A doktor elköszönt, az orvos továbbra is gyógyít

„Jól lecsesztek, de én odavetettem: – Igaz ez? – Igaz. – Orvosilag bizonyítható? –Igen. – Akkor hagyjanak békén. Punktum.” Hevesi Gábor felvételeAmikor fiatalsága éveiről mesél, Bulgakov és Csehov orvosnovellái jutnak eszembe, külsőre pedig szakasztott olyan, mintha Kosztolányi vidéki körorvosa lenne, az a típus, akiből már nem sok szaladgál ezen a sártekén. „Néhányan csak egy falusi felcsernek tartanak, de ez egyáltalán nem zavar, ha újra kéne kezdeni, ma is ugyanúgy csinálnám” – mondja Hevesi Sándor, s huncut mosollyal idézi fel közel ötven éves pályája mozzanatait:

A ZONGORISTA MEDIKUS

„Léván születtem. Családunkban egyáltalán nem volt hagyománya az orvosi hivatásnak, édesapám például jó nevű zenész volt, profi zenekarvezető, a »cigányélet« után állapodott meg a városban, s itt zenészcsaládként ismertek bennünket. A húgom zongoratanárnő, az öcsém mérnök, de remekül hegedül és zongorázik, jómagam pedig kamaszkorom óta muzsikálok, volt idő, amikor hivatásos zenészként tartottam fenn magam. Hofferman Pubi híres zenekarában is játszottam. Az ötvenes években Pozsonyban legendás helyeken léptünk fel, például a Devínben vagy az Alexandria Bárban – ez később Jalta Bár lett. Fiatal medikusként zongoráztam is, s ez ugyan akkoriban jó pénzt jelentett, még saját szmokingra is futotta, de elég megterhelő volt, hiszen este nyolckor kezdtünk, hajnali négyig játszottunk, ötre értem haza, s reggel nyolckor már ott kellett ülnöm az egyetemi előadáson. 1956-ban kerültem ide, a nőgyógyászaton is dolgoztam, egy év alatt ezer szülést levezettem. Bár még az egyetem előtt ez volt a szakmai célom, a sors úgy hozta, hogy körorvos lettem Garamkálnán. Akkoriban egy orvosnak a medicina szinte minden műfajához értenie kellett, a mai fiatal dokik el sem tudják képzelni, mit jelentett az. Egy orvos dolgozott a kórházi osztályon, esetleg volt egy főorvos, de mindent csinálni kellett, magam láttam el a sebészeti eseteket, a nőgyógyászati problémákat, a szüléseket is. Azért is, mert akkortájt nem volt hová küldeni a pácienst. Kálnán például egyetlen telefon volt, a párttitkáré, na meg még egy készülék a postán, de csak este tízig. Szinte sírni tudtam volna a körülményeken, de hálistennek nem olyan fából faragtak... Napi tizennyolc órát dolgoztam. Az egész körzetben ketten csináltuk az éjjeli szolgálatokat, több mint tíz éven keresztül. Pofázás nem volt, mert azonnal dutyiba csuktak volna, ha másért nem, hát, mert szidod a rendszert. Közel nyolcezer állandó páciens mellett rendszeresen egészségügyi felvilágosító előadásokat tartottam, megelőző felülvizsgálatokat, orvosként egész pályafutásom alatt több mint egymillió beteggel akadt dolgom. Tudom, ez óriási szám, hihetetlen, de a kartotékok nem hazudnak, utána lehet számolni. Volt úgy, hogy elláttam a gyermekgyógyászati szaktanácsadót, a nőgyógyászatit, este héttől tízig a mellrákszűrést csináltuk, s reggel héttől újra a taposómalom. Amellett még a vöröskereszt és a véradás szervezése, szóval volt munka elég. De nem panaszkodom... Már csak azért sem, mert sok humoros, érdekes eset is akadt a praxisomban” – meséli.

A LERONDĺTOTT ORVOS ESETE

„Szintén az ötvenes években történt. Nőgyógyászként dolgoztam a lévai kórházban. Húsvétvasárnap az emberek templomba igyekeztek, de mivel a nagytemplomba féltek elmenni, bejöttek a kórházi kápolnába. Innen szóltak be: siessek, mert egy tizenhat éves kislány nagyon rosszul van, rettenetesen fáj a hasa, talán nőgyógyászati vagy sebészeti dolog. A duci leányzó, mondanom se kell, még szűz volt, épp ezért végbélen keresztül is megvizsgáltam, amikor hirtelen egy borzasztó »detonáció« következett be, s finoman fogalmazva rólam csorgott minden ... Végig kellett mennem a kápolna mellett, hogy átöltözzek és megmosakodjak, az ismerősök döbbenten kérdezték: – Doktor úr, az isten szerelmére, mi történt magával? Kínos helyzetemben a legegyszerűbben válaszoltam: – Lesz...tak, kérem. Vagy ott a másik eset: volt a faluban egy habókos vénlegény. Őt egyszer nagy ribillióval hozták be a rendelőbe, mondván, hirtelen és váratlanul jobblétre szenderült. Vizsgálom: érverés nincs, nem lélekzik, szívműködés leállt. Na, most mi lesz? Gondoltam egyet, s teljes erőből tenyérrel rávágtam a mellkasára. Abban pillanatban zaftos káromkodással magához tért. Később ez az ember úgy halt meg, hogy második világháborús kézigránáttal játszadozott éppen, amikor az felrobbant a kezében. De rengeteg érdekes sztorit mondhatnék még. Elhív például a köztiszteletben álló iskolaigazgató a kiskamasz lányához, nagyon fáj a gyerek hasa, adjak neki egy injekciót... Nézem a kislányt, s csak annyit mormogok: terhes a gyerek, szülni fog. Az igazgató kis híján nekem rontott, teljesen kikelt magából, de igazam volt, kórházba kellett vinni a lányt. Mindez az egyik szolgálatom alatt történt, nem kálnai illetőről volt szó.”

Hevesi doktor – ha nem is közvetlenül – , de néha megkapta a magáét a rendszer hatalmasaitól is. Például amikor leváltották őt a járási vöröskereszt éléről, csak azért, mert a párttitkár fiát helyezték oda, ugyanis éppen orvosira készült a fiú. Aztán a mohi eset miatt is mérgelődtek.

AMIRŐL MOHI KAPCSÁN NEM BESZÉLHETNEK

Dr. Hevesi Sándor pályafutása során geriátriai szaktekintéllyé is vált, az általános orvosi kamara egyik megalapítója és tagja, számos tudományos konferencián adott elő, a mai napig ír az orvosi szaklapokba. Nemzetközi feltűnést keltett egy budapesti orvoskongresszuson, angolul előadott tanulmánya, melyben a Mohi atomerőmű építése kapcsán bekövetkezett haláleset-sorozatról számolt be a nyolcvanas évek elején. De hadd meséljen tovább: „A történetet úgy foglalnám össze, idős fát nem lehet átültetni. Körorvosként hozzám tartozott egy kis magyar falu, Mohi is. Valamikor 1500 ember lakta, az atomerőmű építésekor már csak négyszáznyolcvannyolcan éltek ott, túlnyomó részt öreg emberek. Abban az évben, amikor Mohi lakosságát kitelepítették a faluból, a községet pedig a földdel tették egyenlővé, hogy aztán elkezdjék a gigantikus beruházást, nos, már az év elejétől drasztikusan megugrott az elhalálozások száma. Az öregek sokkolódtak attól, hogy egy tollvonással törölték a szülőfalujukat, a múltjukat, egész addigi életüket. Amikor megtudták, hogy ott kell hagyniuk végérvényesen a földet, épp ésszel felfoghatatlan dolgok történtek, naponta két-három idős ember halt meg. A kitelepítésig akadt hónap, amikor harminc exitus volt! Aztán rövid időre megint csökkent a halálozási arányszám, ám amikor de facto bejelentették, hogy nincs mese, pakoljanak, jönnek értük, ismét rengeteg idős ember halt meg, hetek alatt. Persze nem szabad erőszakos, netán szándékos halálról beszélni, de hogy a stressz, a rémhírek és az állandó fenyegetettség-érzés is megtették a magukét, rendkívül megviselték az idősek pszichikumát, az biztos, orvosilag is kimutatható és dokumentálható. Ezt bizonyítottam be abban a tanulmányban. Még olyan is megtörtént, hogy egy idős néni a költöztető kocsi láttán egy hang nélkül elvágódott és vége volt. A karhatalom és a kocsik érkezésének napján még három haláleset következett be, az év elejétől legalább hatvan. S mindez egy alig ötszáz lakosú faluban, a jóléti szoci idején! Persze, a hazai főmuftik nem vették jó néven, hogy én nemzetközi fórumon beszéltem erről. Jól lecsesztek, de én odavetettem: – Igaz ez? – Igaz. – Orvosilag bizonyítható? –Igen. – Akkor hagyjanak békén. Punktum.”

Hevesi Sándor sokoldalú ember. Annak idején Škoda Spartakjával magyarországi, romániai, bulgáriai versenyeken vett részt. Amatőr filmesként nemzetközi porondon is verte az élmezőnyt Az utolsó pohár víz című filmetüdjével. „A mindössze kétperces etüdben barátom édesanyja, a garamkálnai Patasi néni, egy csodálatosan szép, őszhajú asszony ad egy pohár vizet a fiának. Aztán lehajtja a fejét, s csak a kezét látni, ahogy a fiáé rásimul. A nagydíjat nyertem meg ezzel a képsorral” – mondja Hevesi doktor. Orvosként a Purkyně Társaság keretében is tevékenykedett. Drezdában, Prágában, Budapesten, Visegrádon, Székesfehérvárott adott elő. „Nézze, mi már akkor megpróbáltuk az általános orvosi praxist a fonendoszkóp szintjéről egy kicsit magasabbra emelni” – fűzi tovább a szót. „A rendelőmben már akkor laboratóriumot is működtettem, EKG-géppel dolgoztam. Mindmáig vallom, hogy egy orvosnak naponta tanulnia kell. Elméletben s a gyakorlatban is. Roppant fontos ebben a szakmában az empátia, a beleérző képesség. A páciens ember, nem pedig tárgy, nem lehet darabszámra gyógyítani. Ugyanakkor állítom, hogy a betegek ma is megkapnak mindent, amire szükségük van, persze, nem biztos, hogy rögtön a kétezer koronás gyógyszerre van szükségük, ha az nem indokolt. Viszont az államnak is figyelembe kell vennie azt, hogy az egészségügyre jelenleg a húsz évvel ezelőtti pénznek mintegy az ötszörösét adja meg, viszont a gyógyítás működési költségei a húsz évvel ezelőttinek a harminc-, ötvenszeresét teszik ki. Nem beszélve a biztosítók által térített pénzről. De nem akarok ünneprontó lenni, hiszen a szakmát nem hagyom abba. Egy fél évig még biztos rendelek, azaz: helyettesítem saját magamat, meg kell várnom ugyanis, amíg az új kolléga a helyembe lép, itt Garamkálnán. Nem helyeslem a hálapénzt sem, de az orvost meg kellene fizetni, tisztességesen és törvényesen, hogy ne mindenért ránk mutogassanak. Amikor a privatizálás elkezdődött, nos, akkor nem titok, úgy havi harmincezer maradt működési költségekre, fejlesztésre. Ebből én még egy új EKG-műszerre is spóroltam. Ma ez nonszensz, fejlesztésre nem futja, az alapellátást is nehéz biztosítani. Hol marad a szakmai önművelésre, továbbképzésre egy garas is? Ugyanakkor vallom, ez hivatás, egy életre szól és csodálatos munka, még ha nehéz is. Nyugodtan állítom: hetvenkét éves koromra beteljesítettem, amit a sors rám mért.”