Néhány gondolat az igazságosságról, egyenlőségről

Az egyik ilyen, az utóbbi időkben sokat „ragozott” téma a (cseh)szlovákiai magyarok hat évtizeddel ezelőtt történt kitelepítése, deportálása. A történészek, a téma kutatói a rendelkezésre álló irodalmat feldolgozva többször rámutattak, hogy egyéni és kollektív jogsértések sorozatát követte el az államhatalom 1945 és 1948 között a felvidéki magyarok rovására, s az utóbbi időben egyre több nemzetközi jogi szakértő is ezen az állásponton van. Megkérdőjelezhető például az, hogy hozhat-e egy tisztségéről lemondott államfő dekrétumokat, s utólag jogerőre emelheti-e azt egy nem jogszerűen összehívott parlament. Meg lehet-e valakit – jelen esetben egy népcsoportot – minden bizonyítási eljárás, tárgyalás nélkül fosztani a vagyonától és az állampolgárságától? A válasz: igen, egy diktatórikus hatalom mindezt megteheti…

Eduard Beneš, Csehszlovákia elnöke 1939-ben még ezt nyilatkozta: „A magam részéről azt hiszem, nem kapjuk vissza teljesen régi határainkat, de nem áll érdekünkben, hogy emiatt ismét tönkretegyük a kapcsolatainkat a magyarokkal.” Klement Gottwald, a CSKP főtitkára 1943-ban azon véleményének adott hangot, hogy „…a Csehszlovák Köztársaságnak szláv nemzetállammá kell válnia a háborút követő politikai fejlemények nyomán.” Gustáv Husák későbbi elnök 1945-ben: „A szlovák parasztoknak és munkásoknak, akiket a gazdag déli területekről kiszorítottak, fel a hegyvidéki zugokba, meg kell kapniuk ezt az ősi szlovák földet, hogy megfelelő életük lehessen.” S végezetül Vladimír Clementis külügyi helyettes államtitkár, 1945-ben: „… a végleges megoldást el tudjuk intézni magunk is…”

„Vállalkozó szellemből” mindmáig nincs hiány – így számunkra nem marad más hátra, mint hallatni a hangunkat, tiltakozni…

Megtörni a csendet

Néhány hónapja Dél-Szlovákia szerte egymást érik a megemlékezések a hatvan évvel ezelőtti kitelepítésekre és deportálásra. A 2007. november 23-án Marcelházán zajlott ünnepséget ki kell emelnem ezek sorából. Hivatalosan ugyanis e napon vette kezdetét az az aláírásgyűjtő akció, mely tíz hónapon keresztül tart majd; a petíciós íveket mind a szlovák, mind pedig az európai parlament képviselői kézhez kapják a 2008. szeptemberi ülésszak elején.

„1947. novemberében indították útnak községünkből az első transzportot Csehországba, hogy az onnan kiűzött németek helyét elfoglalják a felvidéki, úgymond háborús bűnös magyarok – mondta bevezetőjében Keszegh Béla polgármester. – Beneš, valamint dekrétumai a nácizmus legalávalóbb gaztetteit idézik. Eleinknek mindössze annyi bűnük volt, hogy ide, s magyarnak születtek; esetleg még az is, hogy a kitartó munkájuknak köszönhetően módosaknak számítottak. Évtizedeken keresztül nem mertünk e sérelmekről beszélni, ám eljött az idő, hogy megtörjük a csendet. Ezzel tartozunk valamennyi kitelepített és deportált magyarnak, illetve leszármazottaiknak.”

A polgármester bevezetőjét követően az egybegyűltek részleteket tekintettek meg a Kurtakeszi és Marcelháza első írásos emlékének 750. évfordulójára készült dokumentumfilmből, melyben az egyesített község idősebb lakosai vallottak a második világháborút követő meghurcoltatásokról.

Ezt a korszakot idézte fel a kultúrközpontban megrendezett Never Again – Soha többé 1945–1948 című, Brüsszelben is bemutatott kiállítás, mely jelentős nemzetközi visszhangot kapott. A későbbiekben a helyi alapiskola tanulói adták elő verses összeállításukat; ez a korszakról szóló irodalmi művek feldolgozását adta közre. Mindez méltó kulisszát teremtett az aláírásgyűjtési akció megkezdéséhez.

A rendezés lehetőségei

A megemlékezések fontosságáról, illetve a rendezés lehetséges módjairól tartott előadást Marcelházán Szarka László történész.

„A történelem az emlékezeten alapul – hangsúlyozta előadása bevezetőjében. – Fontos, hogy az elmúlt nyolcvan–kilencven év történéseit összefüggéseiben lássuk, s hogy tudatosítsuk: e korszaknak egy kényszermozzanat, a trianoni békeszerződés az eleje. A szlovákiai magyarság kezd akarati közösséggé válni – szeretne megmaradni, szeretne olyan státuszt kapni, mely szavatolná, hogy a továbbiakban ne a kényszer mozgasson bennünket. Hogy a történelem ne csak egyszerűen megtörténjen velünk, hanem magunk is beleszólhassunk.”

A történelmi emlékezet két síkon fut – hangsúlyozta –, az egyik az élő emlékezet, mely az eseményeket megélt személyek elbeszélésein alapul, míg a másik sík az, amelyen az eseményeket bizonyos időszak távlatából leíró történészek mozognak. A holocausthoz hasonlóan a magyarság „emlékezetében” is beállt a kritikus időszak – a hatvan évvel ezelőtti történések túlélői folyamatosan távoznak sorainkból, s nekünk, utódoknak az a feladatunk, hogy ezt a történeti emlékezetet átemeljük kulturális emlékezetünkbe, a nemzeti történetírásba. A megemlékezések, ünnepélyek, kopjafaállítások feladata éppen az, hogy az emlékezetet hagyománnyá, tradícióvá nemesítsék.

„A szlovákiai magyarok számára az 1945 és 1948 között eltelt három esztendő nagyon fontos időszak; ha ezek az események nem történtek volna meg, ma valószínűleg sokkal kevésbé összetartó közösség lennénk. A reszlovakizáción, a Csehországban lezajlott »rabszolgavásárokon« keresztül értjük meg a kisebbségi másodrendűség sajátosságait, döbbenetét.”

Szarka László, valamint a társadalmi szervezetek és társulások jelenlévő vezetői is hangsúlyozták: az aláírásgyűjtési akció jó alkalom arra, hogy lépéseket tegyünk egy korszak végleges lezárása felé – miképp azt Václav Havel és Richard von Weiszäcker, Csehország és Németország egykori elnöke 1990-ben megtette. Havelt idézve „…a kolektív bűnösség elvére alapozva olyan büntetéssel sújtottuk őket (jelen esetben a németeket – a szerző megj.), melyet jogrendünk nem is ismert. Nem büntetés volt, hanem bosszú – ráadásul nem is egyes személyek bűnössége alapján üldöztük őket, hanem mint egy bizonyos nemzet tagjait.”

Mindez egy drámaírótól, aki megtanulta levonni a történelmi tanulságokat…