A boldogfai Szindbád emlékezése

MIKLÓSI PÉTER

Kis híján negyed évszázaddal később Tóth László otthonában ébresztgetjük akkori emlékeit. Takaros, az ősi pozsonyboldogfai templom tőszomszédságában álló ház ez, bár a múlt század nyolcvanas éveinek derekán az eredeti „öreg ház” meg a mögötte húzódó telek még csupán a tengerjáró vitorlás építésének helyszíne volt. Szerintem, egyszer akár emléktábla is hirdethetné itt, hogy ez volt az a hely, ahol több ezer munkaóra fáradságával az a hajó épült, amellyel a boldogfai Szindbád és a Szávitri legénységének további hét tagja azzal a céllal vágott neki a világtengereknek, hogy körülhajózzák Afrikát és érintsék a dél-amerikai partokat is. Közben pedig ne csak világot lássanak, hanem tengerbiológiai kutatásokat végezzenek és bebizonyítsák, hogy egy kis vitorlással is megtehető egy ilyen ritka nagy utazás.

Tóth László a Szávitri megálmodója és fedélzetmestere – ez állhatna a névjegyeden. Megállná ez a helyét?

Igen, bár nincsen ilyen névjegyem. Tudom, mai szemmel nézve ez talán ügyetlenül hangzik, de tényleg sohasem volt ilyen névjegyem.

Gondolom, ennek dacára abban egyetérthetünk, hogy az objektív idő múló emlékeit színes nyomatként raktározza az emlékezet. Mire emlékszel hát szívesebben: 1988. november 15-ére, amikor Vasco da Gama nyomdokaiba lépve nekivágtatok a számotokra eladdig ismeretlennek, vagy arra, amikor hat-hét évvel korábban a boldogfai kertben nekifogtál megépíteni az ehhez szánt vitorlást?

Érdemben nemigen tudok ebben különbséget tenni. Akkoriban nem lehetett egy ilyen szokatlan tervet másként megvalósítani, csak úgy, ha a dolgok zömét az ember saját erőből tudta előteremteni. A hajó megépítésétől az út részletes megszervezésén át egészen a kiutazáshoz szükséges és a stemplik százával hitelesített engedélyek kijárásáig. Kezdve a hetvenes-nyolcvanas években csupán külföldön kapható hajótervek körülményes beszerzésétől a hajóépítés legapróbb gyakorlati fortélyaiig, úgyszólván mindent önmagunknak kellett valahogy kiokoskodni. Eleinte, kissé naivan, azt hittük, hogy két év alatt készen leszünk a vitorlásunkkal, ezért a házépítést is elnapoltuk. De ez az időterv, minden igyekezet ellenére, csak elképzelés maradt, hiszen a két évből hat esztendő lett, a házépítés pedig még későbbre tolódott. A hajó elkészültéhez örökösen újabb anyagiakra volt szükség, így a munkahelyi kötelességek és a boldogfai hajóbütykölés mellett a kerti fóliasátrakban termelt zöldséggel, karfiollal, a házilag tonnaszámra gyártott fokhagymakrémmel piacoztunk is becsülettel.

Mi volt az elhatározásod, a hajóépítés hosszadalmas éveiben kitartásod forrása?

Gyerekkorom varázsa. Útirajzokon, kitűnő vadászírók könyvein nőttem föl. Ezek alapján kezdtem ábrándozni arról, hogy egyszer majd én is tengerre szállhatok, messzi földön járva eleven elefántot, oroszlánt láthatok. És mert Boldogfától macskaugrásnyira vannak a szenci tavak, a képzeletben és gyakori álmaimban már azelőtt „búvárkodtam”, hogy tényleg kipróbálhattam volna az alámerülést. Iskolásként minden zsebpénzemet búvárpipára, búvárszemüvegre költöttem, s amikor csak lehetett, a víz alatti világot figyelgettem. Alapjában véve ez a kíváncsiság hozhatta magával, hogy felnőttként is megmaradtak bennem mindazok a vágyak, amelyekről már gyermekkoromban álmodoztam.

Felnőttkorod hajnalán romantikus léleknek indultál?

Szerintem az is maradtam. Nem csöpögősen, de egészséges mértékkel.

A romantikán kívül milyen jellembeli, illetve lelki tulajdonságok szükségeltettek a szerény méretű, nyolcágyas vitorlás „önkezű” megépítéséhez? Majd pedig hosszú hónapokon át a tengeren tartózkodáshoz?

Csupán olyanok, mint bármely más olyan tevékenységhez, ami kicsikét több, mint az átlag. Tehát kell hozzá akaraterő, önfegyelem, és tudni kell a célt, mert ha az ember azt elveszti szem elől, elveszti az ambícióit is.

Várom, várom, egyet mégsem mondasz: a bátorságot...

Mert ez nem erről szólt.

Hanem?

Nézd, a bátorság egyébként is elég érdekes dolog. Én például a vakmerőség, a hősködés, a kockázatvállalás szemszögéből nem tartom magam bátor embernek. Megelégszem a kurázsival, a lélekjelenléttel. Ha tudom, mitől működik a dolog, és magamnak kell elvégezni, bízom magamban. A Szávitri megépítése, az utazás tényleges megszervezése, majd a hajón töltött hosszú időszak számomra jó iskolája volt annak, hogy életre szólóan megtanuljam: ahhoz, hogy valaki bármely tevékenységben valami átlagon felülit érjen el, mindenképpen kell egy alapvető s nagyon mélyről jövő motiváció, ami aztán később könnyebben átsegíti a nehézségeken, áthajtja a zökkenőkön. Márpedig azok sűrűn adódnak az életben. A mi hajónk megépítéséhez is kellett egy nagy adag kitartás, rengeteg szorgalom meg verejték. Ezen kívül minden bizonnyal valamennyi alaptehetség is, odakint a tengereken pedig gyors helyzetfelismerő és döntésképesség. A lényeg az, tudni kell mindig, hol a határ, illetve hol vannak a saját határaim, mert akkor nem akarom erőszakkal megoldani az eleve megoldhatatlant.

Miért Szávitri lett a vitorlás neve?

Egy nagyon megkapó indiai mesében olvastam arról, hogy Szávitri királynő a szerencsés hazatérés istennője.

Ha a hajó elkészültéhez háromszor annyi idő kellett, mint az eredetileg tervezett két esztendő, akkor ez aligha volt egyenes vonalú vállalás...

Nem bizony. Tele volt sok-sok zökkenővel, nem egy mélyponttal. Volt, amikor teljesen abba akartam hagyni, mert annyira kilátástalannak tűnt az egész. Még szerencse, hogy ezekben a pillanatokban ott állt mellettem a nejem, Ilonka, aki ilyenkor enyhe rosszallással rendre megjegyezte: no, azért csak nem hagyjuk abba, ugye?!... Elfogadta, hogy akkoriban nekem ez volt az igazi életcélom, hogy én szinte minden szabad percemben ezzel foglalkozom.

Valószínűleg, esztendők múltán is egy kicsit büszke rád.

Lehetséges. Tény, hogy az ő támogatása nélkül nehezen jutottunk volna ebben az elképzelésben ötről hatra. Amikor pedig már kézzel foghatóan komolyabb kontúrokat kapott a dolog, akkor a szenci búvárklubból is jöttek a barátok segíteni, és közben néhányukkal kitűnő csapattá kovácsolódtunk.

Az elmúlt század hetvenes-nyolcvanas évei nem a szabad utazgatások időszaka volt az akkori Csehszlovákiában. Hogyan sikerült mégis kijárni, hogy részint a hajóépítés, részint az afrikai és dél-amerikai partok megcélzása ne maradjon hiú ábránd?

Amíg 1988 novemberében tényleg elindulhattunk, addig hihetetlenül sok helyen kellett újra meg újra kilincselni, illetve a külkereskedelmi vállalatok és egyéb cégek között támogatókra találni. Voltak, akik ha nem is egyenesen kinevettek, de jól megmosolyogtak bennünket, akadtak viszont, akik előbb-utóbb készségesnek mutatkoztak a támogatás különböző formáira. Ugyanakkor voltak olyanok is, akik ezzel-azzal gyanúsítgattak, „oda-odaszóltak”, hogy Boldogfán tengerjáró vitorlás készül. Valószínűleg ennek köszönhetően két alkalommal is közvetlenül az ország föderális bűnügyi hatóságának nyomozói szálltak ki ide „körülnézni”, kérdezősködni. Hogy nem lopott anyagból építjük-e a Szávitrit, hogy kik és mik vagyunk, akik egy ilyen „eszement” ötlet megvalósításába fogtunk, valóban és a szó eredeti értelmében házilag, illetve nem a Nyugatra szökés szándékával készül-e a hajó, s emellett persze rengeteg egyéb dolgot firtattak. Szerencsére, a lassacskán készülő Szávitri minden egyes beépített csavarjáról hiteles számlát tudtunk felmutatni; sőt, az elvégzett munkaórákról is precíz kimutatást vezettem, így hát nem tudtak rajtunk fogást találni. Amikor pedig végre már készen állt a hajó, akkor is csaknem egy teljes évig eltartott, amíg az országhatárt Rajkánál átlépve elindulhattunk a tenger irányába – noha ehhez még így is, miként ezt a korabeli időkben mondani volt szokás, bizony némi szocialista összeköttetés szükségeltetett. Egyenesen az egykori Csehszlovák Testnevelési Szövetség központi elnökének prágai dolgozószobájában. De mindez mára már csak derűs emlék, hiszen indulásunk másnapján a rijekai kikötőben, tehát a hajdani Fiumében vízre tehettük vitorlásunkat, hogy hamarosan elindulhassunk a Vörös-tenger felé, illetve a még nyíltabb vizekre.

Ez az akkori elégedettség lényegében a mai napig a boldogságod egyik forrása?

Igen, ezt máig így gondolom. És a lelkem mélyén érzem is.

Nem tartottál semmitől? Elvégre hónapokig a nyílt tengereken meg óceánokon lenni egy magad fabrikálta és akár a hat–hét méteres hullámokon dióhéjként lavírozgató vitorláskán mégsem gyerekjáték... Még ha hetedmagaddal voltál is a Szávitri fedélzetén.

Természetesen, olykor volt bennem több-kevesebb feszültség. De azt egész egyszerűen le kell gyűrni, mert úgy nem lehet hajózni több hónapon keresztül, hogy a feszültség, netán a félelem része a tevékenységnek. De igazából többnyire ok sincsen rá, mert ha az ember valóban betartja azt a szabályt, hogy nem lépi át a saját határait és persze a kapitány utasításait, elvben nem történhet baj. Minden hajón ugyanis az a rend járja, hogy első az Isten, második a kapitány, és csak azután jön a legénység. Mindezt elhibázni vagy feszegetni egyszerűen nem tanácsos.

Mi az, ami felemelő a tengeri hajózásban, ráadásul egy szerény méretű vitorlás fedélzetén?

Ha valaha arról ábrándoztál, hogy igazi cethalat fogsz látni, hogy cápák társaságában fogsz búvárkodni, hogy megy a hajó és azt játékosan ötszáz delfin kíséri – akkor így megvalósulnak ezek az álmaid. Ahogy arra is rengeteg időd van, hogy gondolkozzál, ha kikötés nélkül mész hetekig, mert a hajód négy tengeri csomó sebességgel halad előre, az ár viszont hat csomóval hoz vissza. Olykor egyszerűen peched van, és ez így megy reggeltől estig. Az ilyen szituációkban nemegyszer jutott eszembe például Thor Heyerdahl, aki 1947-ben a Kon-Tiki nevű tutajon kelt át a Csendes-óceánon. „Pusztán” azért, hogy a gyakorlatban bizonyítsa: a réges-régi időkben „primitív” eszközökkel is lehetséges volt eljutni Dél-Amerikából Polinéziába. Vagy éppenséggel kinyitod a szellőzőt, és a korláton ott ül egy sirály, te meg elbeszélgetsz vele! Kell ennél több a teljességhez?

Önmagadról mit tudtál meg mind a hajóépítés kemény időköze, mind a nyílt vizeken töltött hetek-hónapok során?

Az biztos, hogy sok tekintetben másképp látom a világot, mint sok-sok más ember. És rengeteg olyan boldog embert láttam, akik nem anyagiakban, hanem a lelkükben gazdagok. Arra szintén rádöbbentem, hogy jó, ha a világ minden pontján egyre többen tudnak írni meg olvasni, de egy afrikai kecskepásztornak legalább ennyire kell ismernie a monszunszelek járását is. És ezt a véleményemet a mai napig fenntartom, mert nagyon sok embert látunk ebben a kerge világban magunk körül, akinek sok mindene megvan és mégsem elégedett, sőt, boldogtalan, hiába van meg bármije. Mások meg szegények ugyan, mégis boldogok, mert elégedettek s lelki harmóniában élnek. És az ilyen ember addig boldog, amíg nem tudatosítja, hogy őneki is kell maroktelefon, számítógép, a kütyüvilág százféle más csodája.

Az életfilozófiádon minő nyomokat hagyott a tengeri utazás?

Ritkán izgatom föl magam. Különösen a piszlicsáré dolgokon. Inkább veszek egy mély lélegzetet. És igyekszem mindent oda sorolni, ahová való. Magtanultam, hogy mi a türelem. Az elhatározás. És csak az olyan dolgok megoldására törekszem, amelyeket meg is tudok oldani. A magam életével elégedett, kerek életet élő ember vagyok. Alapvetően semmit sem csinálnék másképp.

Itt a boldogfai házban legalább papírhajót szoktál még hajtogatni?

Akarod? Neked szívesen hajtogatok egyet. De én még ki-kijutok a tengerre is hajózni.