A film grammatikája

Amikor 1940-ben szívroham következtében elhunyt F. Scott Fitzgerald — a „lost generation” és a dzsesszkorszak emblematikus figurája —, befejezetlenül maradt egy olyan regény, mely az amerikai kritika szerint a hollywoodi álomgyár mesteri ábrázolásának számít. A torzó voltában is lenyűgöző alkotást — már ’69-es megjelenését megelőzően is — a szerző főműveként értékelte az irodalomtörténet-írás. Edmund Wilson szerint „A mű olyan testközelből mutatja be az amerikai filmipart, olyan aprólékos figyelemmel elemzi és olyan elmeéllel jelenetezi, amire nincsen példa a hasonló témával foglalkozó irodalomban. Az utolsó cézár messzemenően a legjobb hollywoodi regény, s az egyetlen, amely belülről ábrázolja ezt a világot.” A mai olvasó számára Wilson ’41-es megállapítása kiindulópontul szolgálhat a regénytöredék megközelítését illetően, ám érdemes kiegészítenünk a gondolatmenetet, hiszen a történet itt korántsem ér véget.

Fitzgerald alkotásának — akkori tematikai újdonsága mellett — van legalább két olyan sajátossága, mely igazán a ’90-es évek prózafejleményei felől nyerheti el jelentőségét. Az egyik a mű narratív technikájával, a másik a szöveg jelképzésével áll kapcsolatban. Az utolsó cézár elbeszélője egy hölgy, aki hol kivonul a történetből, hol pedig saját kalandjairól, gondolatairól számol be. Míg az első esetben az elszemélytelenedő nézőpont a címszereplő (Monroe Stahr filmgyáros) mindennapjairól tudósít, addig az utóbbi részek magánéleti kommentárként funkcionálnak. Az ily módon kibontakozó, több perspektívából látható panorámát eltérő médiumok szövevénye hálózza be. Az emlékezés nyomvonalát és az azt keresztező élménycentrikus szólamokat ugyanis folyamatosan áthatja a hollywoodi retorika, mely mindenekelőtt forgatókönyvekből és filmcitátumokból épül fel (a Ben Hurtól a King Kongig). Vagyis Fitzgerald eljárása mintha látensen már tartalmazná azt a poétikai lehetőséget, melyet — jóval később — a médiumok keverésének művészi gyakorlata fog kihasználni és reflektálni. Másrészt a mondatok szintjén is kimutatható, hogy a kijelentések értelemirányait olyan alakzatok biztosítják, melyek magából a filmnyelvből származtathatók (pl. „nagytotál”, „fénycsóvák”, „trükk”, „háttér”, „technicolor színek”, „premier plán” stb.). Ebből következően Az utolsó cézár nem pusztán tematikai feldolgozása a hollywoodi mítoszoknak, hanem olyan műalkotás, mely tárgyával annak speciális jelhasználata alapján lép kommunikációba.

Innen már csak egy ugrás a kliptechnika alkalmazása, ami persze nem jöhetne létre a filmnyelv radikális módosulásai nélkül. (E változások beköszöntét a Fitzgerald-regény címe mintegy sugallja is.) Majd hirtelen vágással színre lép Bret Easton Ellis, akinek Glamoráma című sikerkönyvében a százával említett sztárnevek és a katalógusok is megelőlegezik a regény azon vonatkozási rendszerét, amely a különböző, happy end nélküli forgatókönyvek átfedéseiből és a forgatások mechanizmusából bontakozik ki: az elbeszélő egy számára átláthatatlan, többszörösen meg- és átrendezett akciószövedékbe bonyolódik. A Fitzgerald által felvillantott stratégia itt már decentráló hatású, a médiumok keveredése áthatja a fikció minden szintjét, az esetlegesen érvénybe lépő forgatókönyvek szimulációként működnek. Vagy megemlíthetjük Terry Pratchett tizedik Korongvilág-regényét, a Mozgó képeket, amely azt példázza, hogy a „mozi-törvényeket” a valós világban alkalmas működésre hozták létre, hiszen hatékonyan helyettesítik a reális viszonyokat. A cselekmény — mely az Elfújta a széltől a Predatorig terjedő jól ismert filmes szövegek kollázsa — egy népszerű film premierjén kulminálódik: a szereplők életre kelnek a vásznon s berobbannak a valóságba. A nézők a helyzet megoldását természetesen a film főhősét alakító szereplőtől várják, akinek „Fények! Képdoboz! Felvétel!” felkiáltására a kamerák forogni kezdenek, s így ő újra egy film főhősévé válhat.

E két példa is alátámaszthatja, hogy a Fitzgerald által kezdeményezett, médiumok közti párbeszéd folytatásra talált. Az utolsó cézár újrakiadásának többek között ez a fejlemény ad aktualitást. De a képlet meg is fordítható: bizonyos, hogy a korán elhunyt amerikai prózaíró töredékét máshogy olvassuk a mozi és az irodalom újabb, egymásra reflektáló teljesítményeinek fényében. Fitzgerald jegyzetei között maradt fenn a következő, kiábrándultságot tükröző észrevétel: „Még az intellektuelek is, akikről pedig azt hinné az ember, hogy tájékozottabbak, szintén csak a sztárok különcségeiről, botrányairól, és Hollywood vulgaritásáról akarnak hallani — de ha az ember azt mondja nekik, hogy a filmnek is megvan a maga grammatikája, akárcsak a politikának vagy az autóiparnak meg a társadalomnak, csak üres tekintettel néznek vissza.” A szerzőnek nem adatott meg, hogy utolsó regényének recepciójába pillanthasson. Azt tapasztalta volna, hogy a film grammatikáját hasznosító irodalom története éppen saját főművének poétikai forgatókönyve alapján íródik tovább…

H. Nagy Péter