A humor mint a tudomány népszerűsítésének eszköze...

Közhelyszámba megy a szomorú felismerés, hogy bármilyen szorgalommal kutatjuk is a múlt titkait, megismerésünk sosem lehet teljes: sokszor a tegnap és a tegnapelőtt történéseit is konok homály övezi, megválaszol(hat)atlan kérdőjelek ágaskodnak körülöttük — s viszszafelé haladva a homály bosszantóan sűrűsödik, egyre áthatolhatatlanabb. Szó sincs azonban arról, hogy az elmúlt évezredek krónikásai, tanúságtevői és történetírói hiába rótták volna soraikat: a múlt megismerése terén az „eltűnt idő” okozta nehézségek ellenére bámulatos eredményeket ért el a történettudomány. Az elődeink életét feltáró műveknek se szeri, se száma, s nemcsak a mennyiségük, hanem műfaji gazdagságuk is imponáló. A legkülönbözőbb problémaköröket tárgyaló monográfiák, nagyszabású szintézisek, kronológiák, forráskiadványok, ismeretterjesztő munkák, életrajzok, visszaemlékezések sokasága áll az érdeklődők rendelkezésére, egyéb kútfőkről most nem is szólva. S ez a könyvekből épülő babiloni torony egyre magasodik…

A tájainkon már jól ismert, dunaszerdahelyi székhelyű Lilium Aurum könyvkiadó eddig is számos kötettel bizonyította, hogy korántsem közömbös a múlt feltárása, történelmi örökségünk őrzése és gazdagítása iránt. Egyáltalán nem meglepő hát, hogy legutóbbi kiadványainak egyike A magyarok története címet viseli. A publikációt kézbe véve azonban nehéz volna eltitkolni meglepetésünket.

Semmi kétség, az ismeretterjesztést szolgáló művek műfaji gazdagodásának vagyunk a tanúi. A viszonylag nagy formátumú, karcsú és színpompás kötet ugyanis képregény, amelyhez talán egy jelző sem illik jobban, mint a „rendhagyó”. Alkotója, a tizenévesek korosztályába tartozó Csanda Máté egy valóban eredeti ötlettől vezérelve úgy döntött, hogy a magyarság múltjának legfontosabb eseményeit és legkiemelkedőbb szereplőit annak a sokak által elutasított s még többek által kedvelt, hullámzó népszerűségű, de minden divatot és korszakváltást túlélő műfajnak az eszköztárával jeleníti meg, amelyről vajmi kevesen gondolták volna, hogy „ilyesmire” is jó. Egészen pontosan mire? Nos, természetesen arra, hogy felidézze azt az ezerszáz évig tartó vándorutat az időn át, amelyet a magyarok a honfoglalás korától a nyolcvanas évek végén bekövetkezett rendszerváltásig megtettek. Az alkotó azonban egyáltalán nem érte be azzal, hogy a fontosnak tekintett ismereteket a rajz és a szó révén közérthetően közvetítse — egy másik, nem kevésbé vonzó cél is lebegett a szeme előtt: munkája fölé hajolva abban bizakodott, hogy a majdani olvasó arca mosolyra derül, vagy kuncogni, kacagni, nevetgélni fog, a tudomány népszerűsítésének a legfőbb eszköze ugyanis a bőséggel áradó képi és nyelvi humor, amely eredetiségének köszönhetően nagyszerűen elszórakoztathatja az olvasóközönséget. Pontosabban azt a részét, amely elfogadhatónak tartja, hogy rendkívül viszontagságos, tragikus eseményekben és drámai fordulatokban bővelkedő történelmünket ez egyszer a humor tükrében vegyük szemügyre. Nyilvánvaló, hogy lesznek, akik kételkedni fognak e szemléletmód jogosultságában, s véleményüket egyáltalán nem vehetjük rossz néven: szívük joga ragaszkodni a történelmi eseményekben megnyilvánuló fennköltséghez és tragikumhoz, a valószerűséghez és a valószínűséghez. De talán azokat sem kell megkövezésre ítélni, akik megengedhetőnek tartják, hogy a múlt eseményei és szereplői vígjátékok, kabarétréfák, paródiák vagy képregény révén is megelevenedjenek: nem a műfaj, a forma jelenti a blaszfémia veszélyét, hanem a szemléletmód, a napjainkban mind gyakrabban s „természetesen” a múlt kapcsán is megnyilvánuló, riasztó értékvesztésről tanúskodó cinizmus és nihilizmus.

A könyv szerzője esetében azonban egy pillanatig sem beszélhetünk tiszteletlenségről vagy a múlt lebecsüléséről. A könyvben felbukkanó történelmi személyiségek — többek között Szent István, Mátyás király, a két Zrínyi Miklós, II. Rákóczi Ferenc, Széchenyi István, Kossuth Lajos — nagyságát a humor eszközei éppúgy nem fenyegetik, mint ahogy nem kérdőjelezik meg a felidézett események fontosságát és nagyszerűségét. Egyszerűen nem történik más, mint hogy múltunk jól ismert, mindannyiunkból jogos büszkeséget, emelkedettséget, bánatot és gyászt kiváltó történetei egy szokatlan, de semmiképp sem elvetendő látásmód jegyében is megelevenednek.

Az olvasók pedig egyéniségüknek és történelemszemléletüknek megfelelően elismerő bólogatással vagy rosszalló fejcsóválással veszik majd tudomásul, hogy Árpád magyarjai és Rákóczi kurucai (s mind a többiek) olykor a huszonegyedik század kamaszainak a zsargonját beszélik, és tréfás felkiáltásokkal kommentálják a sorsformáló eseményeket, hogy a valóság tényei mögött néha a legendák ködképei is felsejlenek, és milyen sokat lehet elmondani harminchat oldalon s néhány száz kép segítségével, s mi mindent lehetett, kellett volna még…

Csanda Máté helyzete bizonyos szempontból egyáltalán nem irigylésre méltó: egy ilyen jellegű könyv kapcsán szinte mindenkinek más véleménye van a helyes arányokról, megfelelő megfogalmazásokról, hitelességről, pontosságról, alkotói szabadságról, s ha a szerző már munka közben a leendő olvasók vélt elvárásaira gondolt volna, akkor talán sosem jut a végére. Ő azonban, nagyon helyesen, csak ihlete parancsszavát követte, s az eredmény nem is maradt el: a képregény műfaja egy olyan alkotással gazdagodott, amely sajátságos hangvételének, szellemességének köszönhetően minden bizonnyal megtalálja a közönségét — utóbbi pedig nem mindennapi lehetőséget kapott arra, hogy mulattató időutazáson vehessen részt a történetírás múzsájának társaságában, akitől a jelek szerint egyáltalán nem idegen a tréfa, a nevetés…

(Elhangzott február 5-én, Dunaszerdahelyen, a Vámbéry Irodalmi Kávéházban, a könyv bemutatóján.)

G. Kovács László