„Igazam van, mégsem megyek vele semmire”

Egy éve a közvetlen környezetén kívül senki nem ismerte Malina Hedviget, ma az egész ország, sőt, kis túlzással az egész Európai Unió az ő nevét ragozza. Sokan gyűlölik és elítélik, egyre többen sajnálják és szurkolnak neki, de az biztos, hogy nem cserélne vele senki. Ő maga azt mondja, sokat adott neki az elmúlt egy év: megismerte saját magát, megtanult küzdeni, megedződött és erősebb lett, ugyanakkor örökre elveszítette az illúzióit.

<?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" /> 

 

Egy éve a közvetlen környezetén kívül senki nem ismerte Malina Hedviget, ma az egész ország, sőt, kis túlzással az egész Európai Unió az ő nevét ragozza. Sokan gyűlölik és elítélik, egyre többen sajnálják és szurkolnak neki, de az biztos, hogy nem cserélne vele senki. Ő maga azt mondja, sokat adott neki az elmúlt egy év: megismerte saját magát, megtanult küzdeni, megedződött és erősebb lett, ugyanakkor örökre elveszítette az illúzióit.

 

 

Ma már nem hisz abban, hogy az állam megvédi saját polgárait, és hogy azok, akiknek az lenne a dolguk, mindig a bűnt és nem az ártatlant üldözik. Abban azonban  – mindennek ellenére – még most is bízik, hogy végül csakis az igazság győzhet.

 

Saját magán is észleli, hogy változott a történtek hatására, vagy inkább mások mondják?

Érzem, hogy nem vagyok ugyanaz. Akaratlanul is nagyon sokat megtanultam arról, hogyan működik a világ, és ma már tudom, hogy az erősebb győz, mert minden eszköz a rendelkezésére áll, míg a gyengének a saját igazán kívül sokszor semmije nincs. Csak a körülöttem lévő embereknek köszönhetem, hogy nem keseredtem meg, nem adtam fel, és nagyon sok mélypont után mégis arra a következtetésre jutottam, hogy harcolni kell.

 

Megtámadása után két hétig mindenki önt sajnálta – tiltakozó felvonulásokat szerveztek, felhívásokat tettek közé, aztán fordult a kocka, és vele együtt fordult a közhangulat is. Hogyan lehetett ezt feldolgozni?

Már akkor sem állt mindenki mellettem, amikor a belügyminiszter még nem vádolt hazugsággal. Az internetes fórumokon a kezdetektől lehetett olyasmiket olvasni, hogy biztos csak kitaláltam az egészet, vagy magyar összeesküvés van a háttérben, de nem törődtem vele, azt hittem, ez csak néhány szélsőséges nacionalista véleménye. Tévedtem.

 

Ezek szerint sokkhatásként érte, amikor bevitték a rendőrségre és beismerő vallomást vártak öntől.

Ennél nagyobb traumát el sem tudok képzelni, sokkal rosszabb volt, mint a támadás. Már önmagában az is elég nagy gond volt számomra, hogy nem emlékeztem mindenre, és nem tudtam percről percre pontosan elszámolni a történtekkel. Folyton azon gondolkoztam, hogyan felejthettem el ennyi mindent, és amikor egyik pillanatról a másikra azzal jöttek elő a rendőrségen, hogy nem is történt semmi, az egészet csak én találtam ki, megrémültem. Nem is tudom leírni azt az érzést, egy pillanatig még abban sem voltam biztos, hogy jártam-e aznap Nyitrán. Ezt olyan emberrel megtenni, akinek emlékezetkiesése van, nagyon durva és érzéketlen dolog, de ma már azt hiszem, ezt ők is jól tudták, és arra számítottak, hogy így könnyebben beadom a derekam. Az egész hatórás kihallgatás alatt csak abba tudtam kapaszkodni, hogy amire emlékszem, abban teljesen biztos vagyok, és ehhez ragaszkodnom kell. Hálát adok az égieknek, hogy volt elég erőm hozzá.

 

Sem azon a kihallgatáson, sem azóta, soha egy pillanatig sem érezte úgy, hogy feladja, nincs értelme ilyen túlerővel szemben hadakozni?

Soha nem vallottam volna be olyasmit, amit nem tettem, de volt olyan, nem is egyszer, amikor úgy éreztem, hogy legyen, ami lesz, nem harcolok tovább. A fordulópont az volt, amikor tavaly novemberben betörtek a barátom házába, mindent felforgattak, majd a buszon láttam, hogy két nő az ott készült fényképeket nézegeti. Olyan irreális volt az egész, hogy csak egy lehetett a célja – ha bárkinek elmondom, én tűnjek zavarodott hazudozónak, aki nem tudja megkülönböztetni a valóságot a fantáziája szüleményétől. Akkor azt mondtam, nem csinálom tovább, ilyen mesterien szőtt hálóból nem leszek képes kitörni, de a szüleim és doktor Kvasnica meggyőztek, hogy nem adhatom fel, mert akik ezt az egészet kitervelték, pont erre várnak.

 

Az elmúlt egy év alatt nagyon sok mindent hallhatott és olvashatott saját magáról a médiában. Mi bántotta, sértette jobban – a politikusok és a rendőrfőnök nyilatkozatai vagy az, ahogy a bulvársajtóban és az interneten pocskondiázták?

Eleinte minden nagyon bántott, minden lapot elolvastam, naphosszat a tévé és a számítógép előtt ültem. Aztán a pszichiáterem, doktor Hašto mutatott egy érdekes kimutatást arról, milyen önértékelési zavarokkal küzdő személyiségek írnak az internetes fórumokra, és azóta nem érdekel. Most már azt is tudom, hogy vannak felbérelt csevegők is, akik mindig ellenem írnak, nehogy az engem támogató hozzászólások kerüljenek túlsúlyba – csak sajnálni tudom őket ezért a munkáért. A komoly lapokat még átnézem, a bulvárt egyáltalán nem, de már nem érint meg, mit írnak rólam. Csalódtam a sajtó nagy részében – csak két-három kivételt tudnék mondani –, mert egyáltalán nem voltak tekintettel rám, csak azt látták, hogy itt egy téma, amivel emelhetik az eladott példányszámot. Eddig naivan azt hittem, hogy az újságírók pártatlanul az igazat keresik, de ma már látom, hogy a többségüknek csak a szenzáció kell. Ha azzal lehet sokkolni az olvasókat, hogy hazudtam, akkor arról cikkeznek hetekig, ha meg azzal, hogy mégis igazat mondtam, akkor azt ragozzák. Lehet, hogy az olvasóik ezt nem veszik észre, de én megjegyeztem, ezért nem nyilatkozom szinte senkinek. Ma már ők is megértették ezt, és nem is zaklatnak. A politikusok és a rendőrök nyilatkozatai pedig azért nem foglalkoztatnak, mert tudom, hogy azt mondják, amit mondaniuk kell.

 

Mikor esett le a tantusz, hogy itt sokkal többről van szó, mint arról, hogy a rendőrség rosszul kezel egy nemzetiségi szempontból kényes támadást?

Amikor doktor Kvasnica vette át az ügyemet. Ő rögtön gondolt arra, hogy itt esetleg magasabb érdekek is lehetnek a háttérben.

 

A kezdetektől bizalommal volt ön iránt, vagy először „letesztelte”?

Egy hosszú beszélgetés után vállalta, hogy képviselni fog, de azt hiszem, a bizalmát akkor nyertem el teljesen, amikor doktor Hašto is kivizsgált, és azt mondta, hogy nem hazudok.

 

Doktor Haštóhoz, a trencséni kórház pszichiátriai klinikájának főorvosához doktor Kvasnica vitte el magát. Ez azért jóval több, mint amit egy ügyvéd meg szokott tenni a klienséért.

Igen, tudom. Doktor Kvasnicának semmilyen szempontból nem volt szüksége az én ügyemre, sem a reklámért, sem a pénzért, amit a szüleim tudnak fizetni neki. Mégis vállalta, és nem én vagyok az egyedüli kisember, akit a hatalommal szemben véd, méghozzá nem csak úgy, hogy beadványokat fogalmaz meg. Valóban a kezdetektől odafigyelt a lelki egyensúlyomra, mert tudta, mekkora nyomás alatt vagyok, és azóta is érzem, hogy félt. Lehet, hogy banálisan hangzik, de csak azt tudom rá mondani, hogy ő egy jó ember, akinek mindennél fontosabb az igazság. Szerencsére, több hozzá hasonlóval is találkoztam azóta a szlovákok között, és ezt azért hangsúlyozom, mert rettentően bánt, hogy az ügyem ennyire megosztja a magyarokat és a szlovákokat.

 

Erre a kezdetektől számítani lehetett.

Igen, de mégis. Nem hittem volna, hogy az emberek többsége ennyire zsigerből ítélkezik és nemzetiségi hovatartozás alapján tart áldozatnak vagy bűnösnek, anélkül, hogy ismerné az ügyem részleteit.

 

Ez az ügy ma már annyira terebélyes és szövevényes, hogy a vele foglalkozó újságíróknak is van mit tenniük, hogy ne veszítsék el a fonalat. Azzal számolnia kell, hogy az emberek nagy része soha nem fog elmélyülni benne.

Próbálok megbarátkozni ezzel a gondolattal, hogy bármi lesz is a végkifejlet – ha lesz ilyen –, a legtöbb ember úgyis azt fogadja majd el, amit a neki rokonszenves politikusok mondanak, vagy amit a kedvenc lapja ír. Lehet ezzel élni, ma már nem gondolok minden pillanatban arra, hogy megtámadtak, és akiknek meg kellett volna védeniük, még meg is aláztak. Ez is hozzám tartozik, egész életemben magammal fogom hurcolni, de már nem engedem, hogy rám telepedjen, és folyamatosan lekösse a gondolataimat. Doktor Haštónak köszönhetem, hogy ezt sikerült elérnem, a vele folytatott beszélgetések eredménye az, hogy már nem élem át ugyanazt a rémületet, ha a velem történtekre gondolok. Ezt megbeszéltük, lezártuk és a jelenre koncentrálunk. Most is rendszeresen járok hozzá autogén tréningre, ez egy olyan személyiségfejlesztő módszer, amelynek a segítségével az ember kezelni tudja a stresszes helyzeteket.

 

Szüksége is lehet az önuralomra, amikor lekiabálják az utcán, vagy ujjal mutogatnak önre a buszon. Sokszor volt ilyesmiben része?

Egyszer a nyitrai Tescóban kiabált rám két nő – fizetett provokátorok lehettek –, hogy nem szégyellek-e idejönni. Borzasztó volt, nem is reagáltam, csak mentem tovább. Az is előfordult, hogy rám szóltak az utcán, de pozitív élményem sokkal több van, mint negatív. Most már kevesebben ismernek fel, mint tavaly ősszel, de legutóbb Pöstyénben jött oda hozzám egy fiatalember, és mondta, hogy drukkol nekem. Az is megesik, hogy amint elolvassák az irataimban a nevem, meglepődnek és rákérdeznek, valóban én vagyok-e az. A másik mondat ilyenkor az szokott lenni, hogy tartsak ki.

 

Az egyetemen sem tesz senki megjegyzéseket, nem érez a hátában rosszalló pillantásokat?

A magyar tanszéken mindenki támogat, hiszen a saját szemükkel láttak a támadás után. Most már nem napi téma, de azért megkérdezik, mik a legújabb fejlemények, és biztatnak. A német tanszéken, ahol szlovákokkal tanulok együtt, soha senki meg sem említi az ügyemet. Egyetlen évfolyamtársam a kivétel, aki nagyon keményen kiáll mellettem. A többiek hallgatnak, nem lehet tudni, mit gondolnak, de legalább nem ellenségesek. A nyári szemeszterben a diákszlengről írt tudományos kisdolgozatommal nyertem egy díjat, és amikor elhangzott az értékelésen a nevem, hallottam a háttérből a morajlást. Nem volt rosszalló, sem kellemetlen, inkább csak konstatálták, hogy aha, ez ő. Ezt még elviselem, de semmire sem vágyom jobban, mint hogy addig a rövid ideig, amíg még ott tanulok, csak egy diák legyek a sok ezer közül.

 

Milyen érzésekkel jár azóta Nyitrára? Van még önben félelem, hogy újra elkaphatják?

Sokáig nagyon rossz volt, most már tudatosan nem gondolok erre. De ha befejezem az egyetemet, többé nem megyek vissza abba a városba.

 

A közvetlen környezetében, rokonok, barátok között soha nem kellett magyarázkodnia, egy pillanatig sem érezte azt, hogy kételkednek a szavában?

Nem, soha. Az elejétől hittek nekem, mert ismernek. Volt olyan, akiben csalódtam, de nem azért, mert nem hitt volna nekem, hanem mert akkor hagyott cserben, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Lehet, hogy félt, ezt meg is értettem volna, de nem mondta meg, és én nem tudom elviselni a kétszínűséget. Meg is szakítottam vele a kapcsolatot. Lehet, hogy szigorú vagyok, de az, amit átéltem, megtanított szelektálni a fontos és kevésbé fontos emberek és dolgok között.

 

A falujában, Felsővámoson viszont nagyon kiálltak ön mellett. A helybeliek nyilatkozni sem voltak hajlandók senkinek, nehogy félremagyarázzák a szavaikat.

Megható volt, milyen sokan állítottak meg a belügyminiszter bejelentése után az utcán, hogy az együttérzésükről biztosítsanak. Sokszor még nekem kellett meggyőznöm az értem aggódókat, hogy megvagyok, nincs baj. Különösen a nagymamámat féltettem, ő nagyon nehezen viselte, hogy bántanak, ezért, ha hozzá megyek, igyekszem jókedvűnek látszani. Ami most már meg is felel a valóságnak, mert végre úgy élek, mint azelőtt.

 

Képes úgy szórakozni, kikapcsolni, hogy ne motoszkáljon ott a fejében a gondolat: hátha most is lehallgatnak, figyelnek, provokáció készül ellenem?

Vagy fél éve már igen. Nyugodtan lehallgathatnak, nincs mit rejtegetnem, mert egyenes úton járok. Olyan provokációtól, mint a decemberi házkutatás, azért nem tartok, mert azzal sem érték el a céljukat, de lehet, hogy van még ötletük. Inkább azt mondanám, hogy semmitől nem félek, de nem is zárok ki semmit.

 

Nyaralni volt valahol?

Amszterdamban és Horvátországban voltunk a barátommal pár napig. Nagyon jó volt, mert végre nem kellett arra ügyelnünk, honnan ugrik elő egy lesifotós.

 

A barátja szlovák nemzetiségű, számára duplán csavaros lehetett ez a helyzet, hogy a szerelmét azért támadták és hurcolják meg, mert magyar. Hogy viselte?

Nagyon nehezen. Borzasztó bűntudata volt – ezt én akkor tudatosítottam, amikor együtt néztük a futballmeccset a tévében, a szlovák válogatott játszott valamilyen külföldi csapattal, és Peter azt mondta: te, én nem tudok drukkolni nekik. Azóta ezt is számtalanszor megbeszéltük, és a legnagyobb rendben van köztünk minden.

 

Esküvő nincs még a láthatáron?

A közeljövőben nincs, de közösen képzeljük el az életünket.

 

Ha férjhez megy, meghagyja a vezetéknevét?

Ezek után biztosan. Mindig is úgy gondoltam, hogy a Malina mellé venném fel a férjem családnevét, de most még inkább ragaszkodom hozzá, ez már a védjegyem.

 

Nyár elején jelentkezett egy tanú, aki azt állítja, ismeri az egyik támadóját. Ön emlékszik az arcokra, képes lenne azonosítani ezt a fiatalembert?

Igen, de csak, ha szemtől szemben látnám. Tökéletesen emlékezem a támadóim minden vonására, és a mai napig várom, hogy erre a szembesítésre sor kerül a rendőrségen.

 

Azt mondja, mindent tisztázott magában, képes uralkodni az indulatain, és bízik abban, hogy győz az igazság. Valami keserűség azért csak marad az emberben ennyi meghurcoltatás után.

Persze, amikor elutasítják egy újabb panaszomat, mindig van bennem keserűség, de konkrét személyekkel, mondjuk, a belügyminiszterrel szemben harag vagy gyűlölet nincs bennem.

 

Ennyire nagyvonalú?

Nem vagyok nagyvonalú, csak tudom, hogy parancsra cselekedtek, egy felülről megrendezett bábjáték szereplői.

 

Ezt ma már sokan így gondolják, a nyilvánosság számára hozzáférhető információk alapján is, de ön és az ügyvédje, gondolom, sokkal többet tudnak az ügy hátteréről. Teljesen tisztán látják már, mi történt és hogyan?

Ezt nem mondanám. Van elképzelésünk, de a valóságot csak a rendőrség tudná kideríteni, ha akarná. Nekünk nincsenek meg ehhez az eszközeink, ezért csak találgathatunk.

 

Csak két verzió lehetséges: vagy egy előre megszervezett, a magyarok lejáratását szolgáló titkosszolgálati akció áldozata lett, vagy egy véletlen magyarellenes támadást akart a hatalom eltussolni, és belekeveredett a saját hazugságaiba. Melyiket tartja valószínűbbnek?

A kettőt együtt. Lehet, hogy az első volt a cél, de visszafelé sült el, mert nem hiszem, hogy bármiért, ami történt és ami még történhet, a magyaroknak kellene szégyenkezniük, vagy személy szerint nekem.

 

Nincs időnként olyan érzése, hogy teljesen tehetetlen, mert itt már nem számítanak a tények és sokszor még a törvények sem?

De, ezt gyakran érzem, amikor egy cinikus megjegyzéssel elintézik vagy válaszra sem méltatják az ügyvédem érveit. Szörnyű dolog tudni, hogy igazam van, mégse megyek vele semmire, mert az illetékesek vállrándítva azt mondják, hogy „na és, akkor mi van?”.

 

Nem fél attól, hogy egész életében megszállottja lesz ennek az igazságkeresésnek?

Nem fogok ebbe belerokkanni, ezt a szívességet nem teszem meg senkinek. Küzdeni fogok, hogy megvédjem a becsületem – ha itthon nem sikerül, külföldön is végigjárok minden intézményt. De ha ennek ellenére sem derül ki mindenki számára egyértelműen az igazság, akkor azt is elfogadom, hogy így hozta a sors.

 

Együtt fog tudni élni ezzel?

Kénytelen leszek.

 

Itt, Szlovákiában?

Valószínűleg itt. Kezdetben felmerült bennem a gondolat, hogy elmenjek külföldre, és a barátom is azt mondta, hogy nincs miért maradnunk. Mégis maradtam, mert nem akartam, hogy azt higgyék, megfutamodtam. Most már azt is tudom, hogy nagyobb biztonságban vagyok itt, ahol mindenki ismer.

 

Jövőre befejezi az egyetemet. Mik a tervei?

Mindig tanítani akartam, de erről végleg lemondtam. A gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni, és nem akarom, hogy olyasmit vágjanak egyszer a fejemhez, amit nem érdemeltem meg. Azok után, ami velem történt, leginkább valamilyen alapítványnál vagy emberjogi szervezetnél szeretnék dolgozni, mert a saját bőrömön tapasztaltam, milyen hálás a kiszolgáltatott ember minden segítő szándékért.

 

Az még nem jutott eszébe, hogy könyvet írjon mindarról, ami önnel történt?

Volt már ajánlatom rá, de még nagyon friss minden. Majd, ha tudni fogom a történet végét.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?