2002 a háborúk és merényletek éve volt

A 2002-es évet az Egyesült Államok akarata és tettei határozták meg. A világ eseményeinek, tendenciáinak, régi és új keletű konfliktusainak értelmezésekor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az USA számára jelenleg a terrorizmus elleni harc és a biztonság a legfontosabb: 2002-ben mindent ennek rendelt alá. A világ egyetlen hiperhatalmát 2001. utolsó harmadában korábban nem tapasztalt kihívás érte. A New York-i Világkereskedelmi Központ (WTC) ikertornyai és a Pentagon washingtoni épülete elleni támadásra válaszul indított hadjárat első célpontja az afganisztáni tálib rezsim volt. Ez összeomlott, ám az al-Kaida nem semmisült meg. Ebben a világméretű konfliktusban a legritkább esetben alakulnak ki világos, egyértelmű frontvonalak. Olyan háború ez, amelyről nem lehet tudni, mikor ért véget, és véget ér-e egyáltalán.

A gonosz tengelye

George Bush januárban, az Unió helyzetéről szóló kongresszusi beszédében Irakot, Iránt és Észak-Koreát a gonosz tengelyének nevezte. Az év végére mindhárom állammal bőven foglalkoztak a hírek: Észak-Korea beismerte, hogy állítólag folytatta nukleáris arzenáljának fejlesztését; Iránban a reformerek és a konzervatív klérus viszálya következtében kialakult tüntetéssorozat destabilizációval fenyeget, miközben Teherán atomfegyver-programon dolgozik; Irak pedig az ENSZ fegyverzet-ellenőreinek viszszaengedésével és a 12 ezer oldalas jelentés átadásával sem tudta elkerülni a közvetlen háborús fenyegetést.

Washingon az Észak-Koreával szembeni gazdasági szankciókhoz megnyerte az elszigetelt diktatúra kevés számú szövetségesét is. A phenjani rezsim olajfüggő: import nélkül az eddiginél is nehezebb gazdasági helyzetbe kerülhet. Ma sem világos, hogy Észak-Korea miért ismerte be váratlanul, hogy az 1994-es megállapodást megszegve folytatja a nukleáris fegyverkezést: valószínűsíthetően tárgyalásokat akart kezdeményezni, gazdasági előnyökhöz jutva a válság révén. Jó ideig az sem volt egyértelmű, hogy miközben retorikájával az esetleges iraki háborúra készült, Washington miért szivárogtatta ki a koreai beismerést. A közvélemény figyelme megoszlott a két válság között, és egyértelmű volt, hogy a phenjani rakétaprogram és a nukleáris fegyverzet együtt közvetlenebb veszélyt jelentenek az USA nemzetbiztonságára, mint Szaddám Huszein feltételezett tömegpusztító arzenálja. A válasz talán december utolsó harmadában érkezett meg, amikor Bush elnök bejelentette, az Egyesült Államok megkezdi a rakétavédelmi program végrehajtását és a rakéták telepítését.

Iránban az egyetemisták tüntetéseinek közvetlen kiváltó oka ezúttal Hasem Aghazsari professzor halálos ítélete volt. A tanár bírálta a prófétát, ezért a bíróság halálra ítélte. A klérus számára az első kellemetlen meglepetést az jelentette, hogy a tiltakozások a teheráni egyetemről más városokra is átterjedtek. A másodikat a professzor okozta, megüzenve, hogy nem fellebbez és nem kér kegyelmet, meggyőződéséért ha kell, kész meghalni. A konzervatívok elrendelték, hogy a bíróság vizsgálja felül a halálos ítéletet, ám evvel elkéstek. A diákok jelszavainak egyike: Halál a diktatúrára! A tüntetések még nem jelentenek közvetlen veszélyt a konzervatívokra, ám egyre nehezebb lesz kezelni a helyzetet. Egyelőre semmi sem utal arra, hogy Washington bármilyen módon részt venne az iráni eseményekben.

Átrendeződhet a politikai térkép

Ami pedig a gonosz tengelyének harmadik tagját, Irakot illeti, nyilvánvalónak tűnik, hogy az USA elszánta magát Szaddám Huszein megdöntésére. Washington még nem érte el azt a pontot, ahonnan nincs visszaút, ám egyre magasabb sebességre kapcsol: az iraki repülési tilalmi övezetben fokozódott a harci tevékenység; a Központi Parancsnokságot Katarba telepítették; folyamatban van a katonai felvonulás; mozgósítják a tartalékosokat; összehozták a megosztott iraki emigrációt és különleges kiképzési programot indítanak el számukra.

A bagdadi rezsim elleni beavatkozás hol hangsúlyosabban, hol kevésbé nyilvánvalóan 2002-ben végig napirenden volt. Az elképzeléssel Washington nem aratott osztatlan sikert. Még hagyományos szövetségesei is bírálták, csupán a Tony Blair vezette londoni kormány zárkózott fel azonnal az amerikai vezetés mellé. A bírálók vagy figyelmen kívül hagyták, vagy nem törődtek azzal, hogy a beavatkozás a 2001-es szeptemberi merényletek után megváltozott amerikai világkép és prioritások következménye. Az USA új nemzetbiztonsági doktrínájában is megjelent a megelőző csapás fogalma. Az új megközelítés értelmében Washington minden potenciális veszélyforrást kezelni fog – megelőzendő a nagyobb bajt. Ha a bagdadi rendszert veszélyesnek ítéli, akkor a Bush-kormányzatot nem lehet eltántorítani a cselekvéstől. Az iraki akcióról kiszivárogtatott részletek alapján feltűnhet, hogy az USA a közel-keleti viszonyok átrendezésére készül – ehhez Irak ugródeszka lehet. Az új, Amerika-barát iraki vezetés megjelenése új helyzetet teremtene a térségben. Jórészt megszűnne például az USA függősége a szaúdi olajtól, és ez esetben Rijádnak döntenie kellene arról, mi jelent nagyobb kockázatot: Washington haragja vagy az alattvalói körében népszerű és jól beágyazódott al-Kaida.

A gazdasági gondokkal küszködő Szaúd-Arábia és az USA viszonya fokozatosan romlott meg. A lakossági elégedetlenség miatt a vallási fundamentalistáknak engedő királyi család egyre távolabb került Washingtontól. A jó kapcsolatoknak nem használt, hogy a 2001-es merénylők többsége szaúdi alattvaló volt, mint ahogy a nyugatiak ellen elkövetett merényletek és az al-Kaida pénzelése sem szolgálták a jó viszony ápolását. Szaúd-Arábia vonakodott keményebben fellépni az al-Kaida és támogatói ellen és ezzel lépéshátrányba került. Az USA ugyanis időközben továbblépett, és új szövetségeket kötött. A szintén al-Kaida-fertőzésben szenvedő jemeni kormány készséges partnernek bizonyult: területén mutatta be a washingtoni kormányzat, hogy új, korábban nem alkalmazott – vagy éppenséggel bírált – módszereket is kész bevetni a terroristák ellen. A „célzott merénylet” eddig izraeli szabadalom volt; 2002 végére azonban már az amerikai elnök rendelete is szentesítette.

A palesztinok lennének az első vesztesek

Szaddám bukásának első közvetlen vesztesei vélhetően a palesztinok lennének. A Bush-kormányzat ugyan hitet tett a palesztin állam létrehozása mellett, ám egyúttal leírta Jasszer Arafatot. Ariel Saron fizikailag szigetelte el Arafatot, Bush pedig a palesztin vezető politikai túlélését igyekezett ellehetetleníteni. A palesztinok akkor számíthatnak az USA támogatására, ha Arafat kezéből kikerül a tényleges hatalom. Arafat az izraeli megszállásra hivatkozva odázza el a reformokat, ám jelenleg úgy tűnik, csak időt tud ezzel nyerni, pozíciót nem. A palesztin taktika eredménytelennek bizonyult, az öngyilkos merényletek nem törték meg az izraeli társadalmat. Ellenkezőleg, legitimálták Saron akcióit, nagyban növelve – most januárban esedékes – újraválasztási esélyeit. Addig nem is kerül napirendre semmilyen rendezési terv. Az izraeli-palesztin konfliktus 2002-ben is véres volt, kilátástalanságát jelzi, hogy Izrael falat kezdett építeni az arab és az izraeli területek közé.

A tétova Európa

Az USA terrorellenes hadjárata és az Irak elleni készülődés az európai politikára is hatással volt. A december 12-13-i koppenhágai csúcs előtt Washington azt próbálta elérni, hogy az EU határozza meg a Törökországgal folytatandó csatlakozási tárgyalások kezdetének időpontját. Az USA ezzel azt is jelezte, nincs baja az új, iszlámista ankarai vezetéssel, pontosabban nem akarja, hogy baja legyen: az iraki intervencióhoz szüksége van a törökországi bázisokra. Bár az EU visszautasította az amerikai követelést, Washington és Ankara együttműködése nem lett eredménytelen. Törökország kész megszállni Irak északi részét – nem utolsósorban megelőzve egy ottani kurd állam létrejöttét.

Az iraki készülődés nagy vesztese Gerhard Schröder lett. A választási kampányban kihívójával, Edmund Stoiberrel szemben még vesztésre álló német kancellár váratlan segítséget kapott. Az árvizet az ég küldte, az iraki háború ötletét pedig Washington. Az árvíz okozta válságot jól kezelte Schröder, Irakkal azonban nem boldogult. Belpolitikai használatra alkalmas volt álláspontja, miszerint Németország semmilyen körülmények között nem vesz részt az Irak elleni akcióban. Hajthatatlanságát Washington addig kezelte megértéssel, amíg igazságügy-minisztere a Bush-kormányzat törekvéseit öszsze nem vetette Hitler módszereivel. Schröder hiába várt gratuláló szavakat újraválasztása után. Sem Blair közvetítési kísérlete, sem Joschka Fischer amerikai útja nem hozott áttörést.

Európában voltak más – az amerikai szándékokhoz nem kapcsolódó – politikai események. Az EU úgy döntött, hogy tíz új tagot vesz fel 2004-ben, köztük Szlovákiát is. Franciaországban bejutott az elnökválasztás második fordulójába Jean-Marie Le Pen, megkoronázva politikai pályafutását. Az elnök Jacques Chirac maradt. Feloszlatták a belfasti törvényhozást, Ausztriában pedig a Néppárt elhódította Jörg Haider Szabadságpártjának bázisát. Hollandiában a választási kampány végén merénylő oltotta ki Pim Fortuyn életét. Pártja, a Fortuyn Listája a szimpátiaszavazatoknak köszönhetően jól szerepelt, ám azóta kiderült, hogy az eset inkább kisiklás volt, semmint a holland politikai rendszer átalakulásának kezdete. A Balkánon vagy előretörtek a nacionalisták (Bosznia), vagy választói apátia hiúsította meg az elnökválasztást (Szerbia). Montenegróban a szeparatisták úgy nyertek, hogy közben legkevesebb három évre államszövetségre lépnek Szerbiával. Hágában február 12-én kezdődött Szlobodan Milosevics pere. Szerbia és Jugoszlávia volt elnökét emberiség elleni bűnök és háborús bűnök elkövetésével vádolja az ENSZ által létrehozott törvényszék ügyészsége. A megrendült egészségű Milosevics egyedül védekezik. Valamikori szövetségese, Biljana Plavsics, a boszniai szerbek volt elnöke viszont beismerte bűnösségét.

Amerika két potenciális riválisa

Az USA két potenciális riválisa csendben volt. Kína hallgatása érthető. A mogorva és türelmes óriás befelé fordult: a Kínai Kommunista Párton belüli nemzedékváltás Peking minden energiáját lekötötte. A gazdasági nehézségekkel küzdő Kína kommunistái nem csupán fiatalabb pártvezetést választottak, arról is döntöttek, hogy ezentúl a vállalkozók, a kapitalisták is lehetnek jó párttagok. Washington gesztust tett, amikor Kínában tevékenykedő szeparatista csoportokat felvett a terrorcsoportok listájára. Cserébe Peking nem akadályozta az amerikai törekvéseket.

Vlagyimir Putyin a terrorellenes háborúban Washington szövetségese volt, és sem a NATO, sem az EU bővítése elé nem gördített akadályokat. Ám vonakodott az iraki beavatkozást támogatni. Az októberi moszkvai túszejtés azonban Moszkvát is érzékennyé tette: a BT-ben nem vétózta meg az USA Irak-javaslatát, ami csendes támogatással ér fel. Moszkva csupán akkor szisszent fel, amikor Bush bejelentette: megkezdik a rakétavédelmi terv megvalósítását.

Célkeresztben a turista

Az év első felében nyilvánvalóvá vált, hogy az al-Kaida Afganisztánból kivert harcosai Pakisztánban találtak menedéket. Nem csupán az iszlámabadi kormányzattal hagyományosan dacoló, félig autonóm törzsi területeken bukkantak fel, de beszivárogtak a nagyvárosokba is. Ennek következtében robbant bomba a templomban, és kíséreltek meg merényletet az USA karacsi konzulátusa ellen. Pervez Musarraf tábornok a népszavazáson újabb elnöki ciklust volt képes adni magának. A parlamenti választások ugyan az iszlámista erők megerősödését hozták magukkal, ám Pakisztán gyakorlati irányítása a puccsistából lett elnök kezében van. 2002 folyamán Pakisztán és India viszonya ismét kiéleződött. Az atomhatalmak háborúja ezúttal elmaradt, ám a viszály értékes erőforrásokat kötött le a pakisztáni–indiai határon, ezáltal pedig csökkent az al-Kaida rejtőzködő tagjaira nehezedő nyomás. Pakisztán jelentősége a terrorizmus elleni hadviselésben azután sem csökken, hogy az al-Kaida más államokban is felbukkant. A Balin októberben végrehajtott merénylet jelezte, hogy az al-Kaida és az eszme él, és cselekvésre kész. A hálózat egyelőre olyan helyeken támad, ahol helyi támogatással bír, és bővében van a nyugati célpontoknak. Bár robbantottak hajót (a jemeni partoknál), és lőttek le diplomatát (Jordániában), az al-Kaida 2002-ben főként a turistákra jelentett halálos veszélyt. Turisták voltak a tunéziai, a bali és a mombasai merényletek áldozatai.

Negatív afrikai mérleg

A 2002-es afrikai mérleg negatív: az év közepére sikerült ugyan lezárni az angolai háborút, és december utolsó harmadában a Kongói Demokratikus Köztársaságban dúló, úgynevezett „első afrikai világháború” résztvevői is megállapodtak a békeszerződés feltételeiről, ám a kioltott tűzfészkek helyén újak lobbantak fel, a régiek pedig változatlan intenzitással izzanak. Folytatódtak a vallási zavargások (Nigéria), újra éhínség fenyeget (Etiópia), és a külső nyomás sem számolt fel minden vallási alapú polgárháborút (Szudán). Robert Mugabe a választások után is uszította Zimbabwe fekete többségét a fehér farmerek kisebbsége ellen, és bíztatta a földfoglalást. A zimbabwei eljárást másutt is alkalmazni kezdték: az évtizedes békés együttélés után Namíbiában is prés alá helyezték a földtulajdonos fehéreket. A Közép-afrikai Köztársaságban a „második afrikai világháború” bontakozik ki – szintén több állam csapatainak részvételével, akárcsak a kongói háborúban. Az elefántcsontparti zendülés rövid időn belül polgárháborúvá terebélyesedett, és a külföldiek kimenekítésére valamint békefenntartásra érkezett francia alakulatok is részt vettek már a harcokban. A háborúk és a zavargások mellett az AIDS is tizedeli a lakosságot, a gyógykezelés azonban hozzáférhetetlen. A hangzatos Afrika-programok, a nemzetközi segélyek vagy kifulladtak, vagy elégtelennek bizonyulnak. Paradox módon Afrikát – pontosabban Afrika egy részét – az al-Kaida jelentette veszély mentheti meg. A hálózat jelenléte miatt az USA nem engedheti meg magának, hogy a kontinens teljesen kikerüljön látóköréből. A terrorellenes koalíció hadihajói már 2002. januárjában megjelentek a francia érdekeltségű Dzsibutiban. Az egyébként is stratégiai fontosságú kikötő még jobban felértékelődött, amikor bizonyossá vált, hogy az al-Kaida Jemenben számottevő kapacitással bír. Az USA már az ősszel bejelentette, hogy Afrika szarvának különleges szerepet szán a terrorizmus elleni harcban: Dzsibuti az a pont, ahonnan a térséget ellenőrizni lehet. A novemberi kenyai akciók után - amikor izraeli érdekeltségű szállodába rohantak az öngyilkos merénylők és evvel egy időben sikertelen rakétatámadást hajtottak végre izraeli utasszállító ellen - különlegesen hangsúlyossá tették ezt a tervet.

Dél-amerikai válságsorozat

Dél-Amerika az egyetlen hely, ahol nem az al-Kaida jelenti a legnagyobb biztonsági kockázatot. Argentína soha sem tapasztalt gazdasági válsága a szomszéd államokra is rendkívül rossz hatással volt. Mexikóban csak a kábítószer-termelés és -csempészet mértéke nő gyorsabban az emberrablási iparágnál, Brazília új, baloldali elnöke pedig tovább nyugtalanítja az egyébként is ideges befektetőket. Venezuelában az ellenzék hónapok óta sikertelenül akciózik Hugo Chavez elnök ellen. Chavez és Washington viszonya feszült. Az USA érdeke az egyik legnagyobb kőolajszállítóját stabilnak tudni, ám a venezuelai elnök nem teszi meg ezt a szívességet. Az elvetélt puccs után megvádolta az Egyesült Államokat, hogy megrendelte az ő eltávolítását. Kolumbiában Alvaro Uribe nyert az elnökválasztáson, nem utolsósorban azért, mert megígérte: határozottan leszámol a kábítószer-üzletben egyre inkább érdekelt marxista gerillákkal. Uribe tervének szépséghibája, hogy ennek érdekében szövetséget kötött a jobboldali félkatonai alakulatokkal. A kolumbiai polgárháborúba évek óta egyre inkább belekeveredik az USA is. (o-o, ú)