartom Szabó Haltenberger Kinga művészettörténészt: Szabó Gyula rendkívül gazdag életművének s hagyatékának értő és odaadó őrzőjét, illetve az 1989-es rendszerváltás után röviddel létrejött Csehszlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának egyik lelkes alapítóját. Talán hangsúlyoznom sem kell, hogy természetesen Losoncon, a Szabó Gyula Emlékházban, az 1972-ben elhunyt művész képeinek társaságában beszélgetünk.

Asszonyom, Ön sem fiatalon, még a Mester feleségeként, sem mostanában, tehát évtizedekkel később, egyszóval sohasem rejti/rejtette véka alá, hogy mennyire fontosnak és meghatározónak tartja gyermekkorát. Mi e ragaszkodás nyitja?

Valószínűleg az, hogy egész életutam alakulásában döntő súllyal benne van az édesanyám, a kassai magyar gimnázium, néhányan az egyetemi éveimből és mindenki, akitől tanultam, tanulhattam. És persze egyénisége teljes erősségével benne van Szabó Gyula, akivel 1969-ben kötöttünk házasságot.

Ön akkor pályája legelején már három éve filozófiát és esztétikát adott elő a Komenský Egyetem Bölcsészkarán. Én viszont, ha rövidre fogva is, de a tényleges gyermekkoráról szeretném faggatni!

Ahhoz a szerencsés nemzedékhez tartozom, amelyik már az első osztálytól magyar iskolába járhatott. Édesanyám rögtön a kassai magyar tannyelvű alapiskola megnyitásakor ide íratott be, a testvéreimet pedig – akik addig szlovák iskolába kényszerültek járni – átíratta ugyanide. Éjszakánként írógépen és sok kópiával ő is másolta a magyar szövegeket, hogy a gyerekeknek legyen miből tanulniuk, mert még tankönyvek sem voltak. Tanítóink, tanáraink oltották belénk azt a tudatot, hogy nekünk, magyar gyerekeknek kétszeresen kell teljesítenünk: magyarul is, szlovákul is. A szlovák nyelvet a kassai magyar iskolában sajátítottam el olyan szinten, hogy soha nem éreztem a nyelvtudásom miatt semmilyen hátrányt vagy megkülönböztetést. Már Kassán rendszeresen kiállításokat látogattunk, édesanyánkkal ott lehettünk a galériai tárlatnyitókon, de a színház- és hangverseny-látogatás szintén hozzátartozott az életünkhöz. Az érettségi után, 1961-ben olyan szakra vettek föl a pozsonyi Komenský Egyetemen, ahova akkoriban kevesebben jelentkeztek, s föl kellett tölteni a létszámot. Kezdetben így lett belőlem bölcsész.

Arról már szó esett, hogy friss diplomával a kezében pár évre ott is maradt a bölcsészkaron. Viszont ugorva az időben és a (Cseh)Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága létrejöttének körülményeit, közéleti rangját firtatva épp az alapító tagok egyikének emlékeit ébresztgetve arra volnék kíváncsi: egy belső vita keretében eldőlt-e már, hogy a hazai magyar képzőművészek saját szervezetbe tömörülését illetően a ’89-es nekirugaszkodás vagy a ’93-as nekigyürkőzés a hangsúlyosabb dátum?

Tudtommal erről sohasem folyt érdemlegesebb vita. A tényleges megalapítás időpontjának 1989-et tartjuk, az pedig semmit sem változtatott a helyzetünkön meg a célkitűzéseinken, hogy a politikusok kilencvenkettőben a lakosság megkérdezése nélkül kettészakították az országot. 1993 januárjában pusztán az elnevezés változott meg, így ezért lehet az idén „csak” húszéves a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága.

Nyolcvankilencben, az akkori lelkesültségen kívül, milyen szakmai indoka, célja volt képzőművészeink önálló szerveződésének?

Elsősorban annak az évekre visszanyúló hendikepnek kisebbítése, fokozatos fölszámolása, hogy az ország magyar nemzetiségű képzőművészei az elvárhatónál sokkal kevésbé tudtak alkotásaikkal jelen lenni a széles körű nyilvánosság előtt. Teszem azt: éppen úgy kapni különböző megrendeléseket, mint a velük egyidejűleg főiskolát végzett és tehetségben is azonos, egyenrangú szlovák művésztársaik. Emellett ’89 eufóriájában azt éreztük, hogy akad egymásnak egyéb mondanivalónk is, hogy ideje megbeszélni a helyzetünkből eredő egyedi gondjainkat. Azon kérdéseket, amelyeket másokkal nem tudunk megtárgyalni, egyszerűen tudatosítottuk, hogy szükségünk van egy saját szervezetre.

Viszont 2013 tavaszán – kis híján negyed évszázad, ám ha úgy tetszik, hát „csupán” két évtized tükrében vizsgálódva – a kívülről szemlélődőnek mindenesetre úgy tűnik, mintha az SZMKT-nak mára inkább a szakmai reputációja volna még meg, mint az összetart(oz)ás kovászának tekintélye...

Elfogadom ezt a meglátást. Huszonnégy év nagy idő, eközben nemcsak az idők változtak, hanem a tagság is. Egy olyan fiatal generáció lépett színre, amelynek már teljesen más az életszemlélete, az iskolázottsága, a temperamentuma, no meg az elvárásai is egészen másak. Tagságunk általános vélekedése mindmáig mégis az, hogy szükség van a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságára. Persze, mielőbb meg kell találni az olajozottabb működés megfelelő formáit. Manapság, például a kommunikáció új eszközeivel, talán áthidalhatók már a személyes kapcsolattartásnak Dél-Szlovákia földrajzi sajátosságaiból adódó nehézségei.

Habitusukat, művészi megjelenítő eszközeiket tekintve hová kötődnek, merre orientálódnak a hazai magyar kortárs képzőművészek?

Jobbára nincs kizárólagos területi kötődésük, hiszen a globalizáció a művészetekben is erőteljesen tetten érhető. Így hát jóleső tudat, hogy a szlovákiai magyar képzőművészek alkotásai egyetemes mércével mérve is a világon bárhol megállják a helyüket.

Milyen a képzőművészet viszonya a szlovákiai magyar kultúra egyéb területeihez?

Szerintem az SZMKT tagsága részéről pozitív, képzőművészeink többnyire keresik az együttműködés lehetőségeit. Bár a kölcsönös kapcsolattartás élénksége szempontjából sok múlhat azon, hogy ki milyen környezetben és a különböző régiók melyikében él.

Ezt most két oknál fogva hoztam szóba. Egyrészt mert két megbízatási időszakon át ön szintén elnöke volt az SZMKT-nak; másrészt pedig 2004-ben azt nyilatkozta, hogy bántja a hazai magyar szellemi erőtér irodalomközpontúsága.

E véleményt ma is vállalom. A képzőművészek többsége tartja ugyan az irodalmárokhoz fűződő hagyományos kapcsolatait, viszont a képzőművészeti tárlat egészen a legutóbbi évekig sokak szemében csak másodrangú esemény és művészi történés volt. A tárlatokat nem volt sikk azok megfelelő súlyán fogadni. Például a képeket sokan legföljebb szobadísznek tekintették/tekintik, nem azok értékén, gondolatiságán, művészi üzenetén kezelik. Pedig a képkeretekbe zárva ott az élet valósága, ezért szinte csodálatos kaland megfejteni azt a többletet, amellyel a művész a saját énjéből, lelkéből üzen. Ha egy-egy kép előtt állva valaki elgondolkodik, akkor minden alkotásba egy egész regényt lehet belelátni.

Idestova egy évtizede már, hogy az ön által alapító igazgatóként jegyzett losonci Nógrádi Galériát beolvasztották a Nógrádi Múzeumba. Fáj még a szíve?

Hogy fáj-e a szívem, ma már legföljebb magánügy. Egy képtár, illetve egy múzeum küldetése ugyanis aligha lehet azonos. De túltéve magam ezen a nyilvánvaló szakmai különbözőségen, bizonyos értelemben akár jóleső érzéssel nyugtázhatom, hogy a Nógrádi Múzeum lényegében még a Nógrádi Galéria által megalapozott s hagyománnyá érlelt képzőművészeti kiállításokkal tartja fenn magát, kiegészítve újabb művészi tárlatokkal. Ahogy az is öröm részemre, hogy zökkenőmentes az együttműködés a múzeum s az általam vezetett, 2008-ban megnyílt Szabó Gyula Emlékház között.

Kinga, ez utóbbi feladat mennyiben tudja kielégíteni az ambícióit? Részint művészettörténészként, részint Szabó Gyula művészetének és emlékének gondos őrzőjeként?

Én ennek éltem és élek. Azóta, hogy Szabó Gyula 1972-ben meghalt. Akkoriban, még mélyen a szocializmusban elképzelni sem tudtam, hogy az én életemben adódik majd olyan helyzet, amikor nálunk magángalériát lehet nyitni és működtetni. Ezért anno, még a Nógrádi Galéria alapítására 138 képet ajándékoztam Losonc városának. 2004 után már az emlékház létrehozásának gondolata tartotta bennem a lelket, illetve annak a 2007-ben megjelent monográfiának és hét jubileumi kiállításnak az előkészületei foglalkoztattak, amelyek Szabó Gyula születésének 100. évfordulójához kötődtek. Egy évvel később pedig megnyílhatott az emlékház is, amelynek kialakításában a Szabó Gyula Barátainak Klubja polgári társulásnak is oroszlánrésze van, s ez az együttműködés azóta is folyamatos.

Az emlékház megléte, sikere fölötti örvendezés akár elégtétel is lehet a nehezebb idők csalódásaiért. Mert értettem az iménti sóhaját is, hogy a hetvenes-nyolcvanas években gondolni sem mert egy ilyen magángalériára. Ám azt a korszakot emlegetve talán most lehetne pár szót ejteni arról, hogy ’89 előtt a csehszlovákiai magyar képzőművészek miért nem kerültek élénkebben a köztudatba, a mindennapok reflektorfényébe?

Én most csak egy-két személyes, ám az akkori időkre általánosan jellemző példát említek. És ha szabad, éppen „csak” a Szabó Gyulát ért méltánytalanságok kapcsán. Így egy alkalommal megnyerte a középületek egyikére kiírt országos képzőművészeti pályázat első díját – a helyszínen mégsem az ő terve valósulhatott meg, hanem egy, nyilván más szempontokból is érdekelt körökhöz közel álló alkotóé. Egy más alkalommal magam tapasztaltam, hogy érdemes művészként sem kerültek képei a képzőművészek pozsonyi üzletének kirakatába, mert az a lekezelő rálegyintés járta, hogy ugyan már, kit érdekel egy Losoncon élő képzőművész?!... Ez egyszerűen így volt akkoriban.

Hadd tegyem hozzá: dacára annak, hogy a konszolidáció bő első évtizedében a Csemadok és a Szlovákiai Képzőművészek Szövetségének elnöke, illetve az Új Szó főszerkesztője hosszabb-rövidebb ideig, de a háromból rendre párhuzamosan két szerepkörben Lőrincz Gyula, a magyar nemzetiségű festőművész és politikus volt. Kitől tudakoljam hát, ha nem öntől: Lőrincz Gyula és Szabó Gyula ellenségek voltak?

Ezt kár feszegetni, ez ma már történelem. Annyit viszont elmondhatok, hogy Szabó Gyula senkivel szemben sem érzett ellenszenvet, viszont valóban keserű érzések voltak benne pont Lőrincz Gyula működésével kapcsolatosan. Egyszerűen azért, mert Lőrincz nem támogatta a hazai magyar képzőművészeket. Szabó Gyula nem tekintette riválisának Lőrincz Gyulát, csak úgy érezte, hogy Lőrincz olyasvalaki, aki pozícióban van, mégsem teszi meg, amit a posztjai lehetővé tesznek, tennének. Még akkor sem, ha személyesen kértek tőle segítséget, mint ahogy megtette ezt például Bacskai Béla. Azok a képzőművészek, akik megélték az ő elnöki időszakát, bizonyosan sokat mesélhetnének a csalódásaikról.

Az emlékház emeletén a saját lakását alakította ki. Ha nem veszi tolakodásnak: min szokott itt elmélkedni, hiszen lépésről lépésre Szabó Gyula képei veszik körül!

Rendkívül el tudom magam foglalni. Abból adódóan is sok a teendőm, hogy az emlékház képtári intézményként szerepel a kulturális tárca nyilvántartásában. A rendezvényszervezéstől a dokumentálásig esténként bőven akad munkám.

Mit jelent Szabó Haltenberger Kinga számára együtt élni evvel a sok-sok képpel? Naponta akár többször is el-elmenni előttük, esetleg meg-megállni közben...

Minden alkalommal boldogságot. És előfordul, hogy ugyanaz a kép hiába volt már többször is a kezemben, egyszerre csak új színt, új tartalmat látok meg rajta.

Ha körbepillant, van kedvenc képe?

Mindegyiket imádom.