„A helytállás lebeg előttem”

A Komárom ostroma 1849-ben című könyvének előszavában ezt írja: „A legendás múlt évszázadaiból csillagként ragyog fel Komárom történelmének égboltján az 1848/49-es szabadságharc. 1849-ben hét hónapon keresztül állta a vár az osztrák és orosz seregek rohamait. A komáromi vár azóta fogalom és egy nemzet reménysége.” Szénássy Zoltán kötődése a korszakhoz nem véletlenszerű, nemcsak a hely, a város szelleme, de még a családi kötelékek is szinte kijelölték őt erre a feladatra.

Melyek a szabadságharchoz fűződő első emlékei?

Talán öt-hat éves kislegény lehettem, amikor karácsony estéjén édesapám egy csomagot vett elő a ruhásszekrény mélyéről. Két kard volt benne, egy réztokú, széles pengéjű harci kard és egy keskenyebb, zöld bársonnyal bevont tokban megbúvó tiszti kard. Rájuk mutatott, és így szólt: „A nagyapa kardjai, ezekkel harcolt az ácsi ütközetben.” Majd elénekeltük a Klapka-indulót. Talán nem kell hangsúlyoznom, mekkora élményt jelentett ez számomra.

Mi lett a kardok sorsa?

Míg Attila kardját a monda szerint a föld vetette ki magából, a mieinket a föld nyelte el. És ezt szó szerint kell érteni. Mielőtt az oroszok 1945-ben bejöttek Komáromba, édesapám elásta a kertben a családi ékszerekkel együtt a két kardot is. Sajnos, nem sokkal később egy bombázás során meghalt, édesanyám viszont nem tudta, hogy édesapám hová is ásta el a családi ereklyéket. Ma egy tömbház található az egykori kertünk helyén, így azt is el tudom képzelni, hogy valaki megtalálta ezt a számunkra felbecsülhetetlen értékű kincset. Ez persze csak feltételezés, valószínűbb, hogy a kardok még most is valahol a földben pihennek.

Úgy tudom, történelem szakos tanárként a titkosrendőrséggel is meggyűlt a baja a március 15-ei megemlékezések miatt.

Valóban így van. Két alkalommal idéztek be a hatvanas években. Először azért, mert a tanáriban azt találtam mondani, hogy a minimum, ami minket, felvidéki magyarokat megillet, egy magyar tanárképző főiskola. Másodszor pedig azért, mert a diákokkal kis emlékműsort készítettünk március 15-e tiszteletére, és a tanítási órán ezzel róttuk le kegyeletünket a szabadságharc emléke előtt.

Önnek nagy szerepe volt abban is, hogy a Klapka-szobor ma ismét eredeti helyén, a városháza előtti Klapka téren áll.

Ma is világosan látom magam előtt, miként döntötték le 1945. október 10-én a szobrot a csehszlovák csapatok. Majd az elkövetkező napokban a talpazatot és a díszes vasrácsot is lebontották, még a nyomát is eltüntetve annak, hogy ott valaha szobor állt. Pontosan húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ismét előkerüljön egy pince mélyéről; a városalapítás 700. évfordulója alkalmából az angolparkban, egy kisebb talapzaton állították fel. Ott is maradt több mint negyedszázadon át. 1989 elején a Csemadok közgyűlésén vetettem fel azt a javaslatot, hogy állíttassuk vissza eredeti, méltó helyére, s a 300 jelenlévő egyöntetűen támogatta javaslatomat. Szerencsére a városi képviselő-testület is pozitívan viszonyult a javaslathoz. Számomra, és gondolom sok ezer komáromi számára valóságos örömünneppé vált 1991. május ötödike, amikor a Klapka-szobor az oroszlánnal együtt visszakerült a térre. Nagyon örülök annak is, hogy évek óta naponta kétszer, délelőtt 10 órakor és délután 4 órakor a városháza tornyából felhangzik a Klapka-induló.

A szobrot őrző oroszlánnak külön kalandos története van...

Mint már említettem, a Klapka-szobrot 1965-ben állították fel az angolparkban, de az oroszlán nélkül. Az ott maradt Nagy János szobrászművész kertjében, aki a visszaállítás előtti restaurálási munkákat végezte. Mielőtt Nagy János elköltözött volna Komáromból, a fivéremmel folytatott egyik beszélgetése során feltette a kérdést: mi lesz az oroszlánnal? Ekkor határoztuk el, hogy megmentjük. Diákjaim révén ismertem a szülőket, tudtam, ki segíthetne, melyikük gépkocsivezető, darukezelő, stb. Jöttek is szívesen. Az oroszlánt átszállítottuk a temetőbe, és a kőkerítésen átemelve helyeztük el a közös honvédsír mellé. Mindez nem sokkal mindenszentek előtt történt, a temetőlátogatók szinte nem hittek a szemüknek. Hosszú percekig álltak a szobor előtt, valóságos zarándokhellyé vált. Mindez természetesen eljutott a rendőrség fülébe is. Néhány hónap múlva elszállították onnan az oroszlánt, és 1991-ig ismét egy raktár mélyén porosodott.

Tanár úr, évtizedeken keresztül mit tartott legfontosabbnak a szabadságharccal kapcsolatban elmondani a diákjainak?

Mint idős tanárembernek az a tapasztalatom, hogy nem elég beszélni március 15-éről, Mohácsról vagy bármely más történelmi eseményről. Megfoghatóvá kell tenni az eseményeket a hallgatók számára, mintegy megszemélyesítve azokat. Ki kell emelni egy hőst, őt kell az érdeklődés középpontjába állítani, az ő sorsán keresztül elmondva a történteket, hogy a diákok megérezzék: akár ők is ott lehettek volna a csatában, velük is megtörténhettek volna azok a felejthetetlen események. A komáromi temetőben nyugszik Hetényi Barnabás huszár zászlós, akinek a következő felirat áll a sírján: „Itt nyugszik Hetényi Barnabás, született Jászkiséren, elesett Igmánd alatt élte 19ik nyarán, július 2ikán 1849.” Lefényképeztem a sírfeliratot, és a felvételt elküldtem Jászkisérre, ahonnan nem sokkal később egy busznyi helybeli lakos jött leróni tiszteletét a község szülöttjének sírja előtt. Azt hiszem, az ehhez hasonló apróságok nagyon fontos momentumok. És természetesen a személyes példamutatásról sem szabad megfeledkezni. Számomra Dobó, Zrínyi, Klapka és mások helytállása mindig is követendő példa volt, ezért soha nem futamodtam meg. Sem a kommunizmus éveiben, sem később. 1990-ben egy erdélyi településre, Barótra kaptam szívélyes meghívást. A helybéli iskola felvette Baróti Szabó Dávid nevét, engem pedig felkértek, mondjak ünnepi beszédet. Az ünnepségre alig három hónappal a marosvásárhelyi vérengzést követően került sor. Itthon a családom, a barátaim megpróbáltak lebeszélni a veszélyes útról. Nekem nem volt bátorságom nemet mondani...

A legutóbb megjelent, A komáromi induló hőse című könyvével Egressy Béninek, a Klapka-induló és a Szózat zeneszerzőjének állít emléket. Jelenleg min dolgozik?

Ha egészségem engedi, az 1911-ben alakult Jókai Egyesület száz évét szeretném feldolgozni.