A hó melege

Leesett az első hó. Az éjszaka hullott hozzá kevéske, de azért szurkolnom kell tovább, legyen fehér a karácsony.Világgá fut jókedvem, ünnepi hangulatom, valahányszor december huszonnegyedikén rügyfakasztó napsütésben vagy éppen lágy esőt permetező időben kell belefaragnom a fenyőfát tartójába.

Régi szerelem fűz a hóhoz, gyermekkori. Szeretem látni, ahogy mindent betakar, szeretem érezni a melegét, mely a bohém nyár, a termés betakarítására, nagyobb hajtásra sarkalló ősz után egybetereli az örökösen szétszéledő családot. Mondanám, szeretem egyáltalán a kemény teleket, de gondolva többek között a szabadban dolgozó munkásokra, a gépkocsivezetőkre, és tudva elsősorban, hogy sok szegény ember fázik, ugyanakkor a számlák jönnek, csak jönnek, felfalják a karácsonyi ajándékra összekuporgatott koronákat is, csendre intem magam. Főként, hogy az igazi télből fakadó apró örömeim előadásánál – bármennyire szólna az bizonyára olvasóim hasonló örömeiről — jobban izgat mostanában egy másik csend. Nyurga férfi hordozza magában és maga körül, hónapok óta ugyanabban az elnyűtt ruhában, szakadozott teniszcipőben, fekete sapkáját szemébe húzva, egyetlen tömött műanyag táskával a kezében. Mintha a végtelenből jönne és a végtelenbe tartana, pedig csupán úgy tíz kilométrenyi sugarú körben jár határozott lépésekkel településtől településig, kukától kukáig. Mindig egyedül. Láttam őt nyáron országút szélén haladni toronyként magasodva a mezők fölé, láttam szakadó esőben, ahol mit sem törődőtt az elsuhanó autók nyomán ráfröccsenő vízzel, csendes esőben, ahogy ült és evett valamit köztéri hársfa alá bújva, miközben állta a levelekről rendszeres időközönként legördülő nagy cseppek ütését. Amilyen határozottak lépései, ugyanolyan határozott mozdulatokkal turkál a kukákban. Mintha egy pillanat alatt átlátná a tartalom egészét, pontosan tudja, hová nyúljon, de előfordul, hogy csak felhajtja a tetőt, belekukkant a kerekes edénybe, aztán megy tovább. Hogy mit emel ki a mindenféle háztartási hulladékok gyakran bűzlő egyvelegéből, mit gyömöszöl táskájába, sohasem sikerül meglesnem. Azonban többször eszembe jutott, megkérdezem tőle, ki vagy, ember, de magánya, csendje oly erős falat alkot körülötte, hogy nem merek bekopogni rajta, pontosabban zavarna, ha megzavarnám azt az erődön belüli rejtélyes, egyszersmind méltóságot sugárzó, tiszteletet ébresztő világot. Érdekelne például, hogy vajon hol hajtja álomra fejét ismerős ismeretlen barátom? Netán szüntelenül úton van, méteres léptekkel haladva településtől településig, kukától kukáig? Vajon kap-e szenteste, legalább szenteste, ajándékot, s ha igen, kitől? És ő ad-e, s ha igen, kinek? Ezen túl is még annyi mindent jó volna tudni róla, ami alighanem titok marad előttem örökre. Most is csak elképzelem, talán éppen fenyőfa alá húzódva pihen valahol, táskájára hajtva fejét, s egy réges-régi emlék nyomán várja, mint minden esztendőben egyszer, az angyalkák és Jézuska eljövetelét. Merthogy karácsony van. Fehér karácsony. Ilyenkor mintha a hó is melegebb volna.