A Jakoby-örökség folytatója

Gianni Vattimo Különbségek, konfliktusok, kulturális minimalizmus tanulmányának kulcsfontosságú gondolata jutott eszembe, amikor a Márai Sándor Alapítvány felkért Bartusz György képzőművész, egyetemi tanár méltatására annak alkalmából, hogy a tisztelt kuratórium őt jutalmazza idén a Nyitott Európáért Díjjal a képzőművészet kategóriában. Miért éppen Vattimo? Mert ritkán adatik meg ez az alkalom, hogy az elméletben kifejtett nagyszerű és követésre méltó gondolat – ebben az esetben a közösségeken belüli megkülönböztethetőséghez való jog – egy konkrét helyszínen, konkrét közegben megvalósulhat. Az elmúlt másfél évtized leforgása alatt mindössze egy-két esetben történt meg, hogy országos és nemzetközi rangú teljesítmény részesült hozzá méltó elismerésben a képzőművészeti szakmában. Az elmúlt másfél évtized azonban megtanított arra, hogy a „mindössze” is komoly jelentőséggel bír. Már nem azon töprengek, hogy miért csak másodszor vagy harmadszor adatott meg ez a megbecsülés a jelentős hazai magyar képzőművészeknek, már annak is örülök, hogy van egy szűk értelmiségi körünk és egy alapítványunk, amelyik meglátja és díjazza a magyarként országos és nemzetközi teljesítményeket produkáló képzőművészeket, akikből egyébként a korábbi évtizedekhez képest, egyre több van! Minden tiszteletem ezért a Márai Alapítványé, mert nélküle kultúránk megbecsülése továbbra is irodalomközpontú és provinciális maradna, azaz továbbra is az egyneműsített, kisebbségi szemlélet kizárólagossága érvényesülne.

Bartusz György művészete számomra elválaszthatatlan Jakoby Gyulától, mert személyében nevezhetjük meg azt az egyetlen magyar művészt, aki ezt a Jakoby-örökséget komolyan vette, annak 1960-as években elért alkotói csúcsát egy új csehszlovákiai művészeti közegben tovább érlelte. Bartusz György ugyanis úgy magyar művész (Cseh)Szlovákiában, hogy egy pillanatig sem kérdés számára a nemzetiség és az egyetemesség művészetben való megnyilvánulása. Pályája kezdetétől jelen van a prágai, pozsonyi és nemzetközi művészeti életben, a 60-as évek második felétől aktív szereplője és formálója a hazai művészeti történéseknek. Részt vett a mára mítosszá vált 1968-as DANUVIUS fiatal művészek biennáléján, 1967-től 1971-ig, betiltásáig tagja volt a két háború közötti korszak reduktivista irányzatait követő Konkretisták Klubjának. Csehszlovákiában az elsők között (1973–76) alkalmazta a számítógépes tervezést, mint a képzőművészeti kézírás modernista kiiktatásának egyik módszerét. A 60-as évek közepétől akcióművészettel is foglalkozik, s ehhez társul erőteljes konceptualizmusa. A 90-es években résztvevője volt az építészeti és képzőművészeti velencei biennálénak. Bartusz azonban a művészeti felsőoktatásban is jelentős szerepet vállalt, a rendszerváltást követően többek közt az ő tevékenysége révén sikerült megváltoztatni és nemzetközi rangra emelni a Pozsonyi Képzőművészeti Főiskolát, 1999-től pedig a kassai felsőfokú művészeti intézmény irányítója.

Személyében a társadalom és világ dolgairól mélyen gondolkodó embert is tisztelnünk kell, aki meggyőződésének hangot is ad. Ebben is fenntartja magának a Vattimo által megfogalmazott megkülönböztethetőséghez való jogot, amikor társaival együtt háború ellen tiltakozik. De ugyanerről a tőről fakadt 1997-es kezdeményezése, az ÁTHIDALÁS közép-európai képzőművészeti szimpózium is, amely az akkor még csonka Mária Valéria híd felépítéséért tette meg az első lépést a művészet eszközeivel.

(Részlet az elhangzott laudációból)