A háború közepén hiányzik egy oldal

Kibédi Varga Áron új verskötetében a történelem és a természet nyelvvé változik, sémákat hoz létre, melyeken belül bizonyos nyelvi vagy nyelvészeti operációk játszódnak le. E mozgás alapmotívumai a háló, illetve a szótartomány kifogyhatatlansága, sőt még a szótlanság, a csönd, a ki nem mondás is célirányos kommunikációvá válik. A címbe is kiemelt oldás motívuma is ennek a megkötött nyelvi hálónak a kibogozására utal. A kötettér, a nyelvi háló statikus, melybe a kötetnek a történelem előtti időből a történelembe tartó, majd a történelem utániban feloldódó dimenziói visznek mozgást.

Plasztikus érzékenységgel érhető tetten, ahogy a szó bekerül egy történésbe, részt vesz a történésben, olykor meghatározó elemévé válik, kivált a történés továbbörökítésében, ezáltal létrehozva a történelmet magát. A történelem tehát csupán szavak halmaza, illetőleg egyetlen hatalmas könyv, melynek oldalai hiányoznak („A háború közepén hiányzik egy oldal.”, 89. old.), mely palimpszesztusokat tartalmaz, s melyben különböző nyelvű bejegyzések sokasága olvasható. A kötetkompozíció egy grammatikába transzformált eszkatologikus ív mentén olvasható: a nyelvteremtéstől a nyelvi teremtésen át a nyelviségben bekövetkező utolsó ítéletig, majd az azt követő nyelvi feltámadásig. Mielőtt az az érzésünk támadna, hogy Kibédi elkülöníti a valóságreferenciát a nyelvi referenciáktól, le kell szögeznünk, hogy itt éppen egy fikcionált, ugyanakkor a szakralitás terében valóságreferenciaként újra meg újra megélt történéssor reinterpretációjáról van szó a nyelv permanens mozgásának látványos felmutatásával. A kötet motívumai nem csupán egy-egy versen belül értelmezhetők, hanem az egész kötet kontextusában, a nyelv folyamatosan működik, s tulajdonképpen a versek egy egységes nyelvi áramlás meg-megszakítása révén nyerik el szövegdimenzióikat.

Kibédi verseiben bizonyos fokú kiszámítottság, harmónia érvényesül, holott a primer olvasás a végtelen burjánzás lehetőségeit villantja fel. Ez a rend a hermetizmus poétikájához közelíti szövegeit, s így a nyelvi koncentráltság ellenáll a nyelv terjeszkedésének és mintegy kordában tartja. Ám Kibédi a hermetizmustól több tekintetben is eltér: többek közt objektív szemléletmódja sokkal radikálisabban zárja ki az alanyiságot, illetőleg a metaforikus kifejezésmód is felszámolódik.

Gyakorta a szavak fonetikai hasonlósága és jelentéstartalma közt fölmerülő értelmezési lehetőségek, illetve kapcsolatkeresések kerülnek Kibédi érdeklődésének középpontjába. Kivált érvényes ez a kifejezetten irodalmi vagy régies, elhomályosult szavak esetében, melyek úgy lépnek elénk, anyanyelvi beszélők elé, mintha egy idegen nyelv szavai lennének, váratlan és még ismeretlen jelentésekkel. Ebből a nyelvpoétikai fölismerésből fakad a következő gondolat: „Az idő jár, de nem jelent: szó nélkül támogat.” (42. o.). Ezekre éppen a fordítás (vagy interferencia) lehetősége-lehetetlensége figyelmeztet, illetve a nyelvek közti tulajdonképpeni átjárhatatlanság, hiszen az átjárhatóságnak már a gondolata is elborzasztja a nyelvhasználót, ezért tűnik szinte leleplezésszerűen döbbenetesnek, amikor Kibédivel együtt kimondjuk: „Az idő vasfoga, a szőlő szeme, az udvar holdja” (19. o.).

A különböző nyelvek használata identitástöbbszöröződéshez vezet, ugyanakkor a több nyelvben élés egyfajta képtelenség: e két pólus feszültsége adja a Kibédi-versek igazi intenzitását, s teszi a többnyelvű közegben élők számára polivalensebbé („Többször vagyok, mint szeretném” — 17. o.). A többnyelvű beszélő a hazatérőhöz hasonlít (28. o.): az idegen nyelvi közegből hazaérkező, vagyis saját nyelvére rátaláló a nyelv helyhez kötöttségét intenzívebben érzékeli, s ezáltal identitása is metamorfózison megy keresztül. S ezt a metamorfózist rendszerint az idegen nyelveknek kijáró érdeklődés („Nyelvhasználata nyalánk”), fürkészés mozzanata kíséri, s tudatosul, hogy a nyelvi identitásban sajátos űrt képez a locus állandóságának hiánya. ĺgy a „hazatérő” nemcsak mozgó identitása miatt hely nélküli, hanem a nyelvhasználata is „helytelen”, ami Kibédinél a „szótlan”-nal azonos.

A locus azonban Kibédi számára nem földrajzi tér, hanem kizárólagosan nyelvi („A hont csak a szavak szavatolják!” — 31. o.), ezért nem kisajátítható, nem behatárolható. Ezzel a „hontalan” szó klaszszikus jelentése felszámolódik, referencialitása megkérdőjeleződik, ahogy a nyelvtan sem nyelvi szabályok gyűjteménye többé, hanem az illemtant felváltó, az élet minden területét átható rendszerezési elv.

Polgár Anikó