A káosz kora avagy: Többrendszerű irodalomtörténetekre várva

Olvasom a Népszabadságban: az MTA Irodalomtudományi Intézetében két új magyar irodalomtörténet is készül. Az egyik, Szörényi László irányításával, a „spenót” és „sóska” (azaz a magyar irodalmat a kezdetektől 1945-ig s 1945-től 1975-ig áttekintő hat-hat akadémiai irodalomtörténeti kötet) afféle fölülírása lesz, s két kötetben, öt-hat év múlva jelenik meg, a másik, a rövidebb, amely (Szegedy-Maszák Mihály főszerkesztésével) a mai kánonból kiindulva tekint szét és vissza a magyar irodalomban, állítólag már jövőre elkészül.

S tudok egy harmadikról is: ezt a Szépírók Társasága készíti tíz irodalomtörténész bevonásával. Ez majd az utóbbi negyedszázad magyar irodalmának a különböző nézőpontokból történő felmérése lesz: másfél íves terjedelemben minden szerző a saját vízióját fogalmazza meg a jelzett irodalomtörténeti periódusról.

A huszadik század nem bővelkedett a jó, ma is használható magyar irodalomtörténeti kézikönyvekben. A régi magyar irodalmat illetően Horváth János művei természetesen ma is nélkülözhetetlenek, továbbá: aki a magyar irodalom „regényét”, Szerb Antal emlékezetes magyar irodalomtörténetét nem ismeri, az mintha mondjuk A kőszívű ember fiait nem ismerné (emlékszünk ugye: a Jókai-opus a Nagy Könyv mozgalom egyik abszolút győztese volt!), s végül: azt hiszem, kevesen tagadják, hogy Kulcsár Szabó Ernő 1993-as kis „posztmodern” irodalomtörténete a hibái ellenére is korszakos mű.

Száz év alatt tehát három maradandó irodalomtörténet. Nem sok! S most íme, három új magyar irodalomtörténeti kézikönyv is készül egyszerre.

Miért érezzük úgy (vagy érzik úgy valakik), hogy most nagyobb szükségünk van az irodalomtörténeti eligazításokra, kalauzokra, mint tíz-húsz-harminc évvel ezelőtt volt? Másként teszem föl a kérdést: miért éreztük az elmúlt tíz-húsz-harminc évben az újabb irodalomtörténeti szintézisek megteremtését szükségtelennek vagy lehetetlennek, s miért érezzük ma ugyanazt szükségesnek vagy lehetségesebbnek? S valóban lehetségesebb volna ma egy irodalomtörténet megírása, mint tegnap volt?

Közelítsük a témát távolabbról! Mi kell egy jó irodalomtörténet megírásához? Az irodalommarketing mai satujában valószínűleg három dolog (mint Montecuccoli háborújához): pénz, pénz, pénz. De nemcsak az!

Kell ahhoz természetesen szintetizáló elme, mélyen szántó és a teljességet célzó filológiai alaposság is (Horváth János erényei), továbbá tudás plusz szépírói fantázia (azaz Szerb Antal felkészültsége és gyönyörű képessége), s nem utolsósorban bátorság, kiállás egy kultúra, egy filozófia, egy módszer mellett. (Tehát olyasmi, ami Kulcsár Szabó Ernőt a konstanzi irodalomtudományos iskola eredményeihez, a hermeneutikához és a befogadásesztétikához kötelezte. Bár ezt anno sokan úgy érzékelték, hogy KSZE idegen elméletek Prokrusztész-ágyába gyömöszölte a magyar irodalmat.)

De ha valakiben valamilyen csoda folytán ezek a pozitívumok mind együtt volnának, ma, a harmadik évezred elején, abban a korban, amelyet az amerikai Harold Bloom nevezetes irodalomtörténete, A nyugati irodalom kánonja nemes egyszerűséggel a Káosz koraként parafál (legalábbis a korunk irodalmát tárgyaló utolsó fejezetének ez a címe), szóval ma egy Horváth János-KSZE-Szerb Antal lélek- és agytröszt sem igen hozhatna létre érvényes és használható magyar irodalomtörténeti szintézist, mert egyrészt felbomlottak körülöttünk-bennünk a korábban egységesnek tűnő kritériumrendszerek, kultúrák, másrészt a szintézist maga a szintetizálandó irodalom rendkívüli differenciáltsága is nehezíti: míg korábban egy korszakot rendszerint egy stílusiskolával, irányzattal (a XIX. század végén és a XX. század első felében esetleg kettővel-hárommal) jellemezhettünk, a múlt század végén és ma az irodalomnak szinte már természetévé vált, hogy egyszerre sok rendszerben szerveződik, él és alakul. (Persze a mai magyar irodalomkritikában és -tudományban általában csak a „posztmodern” iskolát kanonizálják, de ki nem látja, hogy vidáman tovább él itt bizony, sőt virágzik egy „utómodern”, sőt egy avantgárd irányzat is, továbbá nem elhanyagolhatók a továbbélő „újklasszikus-tárgyias”, „népi szürrealista”, realista-minimalista, abszurd-katasztrofista és még sok más iskola eredményei sem!)

Az irodalomtörténeti szintézis megteremtése tehát ma ugyanolyan lehetetlennek vagy legalábbis problematikusnak látszik, mint amilyen tegnap volt, s a jelzett három irodalomtörténet mégis meg fog jelenni. Szerzőik vajon hogyan fogják föloldani a körvonalazott ellentmondásokat?

Az elmúlt két-három évtized „kultúr-káoszát” az irodalomban talán leginkább éppen az alkotások többrendszerűségének és az irodalomkritika (s az irodalomtörténet) egyrendszerűségének a divergenciája jellemezte.

Elég az előbb már említett Nagy Könyv mozgalom száz könyvcímet tartalmazó toplistáját áttanulmányoznunk: a mai magyar epikának az irodalomtörténet, irodalomtudomány és kritika által preferált (kvázi posztmodern) corpusai közül csak kettőt találunk rajta: Esterházy Péter Harmonia caelestisét és Závada Pál Jadviga párnája című regényét. Ott kavarog viszont a fentebb felsorolt iskolák csaknem teljessége.

(Hiányzanak róla persze a múlt század utolsó negyedének olyan irodalmi határkövei is, mint Mészöly Miklós Alakulások és Film című művei, Esterházy Péter Termelési-regénye és Bevezetés a szépirodalomba című kötete, s nem találjuk ott Nádas Péter korszakos műveit: az Egy családregény vége és az Emlékiratok könyve című regényeket sem. De azt hiszem, ez már más kérdés.)

A „széttartásnak” ezeket az alakzatait akár úgy is lehetne értelmezni, hogy a toplistán a közönség zúg: Ne hazudj, kritikus! (Ismert az anekdota: a közönség egyszerre lát egy csapnivaló meccset és táskarádióból hallja Szepesi feltupírozott közvetítését ugyanarról a mérkőzésről, s felmorajlik a lelátó: Ne hazudj, Szepesi!) De persze inkább arról van szó, hogy (a helyzetet bonyolítandó) az olvasóközönség is több rendszerben szerveződik, él és alakul. S a közönség részeként miért ne volna joga a saját „szerveződéshez” a kritikusnak és irodalomtörténésznek is!

Mi hát a teendő?, tehetjük föl most már, türelemvesztve, utoljára a kérdést. Számunkra, a közönség számára egyelőre csak annyi, hogy várjuk: az irodalomtörténészek is hegyére állítják Kolumbusz tojását, s a többrendszerű irodalomhoz és többrendszerű olvasóközönséghez megteremtik a többrendszerű irodalomtörténeteket. A jelek biztatók: a készülő Szörényi-féle irodalomtörténetnek állítólag ez lesz a címe: A magyar irodalom történetei. S az előrejelzések szerint a Szépírók irodalomtörténete is annyi ajtós lesz, ahány szerző készíti. Azaz kereken tíz.

Tőzsér Árpád