A helyi s az egyetemes

Az élet azonban, s ezt tudjuk olvasmányainkból – akár Talamon Alfonz vagy Duba Gyula műveiből is –: nemigen ad a rendes körülményekre, s fütyül arra, hogy az emberi ráció miként képzelné el annak menetét. Így a sors könyvében is ezúttal fordított volt a sorrend, és a mai napon Duba Gyulát köszönthetjük eddigi Talamon Alfonz-díjas íróink – Grendel Lajos és Kovács Magda – között.

Értékelő köszöntőmre készülve, segítséget remélve tőlük, felütöttem Duba Gyula korábbi könyveinek egyikét-másikát, belelapoztam a velük kapcsolatos olvasmányélményeimbe, felelevenítettem a hozzá fűződő – kereken négy évtizedre visszanyúló – emlékeimet. És nemhogy segítséget kaptam volna tőlük, hanem – életművének kiterjedéseit és sokrétűségét, a vele kapcsolatos élményeim, emlékeim gazdagságát tekintve – most estem csak igazán kétségbe. A rendelkezésemre álló időkereten belül ugyanis legfeljebb csak kádereznem lehetne őt, még ha az általa oly találóan minősített (zseb)Par?nasszuson is, okos-szellemes, ugyanakkor vesébe látó paródiába foglalnom az írásait jellemző gondolati-tartalmi és stiláris jegyeket – mint tette ő szinte az egész (cseh)szlovákiai magyar irodalommal (velem is) –, ehhez viszont ő nálam sokkal jobban ért.

Bár, innen talán mégis elindulhatok valamerre.

Duba Gyula irodalmi paródiáinak évtizedeken át írt sorát, a Káderezés a (zseb)Parnasszusont ugyanis felfoghatjuk lényeglátó irodalomtörténet-írásként, a (cseh)?szlovákiai magyar irodalom 1945 utáni szakaszának Görömbei Andrásé mellé méltán illeszkedő, rendszerezett összefoglalásaként is. Ha Upton Sinclair megírhatta a maga nevető világirodalom-történetét, Duba Gyula is számos tanulságos kacagó irodalomórát tartott nekünk – hát persze hogy értékelve is bennünket – kisded (cseh)szlovákiai magyar literatúránkból. De tágabb összefüggésben is az írott irodalmi karikatúra egyik – Karinthy Frigyes utáni egyik – mestere. Nem is értem, miért nem vállalkozott eddig szélesebb merítésre, mondjuk, hogy kortárs összmagyar paródiakötetet írt volna. A számára mérvadó, kanonikus vagy éppen kifigurázandó alkotókkal, jelenségekkel. Mert mindenhez hozzá tud nyúlni, szólni. És éppen ez mutat rá két további alaptulajdonságára is: állandó készenlétben levő értékelő atti?tűdjére, s az ezen alapuló, a létező világ rendkívül nagy szeletére kiterjedő rendszerező hajlamára. És ez mutatja kifinomult stílusérzékét, a különböző műfaji-gondolati-stilisztikai szöveguniverzumok befogadására és szublimálására való fogékonyságát, még akkor is, ha szépíróként-kritikusként ő maga más eszközökhöz-eszményekhez vonzódik. (Persziflázsai közül is kiemelkedik például Talamon-paródiája, ami a posztmodern szövegalakítás formajegyeinek és technikáinak ismeretére is utalhat Dubánál.) Azt, hogy a – néha talán avíttnak, korszerűt?leneknek tűnő – állandósult értékekhez, eszményekhez való makacs ragaszkodása mellett menynyire fogékony az új értékekre és érzékenységekre, s mily nyitottan és mekkora tisztelettel fordul a más és a másság felé, a mindennapos gyakorlatból magam is igazolhatom, aki hat esztendőt szerkesztősködtem mellette az Irodalmi Szemlében, s nem is akármilyen időben: az 1970-es évek második felében, a husáki posztsztálinista visszarendeződés tetőződésekor, amikor egyre nehezebben vehettük a levegőt, és a rendszer semmit sem tekintett magára nézve veszélyesebbnek, mint az újat, a tőle eltérőt, a mást. S az elmének ez a szüntelen készenléte, illetve alkotónknak ez a hajlamossága az új s az újabb befogadására, rendszerezésére, saját alkotói-gondolkodói világába való beépítésére, oeuvre-jának egészét meghatározza. Ez áll írónk műfaji sokrétűsége, sokszínűsége mögött, s ez a mögött is, hogy szinte mindenhez hozzá tudta tenni a maga személyiségét, mindenről a személyes érintettség őszinteségével nyilatkozott, ami eddig látóterébe, tehát a tolla alá került.

Írói pályáját – a maga nemében már ez is elég rendhagyó – humoreszkekkel és szatírákkal kezdte az 1950-es évek második felében, s ezzel – bár ezt nem igazán vizsgálta még senki – a második világháború utáni összmagyar humorisztikus és szatirikus irodalomnak is rögtön a jelesei közé lépett, irodalmi paródiái pedig, említettem, máig a műfaj legjavát képviselik. De ha novelláit nézzük, azok közül is jó néhány – kezdve az Őznyomontól, a Valaki kopogott az ablakon vagy A harmadik helyezett című?ektől egyik-másik legújabbig (mondjuk a Joyce-szal Ontario tar?tományban című, nagy lélegzetű, műfaj-szintetizáló elbeszélés?esszéig – az 1945 utáni magyar novella mindenkori antológiadarabja, még akkor is, ha a jelenlegi magyar[or?szági] irodalmi életnek és kritikának az értékek pluralizmusa helyébe bizonyos értékek kizárólagosságát léptető anomáliái folytán hiába is keressük ezeket mindazon helyeken, ahol önértéküknél fogva ott lehetne, ott volna a helyük). Regényei, a Szabadesés, A macska fél az üvegtől, a Sólyomvadászat és a Téli áradás egyfelől, az Ívnak a csukák, az Örvénylő idő, az Aszály és az Álmodtak tengert másfelől – a felvidéki magyar paraszt-, és értelmiségi sors összmagyar (vagy általános emberi) szempontból sem elhanyagolandó, változatos eszközöket mozgósító lenyomatai, a szlovákiai magyar önismeret és önbecsülés kapaszkodói. S azok irodalmi kritikái és esszéi is. Senki nincs például, aki nála jobban és mélyebben, mondhatni: átéltebben, meghittebben ismerné egyfelől Fábry Zoltánt, s aki nála eltökéltebben hinne jelentőségében (nem is értem, róla szóló, évtizedeken átívelő tanulmányait és esszéit miért nem rendezte még külön kötetbe), de, mondjuk, másfelől, a Peéry Rezsőhöz való viszonyát is kikerülhetetlen esszében tudta tisztázni. Elméleti, kritikai írásai, tanulmányai, esszéi a szlovákiai magyar léttapasztalatokat vetik össze az általános emberi léttapasztalatokkal, s állítják filozófiai összefüggések közé. Szülőfalujáról, Hontfüzesgyarmatról írt írói szociográfiája az 1970-es évek elejéről, a Vajúdó parasztvilág, mely a műfaj legjobb hagyományait folytatta és teremtette újjá, mára már a maguk nemében klasszicizálódott értékek közé tartozik, s ott a helye az irodalmi szociográfiának a huszadik század második felében született legjobb teljesítményei között.

Mindebből három következtetést is levonhatunk. Először is: a műfajváltások Duba Gyulánál sosem egysíkú határátlépések, sosem egyik műfaj egyszerű lecserélése egy másikkal, hanem mindenekelőtt szintváltások: egy-egy új műfajával írónk egyúttal mindig a szöveg- és gondolatszervezés egygyel magasabb lépcsőfokára is lépett. Másodszor: mindezzel párhuzamosan Duba írói működése immár több mint fél évszázada alatt számos alapvető emberi (nemcsak kisebbségi) tapasztalatnak és létélménynek is a hiteles és mérvadó (nemegyszer egyik első) megfogalmazója tudott lenni (ezúttal sem csupán szlovákiai magyar viszonylatban értve), mint amilyen teszem azt a faluról városra került elsőgenerációs értelmiségi lelki válsága, az osztályelhagyás és osztályváltás: a polgárrá válás kínjai és görcsei, konfliktusai, a klasszikus paraszti létforma felbomlása, a lelket-szellemet megnyomorító létezett szocializmus morális valósága, válsága stb. Harmadszor pedig: Dobos László, Tőzsér Árpád, Cselényi László mellett az 1960-as évektől kezdve a (cseh)szlovákiai magyar irodalom éppen Duba Gyula írói törekvéseinek és eredményeinek köszönhetően kezdett felzárkózni a legfigyelemreméltóbb összmagyar, sőt ennél is tágabb érvényű irodalmi – műfaji, gondolati-tartalmi – irányokhoz, jellegzetességekhez, s lépést tartani azokkal, és mindaz, ami e tekintetben Talamon Alfonzék nemzedéke számára az 1980-as évek derekára, második felére már természetes lehetett, nem utolsósorban éppen írónknak (is) köszönhető.

Duba Gyula írói-emberi világának kulcsát egy, még a hatvanötödik születésnapjára készült, addigi életútjára is visszatekintő nyilatkozatának egyik passzusa adja meg számomra: „Nekem mindig kételyek között kellett cselekednem… Egészen egysze?rűen: ez a létforma számomra ugyanúgy természetes volt, mint másoknak egy más létforma.” Biztos vagyok benne, hogy e nélkül a példamutató teremtő kétely, e nélkül a következetes és követendő alkotó kételkedés nélkül életművében is kevesebb lenne az érték s a megvalósult, kétségbevonhatatlan eredmény.

Munkásságát – mind a volt Csehszlovákiában, mind a mai, rendszerváltás utáni Szlovákiában, mind pedig Magyarországon eddig is számos díjjal, kitüntetéssel jutalmazták: többek között négyszer kapott Madách-díjat, elnyerte a Szlovákiai Írók Szövetsége Nemzetiségi Díját, a Szlovákiai Írószervezetek Társulásának Díját, a Posonium Életműdíjat, a Szabó Zoltán-díjat, a József Attila-díjat, kitüntették az Érdemes Művész címmel, a Magyar Köztársaság Csillagrendjével, a Szlovák Köztársaság Ezüstplakettjével. S ha a korán elhunyt fiatal írónkról elnevezett Talamon Alfonz-prózadíj mint Duba anyaszervezetének, a Szlovákiai Magyar Írók Társulásának elismerése már most, harmadik évfolyamában is a helyiből az egyetemes felé törő igyekezet méltánylásának mutatja magát, azt írónk eddigi elismeréseinek sorában is fontos hely illeti meg.

(Duba Gyula köszöntése Talamon Alfonz-díja alkalmából Diószegen, 2008. május 30-án)