A demográfia az adatok mögé is pillant

MIKLÓSI PÉTER

Mennyivel megbízhatóbbak a demográfiai prognózisok, mondjuk, a különböző gazdasági próféciáknál?

Erre nem tudok egyértelmű választ adni, az utóbbiak kutatói világát nemigen ismerem. Viszont a saját szakterületemen esetleg lehetne egyfajta határvonalat húzni a rendszerváltás előtti és utáni időszakának vonatkozásában. Ugyanis 1989 novembere előtt egy zárt, a népesség mozgását erősen korlátozó világot éltünk, s ennek demográfiailag is megvoltak a maga sajátosságai. Abban a korszakban mind a születések, mind a halálozások száma úgyszólván egyértelmű volt, a migráció pedig szinte jelentéktelen. Akinek valahová Nyugatra sikerült „dobbantania”, annak számításba sem jöhetett a visszatérése. Ezzel szemben ma teljesen nyitott világban élünk. Számottevő a tanulás vagy a munka iránt érdeklődő népesség kétirányú vándorlása, és ebből adódóan a népesedési számok jóval pontatlanabbak, mint annak idején.

Egy laikus okoskodásával a népességalakulás összetevőinek előterében a születésszám, a halálozás és a migráció adatai állhatnak, míg másodsorban a házasságkötések, a válások, illetve a művi vetélések száma lehet mérvadó. Ezek tükrében napjainkban miként látja igazoltnak az utóbbi húsz esztendő, azaz a rendszerváltás utáni első két népszámlálás adatai alapján készült demográfiai becsléseket?

Fontos alapelv, hogy ha prognózisokat készítünk, tanácsos az előző időszakok meghatározó tényeire is visszapillantani. Ezek révén például kitűnik, hogy a múlt század ’40-es, ’50-es éveinek fordulóján, főként azonban az ötvenes évek elején százezer fölött járt a szlovákiai születések száma! Ez a hatvanas években azután csökkent, a mélypont 1968 táján mutatható ki, majd a hetvenes évek derekán átmenetileg újra meghaladta az évi százezret. A rendszerváltást és az ezredfordulót követő első esztendőkben Szlovákiában viszont drasztikus a csökkenés, ekkoriban évente csupán ötvenezerre tehető az újszülöttek száma. Ez egyben azt is jelenti, hogy a 21. század első évtizedének kezdetén, országosan, a statisztikai hivatal által felállított népesedési prognózisok legkevésbé elfogadható alternatívájánál is rosszabb helyzet alakult ki. Ez is mutatja, hogy a kutatók mennyire változó, olykor egyenesen váratlan tényekkel szembesülhetnek. Ezért lényeges, hogy holmi tévedhetetlennek vélt szentenciák helyett – a demográfiai összefüggéseket kutatva – lehetőleg az adatok mögé is pillantsunk. Akár csak azért, mert ahhoz, hogy a társadalmi változások begyűrűzzenek az emberek hétköznapjaiba, hosszabb időszakokra van szükség. Hogy pusztán egyetlen jellemző példát mondjak: vélhetően sokan emlékeznek még arra, amikor a nyolcvanas évek vége felé már megjelentek az egyházzal szembeni engedmények apróbb jelei, s ugyanekkor kissé nyitottabbá vált számunkra a társadalmi légkör és vele a világ; ezzel egy időben a családi kötelékek bizonyos fokú lazulása, a gyermekvállalás időpontjának kitolódása volt észlelhető – de mindennek valós lecsapódása a mindennapokban csak az utóbbi tíz esztendőben mutatkozott meg.

Vagy jelen időben is megmutatkozik! A statisztikai hivatal 2011 júliusában közölt friss adatai szerint elsősorban Dél-Szlovákiában fogyatkozik erőteljesen a lakosság. Ha az ország déli járásainak népesedési mutatói Szlovákia teljes területét érintenék, kihalófélben volna az ország. Bár a népszaporulat számszerűleg igazán jó adatait pusztán Sárosban, Árvában és a Szepességben jegyzik...

Ebben azért az előzmények szintén szerepet játszanak. Mert például Hont megyében már száz-százhúsz éve is alacsonyabb volt a termékenység, mint az akkori történelmi országrészek más megyéiben. Ez is mutatja, hogy a lakosság lélekszámának alakulását régiónként mindmáig számottevő mértékben mind a kulturális hagyományok, mind a felekezeti kötődés vagy éppenséggel az egykézés is befolyásolják. Ebből a szemszögből vizsgálódva Szlovákia magyarlakta tájain sem lehet általánosítani. Például a Dunaszerdahelyi járásban rendre jobban alakulnak a népességi adatok, mint a Komáromiban. Léva és Nagykürtös környéke tudvalévően a gyöngébbek közé tartozik, míg a Zoboralja szóban forgó adatai már kedvezőbbek, abban a régióban egyszerűen a népesebb családok népszerűek. A történelmi demográfusok egyben a felekezeti tradíciókra figyelmeztetnek. Arra utalnak, hogy a reformátusoknál és a protestánsoknál sokkal gyakrabban fordul elő az egykézés – szemben az ország északabbra fekvő tájainak hagyományos katolikusságával. És persze a sokgyermekes roma családokkal is, hiszen ennek a közösségnek termékenysége országosan kétszer akkora, mint a szlovákiai átlag.

A demográfus a statisztikai hivatal officiális adataival dolgozik. Ön mégis leszögezte, hogy léteznek olyan módszerek, kutatási eszközök, amelyek segítségével a számok rögzítette tények valóságtartalmát még jobban meg lehet vizsgálni.

Igen. De szó sincs arról, hogy én vagy egy más területen kutató demográfus megkérdőjelezi a Szlovák Statisztikai Hivatal hitelességét, hanem egy-egy olyan kiemelt kérdéskör kerül ily módon terítékre, amely például a nemzetiségi statisztika keretében jelenik meg, és az országos adatok összességében viszont rejtve maradna. Talán elég arra gondolni, hogy különböző alkalmakkor a lakosság eltérő mértékben vallja be nemzetiségi hovatartozását. Ez vezet el bennünket – egyebek mellett – a vegyes házasságok, az asszimiláció, az egyes települések etnikai jellemzőinek kérdéseihez. Vagy a tekintélyes létszámú roma jelenlét sajátosságainak problematikájához. Természetesen, csupán az objektív és precíz kutatói érdeklődés tárja fel a valót.

A rossz nyelvek szerint pont eközben „történülhetnek” a torzító csúsztatások...

Ha az imént objektív és precíz kutatói érdeklődést említettem, akkor most azt a lelkiismeretes felelősségteljességgel is megtoldom. És példát is mondok: ahol ma is még tömbben él a szlovákiai magyarság, ott az adatgyűjtések során ennek a helyi közösségnek a nemzeti bevallása is sokkal szilárdabb; míg a szórványterületeken élő magyarok már jóval ritkábban vallják meg kötődésüket. Ebből a tényleges valóságot kutató demográfusok részére jelentős problémák adódnak. Ezeket kell más statisztikai módszerekkel az igaz tényálláshoz közelítve nem felülbírálni, hanem újraértelmezni. Más területeken kutatva például a születések statisztikáját vizsgálva megállapítható, hogy a házasságban élő nők termékenységi rátája hányszorosa a nem házas nők szülési adatainak. Vagy az idevágó kutatások számai arról szintén képet adnak, hogy amíg a rendszerváltás előtt a házasságokon kívül születő gyermekek száma cirka nyolc százalék volt, most ugyanez a százalékarány annak négyszereséhez közelít. De jelzésképpen szóba hozható a településszerkezetekre vonatkozó adathalmaz is, amelyből kellő vizsgálódás után kibogozható, hogy az ott élő magyarok számaránya például a vegyes házasságot kötők számára is kihatással van. És tovább lépve e vizsgálódás mentén felmutatható, hogy a homogén családokból, párkapcsolatokból származó magyar gyerekek döntő többsége a későbbiekben is magyar nemzetiségű marad; viszont a vegyes házasságokban születettek nyolcvan százaléka, országos szinten, szlovákká lesz. Ez a jelenség a szórványtelepülések felé tolódva egyre erősödik.

Továbbra is fennáll a városok nagyfokú asszimilációs hatása?

Ez egy elterjedt nézet, és a szó bizonyos értelmében így is van. Ám ha ennek ürügyén szintén a számok mögé pillantunk, akkor sokkal árnyaltabb a helyzet. Ugyanis az asszimiláció foka nem attól függ elsősorban, hogy faluról vagy városról beszélünk. Inkább attól, milyen az adott település etnikai jellege, ott helyben megvan-e a nemzeti hovatartozás megőrzéséhez szükséges intézményszerkezet. Mert egy nem magyar többségű községben, vagy ahol ez az arány a húsz százalékot sem éri el, ott nehezen találni magyar iskolát, ugyanakkor Szencen, Kassán, Pozsonyban, Losoncon és több más nem magyar többségű városban azért működik magyar óvoda és iskola. Aki akarja és vállalja, ide beírathatja a gyermekét, még ha ez esetleg plusz energiabefektetést is igényel. Viszont egy két-háromezer lakosú településen, ahol a magyarok számaránya tíz százalék, ott rendszerint ugyanerre nincs mód és lehetőség. Az ebben a kérdéskörben kutató demográfusnak ezért kötelessége számba venni, vajon szórvány jellegű, továbbá magyar kisebbségű vagy többségű települések asszimilációs adatait vizsgálja-e. Ha ebben a tükörben hasonlítjuk össze a falut meg a várost, akkor elenyészően kis különbségeket tapasztalunk, sőt, bizonyos esetekben a városok javára alakult a helyzet! De van ennek a konklúziónak fonákja is. Mert ha tömegeiben nézzük az adatokat, kiderül, hogy a szlovákiai magyar népesség egészen eltérő mértékben város-, illetve falulakó. És ebből a szemszögből értékelve a mindennapi valóságot, a nagyvárosi élet hatásai bizony már erősen csökkentik az eredeti identitás megtartásának esélyeit. Természetesen, aki szlovákiai magyarként jelentős magyar többségű felföldi városban vagy községben él, azt jóval kevésbé érinti meg a gyorsléptű asszimiláció veszélye.

Az pedig már csak adalék mindehhez, hogy immár hosszú esztendők óta minden polgármester a dél-szlovákiai községekben új utcasorokat, egész lakóparkokat nyit, ahová többnyire már nem az őshonos lakosság költözik...

Ennek ugyan lehet, de nem okvetlenül szükséges egyértelmű leképződésének lennie, hiszen a városokból érkezők zöme egyelőre kétlaki életformát él. Megtartja eredeti városi lakását, az újat pedig jobbára hétvégi házként működteti. Ezek az emberek többnyire majd csak később, aktív munkaviszonyuk befejeztével, nyugdíjasokként fognak kiköltözni vidékre.

Eszerint ez a falura települési módi a 2011-es népszámlálás adatait kevéssé fogja befolyásolni?

Ez a trend számottevő mértékben még aligha lesz jelentős. Viszont a dolog szakaszosságának törvényszerűségei révén a következő népszámlálás adataiban már mérhetően megmutatkozik.

Ön még az idei népszámlálást megelőző nyilatkozataiban amondó volt, hogy e cenzus hivatalos adatai szerint a szlovákiai magyarság lélekszáma 460-480 ezer fő lesz, de a józan realizmus inkább az alsó értékhez közelít. Nos, ez a tíz esztendeje mért 47 ezres csökkenéshez viszonyítva további apadást jelent. Noha már akkor fogtuk a fejünket, a várható újabb fogyatkozás tudatában mégiscsak megkérdezem: tanultunk valamicskét az akkori csökkenésből?

A becslések tanúsága szerint, sajnos, nem sokat. Mert vitathatatlanul fontos a honi magyar politika sugallta szándék, hogy éljünk határozottabban meglévő jogainkkal; de őszintén szólva én ennél jóval fontosabbnak tartanám, ha a magyarlakta országrész egy virágzó régió lehetne. Mert egyelőre Dunaszerdahelytől keletre szinte mindenütt roszszabbul él a lakosság, mint az országos átlag. A déli tájak térségeiben a fiatalok jövőképében az itt maradás szándéka helyett a bizonytalanság jelenik meg. És a külföldre vágyakozás. Ez a nyilvánvaló létbizonytalanság a jóval későbbi házasságkötésekhez, a bizonytalankodó párkapcsolatokhoz, az alacsonyabb gyermekszám vállalásához vezet. Ha ugyanis jobbára csak abban gondolkodunk, hogyan tudjuk a közvetlen kulturális és jogi eszközökkel megerősíteni az önazonosság-tudatunkat, de emellé nem tesszük oda a gazdasági tényezőt, akkor ez a játszma igencsak problematikus. Amennyiben a szlovákiai magyar politika elmúlt húsz évének, de különösen az 1998-at követő nyolcéves folyamatos időszakának van egy adóssága, akkor ez az!

Ha tehát a szlovákiai magyar politika már hamarosan a népszámlálás hivatalos adatainak birtokába jut, nem lamentálni vagy egymásra mutogatni kell majd, hanem őszintén szembenézni a valósággal?

Így van. Dél-Szlovákia régióiban egyelőre nincs igazi jövőkép, és ezt a mélyen tisztelt politikusaink, a szemük színétől függetlenül, nem tudatosítják. Pedig a pusztán kulturális alapon való nemzetiségmegtartás puha kötést jelent, a gazdasági biztonságérzet jelenti a kemény kötést.