A karácsonyi fogoly

Elharangozták az elsőt, a falu népe készülődött a karácsonyi szentmisére. A völgykatlanban fekvő települést vallásos emberek lakták, lakják, mindig megtelik hívőkkel a templom. Karácsonykor meg főleg, a későn érkezők alig férnek be.

1944 karácsonyán dermesztő hideg volt, az északi oldalon foltokban megmaradt a hetekkel korábban lehullott hó. A harangozó sietett haza, hogy vasalt inget vegyen, ünneplőbe öltözzön. Az elsőt általában viselőben szokta elharangozni, a másodikhoz már kiöltözött, a harmadikat pedig csak akkor húzta, amikor megérkezett a pap. A tiszteletest télen hintóval hozták át a szomszéd faluból, nyáron gyakran átsétált a hegyen.

A gazda befogta a lovat és szólt a fiának, hogy indulhat a papért. Gondolta, korábban útnak indítja a gyereket, inkább az várjon a tiszteletesre, mint fordítva. A suhanc felült a bakra, megmarkolta a gyeplőt és indulni akart, amikor szomszédja átkiáltott: „Gyerek, ne menj sehova, gyönnek az oroszok.” – és karjával kelet felé mutatott.

A lejtőn libasorban ballagtak lefelé a katonák, a szemközti erdőben pedig megszólaltak a tüzérségi ágyúk. Rosszul céloztak, egy pajtát lőttek szét a faluban.

A szentmise ezen a karácsonyon elmaradt, az édesanyák a nagymamák fekete ruháiba bújtatták eladósorban lévő lányaikat, a kolbászt meg a sonkát pedig elrejtették.

A katonák hamarosan éhes sáskákként özönlötték el a falut: nem oroszok voltak, hanem románok. Ha nem találtak harapnivalót a konyhában, mentek a kamrába. Jóllaktak és odébbálltak. Helyükbe másik csapat vonult és a lakmározás kezdődött elölről. Fenyegetőztek, felgyújtják a nádast, ha nem kapnak ennivalót. Az nagy veszteség lett volna a falunak, aki még nem vágta le a hízót, az a nádasba vert cölöpök közé bújtatta a sertéseket. Végül előkerültek a szalonnák, az otthon sütött kenyerek.

Délután a román katonák a pajtákból hordták össze lovaiknak a szénát. A falusi ember a háború alatt sok mindent elviselt, de azt a legnehezebben, amikor a legszegényebbeket fosztották. Élt a faluban egy özvegyasszony, aki serdülő lányával gyűjtötte össze télire egyetlen tehénkéjüknek a takarmányt. A lány nyáron úgy kaszált, mint hasonló korú fiú társai. Akik persze amikor tudtak, segítettek, de nekik is akadt munkájuk bőven. A szérű oldala is javításra szorult, messzere „világított” belőle az a kevés széna. Két román katona tért be az özvegy portájára, majd a falusi legények, akik igyekeztek lebeszélni őket, hogy elvigyék a szénát. Nem értették egymást, de mindenki tudta, miről van szó. A vita hevében az egyik legény a bíróért futott, jött is a falu első embere, de majdnem elkésett. Addigra az egyik fiú úgy vágta halántékon villanyéllel a román katonát, hogy hanyattesett. Társa sípot kotort elő zsebéből, belefújt, perceken belül fegyveresek árasztották el az udvart. A gavallért puskatussal leütötték, kezét, lábát összekötözték, ütötték, rúgták… Ekkor ért oda a bíró és egy román tiszt, valamit szólt a katonáknak. A verés abba hagyták, a fiút kocsira fektették és a főhadiszállásra vitték. A vezérkar Csákányházán táborozott, az utazás órákig tartott, késő este érkezett meg kocsi. A tisztek addigra nyilván elfogyasztották a karácsonyi vacsorát, mert amikor a fiút eléjük vezették, a vezérkar már jó hangulatban borozgattott. A fiú, aki mára tisztes kort ért meg, többször mesélte már ezt a történetet, s minden alkalommal hozzáfűzte: „nem tudom, a hidegtől reszkettem-e jobban, vagy a félelemtől”.

Az őrmester intett az egyik katonának, töltsön forralt bort a poharakba. Megkínálták a fogolyt szállító katonákat is. A tiszt mondott valamit, a fogoly kezéről leoldották a kötelet és még egy poharat töltöttek. „Igyál egyet te is, mosd le arcodról a vért, aztán mehetsz Isten hírével. Szerencséd van, karácsonykor nem ítélkezünk.” – szólt magyarul a főhadnagy és intett a katonáknak, engedjék el a foglyot. Hajnalra ért haza – gyalog. Reggel a román katonák összepakoltak és elhagyták a falut.

A faluban úgy emlékeznek, a „karácsonyi fogoly” sokáig egy évben kétszer ünnepelte születésnapját – egyiket karácsonykor.